Döme Barbara

Tamási Áron és a varázslatos Farkaslaka

Ahol napfény csorog a hegyoldalban

Ahogy a Nyikó folyik Farkaslakánál, úgy áramlanak a gondolataim. Napfény csorog a Gordon oldalában, kicsit odébb két hatalmas cserefa őrködik Tamási Áron sírja felett. Tavasz bújik elő a fekete földből, minden ma sarjadó szó emléket idéz, mindegyikben lakik egy-egy gondolat arról a férfiról, aki Farkaslakát felhelyezte a térképre. Ez utóbbi dolgot nem én mondom, hanem épp azok, akik otthonuknak vallják ezt a székelyföldi települést.

Állok a kékre meszelt ház előtt, ahol turistaként tucatszor megfordultam, most mégis valami különös érzés kerít hatalmába. Úgy érzem, sürgősen menni kellene előre, új részletek után kutatni, megkeresni mindenben azt a csodát, amit Tamási Áron is látott annak idején itt, ahol megnyílt szeme a világra, ahol véletlenül ellőtte saját ujját, ami miatt végül író lett. Ezt is elmesélem majd szép sorjában, de előbb bemutatom Sipos Kingát, aki idegenvezetőm, s mint később kiderül, jó barátom is lesz ez alatt a néhány nap alatt, amíg Tamási Áron nyomát kutatom Farkaslakán. Kinga mindent tud az író szülőházáról, bár, ahogy mondja, számára is mindennapra tartogat újdonságot ez az épület. Ráadásul férje vér szerinti rokona Tamási Áronnak, ami egyre nagyobb érték, hiszen az író szerettei közül sajnos már csak kevesen élnek. S ahogy fogy a rokonság, úgy temetődik egyre mélyebbre az a sok-sok apró mozaikdarab, amiből összeállíthatjuk az íróról alkotott egyre teljesebb képet. A Farkaslakán töltött napok számomra is tartogattak meglepetéseket, van olyan, amit mindjárt meg is osztok önökkel – amiről pedig hallgatok, okkal történik, senki ne nehezteljem rám érte. Jár a szó a faluban, ki ezt mond, ki azt, az emlékek is fakulnak ennyi év után. Idén épp 125 éve, hogy Tamási felsírt Farkaslakán, aztán betették abba a bölcsőbe, amelyik még tíz testvérét kiszolgálta, s amelyik ma is a szülőház egyik látványossága. A szemét ugyan Budapesten hunyta le utoljára, 1966-ban, de saját kívánságának megfelelően hazahozták szeretett szülőföldjére. S bár szülei sírja a templom melletti temetőben található, Tamási Áron azt akarta, hogy őt a templom előtti téren, a két cserefa közé temessék. Akkoriban ráadásul az a rész, ahol ma az író sírja áll, s ami mára zarándokhellyé vált, csak egy gazos földterület volt. Nem tudni, Tamási Áron mit látott meg benne.

Bár általában hideg és szomorkás a március Székelyföldön, ma napsugarak simogatják a sírt, amelyen a következő felirat áll: „Tamási Dénes 1866–1927, felesége Fancsali Márta 1870–1956, kiskorú gyermekeik: Gáspár, Erzsébet, Sándor, Rozália, Jula és Julianna, Nyugodjanak örök békességben. Állíttatta fiuk: Tamási Áron.” Ez tehát a családi sírbolt, ami néhány percnyi sétára fekszik az író nyughelyétől. Azt is mondhatnám, szép időben átlátni egyik helyről a másikig. Persze a léleknek nem kell az efféle távolságmérés, csak mi, emberek ragaszkodunk az ilyesmihez. A sír szomszédságában a Tamási család több tagja is nyugszik, megállunk mi is egy cseppet, hogy fejet hajtsunk. Közben olvasom Tamási Gáspár nevét is, akit 1982-ben temettek el. Ő volt Áron egyik öccse, aki szintén írt, s aki haláláig a szülőház hátsó szobájában élt. Kérdem kísérőmet: Gáspár bácsi hogy viselte a turistákat, akik szép számmal megfordultak lakóhelyén? Kinga mosolyog, azt mondja, Gáspár szeretett mesélni a régi dolgokról és testvéréről. Mint ahogyan Farkaslaka többi lakója is szívesen osztja meg mindazt az erre tévedt vándorral, ami a szívében lakik a település híres szülöttjéről.

A Tamási Áron-emlékút

Kovács Lehel polgármester szívélyesen invitál irodájába, hamar kerül vendégváró is az asztalra, úgy fogad, mintha régi ismerősök lennénk. Míg a polgármester beszél, azt is megfigyelem, itt is minden arról tanúskodik, hogy a helybeliek mennyire büszkék híres elődjükre. Ráadásul időközben az is kiderül, hogy szegről-végről, édesanyja felőli ágon Kovács Lehel is rokona Tamási Áronnak. Nem csoda, ha szívén viseli az író emlékének ápolását, s ezt két kislányának is szeretettel adja át. Azt mondja, egyik legfontosabb feladatának tartja, hogy a Tamási-örökséget Vajdaságtól Felvidékig minden magyar emberhez eljuttathassák, de folyamatosan kutatják a Tamási Áron nevét viselő szervezeteket, intézményeket is, hogy felvehessék velük a kapcsolatot. Az idei év a 125 éves évforduló kapcsán Farkaslakán még nagyobb jelentőségű, nagyszabású ünnepségsorozattal készülnek. A programsorozatot a magyar kultúra napján nyitották meg, s azóta is folyamatosan zajlik, például iskolai vetélkedőkkel. Egyik legizgalmasabb tervük a Tamási Áron-emlékút létrehozása, ennek során az érdeklődőket végig vezetik azokon a helyeken, amelyek leginkább köthetők a nagy íróhoz, így a turisták nemcsak a szülőházhoz és a sírhoz jutnak el, hanem a kevésbé ismert helyszínekre is. Az út a síremléktől indul majd, érinti a templomot, az író régi iskoláját, a nevét viselő kultúrházat, a szülőházat és az úgynevezett Ágnes-házat, ahol Tamási Áron lakott, amikor Farkaslakán tartózkodott. A tervek szerint ez az útvonal nyár végétől, ősz elejétől járható majd be, természetesen vezetés is lesz hozzá, aminek a részleteit éppen most dolgozzák ki. Szeptemberben, Tamási születésnapján egyhetes ünnepségsorozatot terveznek a településen, erre is mindenkit szeretettel várnak. Míg Kovács Lehel arról beszél, milyen programokkal öregbítik az író hírnevét a világban, arra gondolok, olvastam már számos helyen Tamási Áron-művet, de olyan megindító sehol nem volt, mint itt, Farkaslakán. Ezt a gondolatomat aztán a polgármesterrel is megosztom, aki azt mondja, a Nemzeti Színház művészei is hasonló tapasztalatról számoltak be, amikor itt játszották az egyik Tamási-darabot. De Ausztráliából is érkezett már színjátszó csoport Farkaslakára, hogy itt mutathassák be az író művét. Az is nagy sikert aratott.

„Természetesen elfogult vagyok Tamási Áronnal, de azt bátran kijelenthetem, nincs az az élethelyzet, amire ne találnék megoldást, ha az ő könyveit fellapozom. Mindig lehet ezekkel a gondolatokkal élni, de szégyent nem lehet velük vallani”, mondja a polgármester, aki kisiskolás, harmadik osztályos volt, amikor először olvasott Tamási Áron-művet, mégpedig a Bölcső és bagolyt. Mosolyogva mondja, akkor még semmit nem értett belőle, aztán gimnazistaként újra elolvasta. S bár a beszélgetésünknek vélhetően sosem lenne vége, ha engednénk a szó zabolátlan áramlásának, most mégis mennünk kell, sokan várnak még minket a faluban. Sipos Kingának köszönhetően épp elegen értesültek róla, hogy Tamási Áronról szeretnénk minél többet tudni.

Bölcső és bagoly, na meg Farkaslaka

Alkalmi idegenvezetőnk azt javasolja, felejtsük el erre a néhány napra az autót, inkább gyalogoljunk, ahogyan a helyiek is teszik. Rémületet láthat a tekintetemben, mert rögtön hozzáteszi, itt nincsenek nagy távolságok, ne féljek. Jól teszem, hogy megfogadom a tanácsát, a Nyikó-menti település egészen lenyűgöz ilyen közelségből. Úgy érzem, ha csak állnék itt, és figyelném, hogyan ébredezik a természet, akkor sem unatkoznék soha. A harangok köszöntőt zúgnak a vendégnek, a falubeliek pedig a kapuból integetnek, s mondják, el ne kerüljük őket, térjünk be, legalább egy pohár pálinkára. Szaporázzuk is a lépteinket, néha nehezebben veszem a levegőt felfelé menet, budapesti szmoghoz szokott tüdőm így is fellélegzik a tiszta levegőtől, már ha élhetek ilyen képzavarral. De lehet, hogy inkább az izgatottságtól zihálok, ugyanis Tamási Áron édes unokaöccséhez igyekszünk, aki nem más, mint kísérőnk, Sipos Kinga apósa. Remélem, tudnak még követni. Próbálom megmagyarázni: Sipos Kálmán bácsi Tamási Áron testvérének, Erzsébetnek a fia, az ő gyermeke pedig kísérőm, Kinga férje. Az élő rokonok közül most Kálmán bácsi a legidősebb.

Takaros házba nyerünk bebocsátást, máris kérdik, mit ennénk, innánk. Előkerül a díjnyertes pálinka, koccintunk a találkozásra. Aztán Kálmán bácsi mellé telepszem. Nagyapámat idézi, amikor gyerekként a sparhelt mellett a lábához kuporodtunk, és ő mesélt, arcára fényjátékot vetített a kályhában duruzsoló láng. Jó egy percre újra gyermeknek lenni, még ha tudom is, most erősen figyelnem kell, mert olyan dolgokat hallok, amiket talán soha többé.

„Édesanyám, Erzsébet a tizenegyedik, legkisebb gyerek volt a családban, Áron pedig a harmadik. Sajnos csak öt gyerek maradt életben a tizenegy közül, a többiek kicsiként meghaltak”, meséli Kálmán bácsi, akitől természetesen azt is megkérdezem, találkozott-e a híres rokonnal. Hát persze, mondja. Arra emlékszik, hogy az ő édesapja és Tamási Áron testvére, Gáspár egyszer nagy éneklésbe fogtak, Áron bátyja pedig ment utánuk, és jegyzetelgetett valamit. Áron bátyám nem énekelt, teszi hozzá mosolyogva Kálmán bácsi.

„Aztán az egyik alkalomkor édesapámnak azt mondja: sógor bácsi, jöjjön el velem egy körútra a mezőre. Apám elment vele, s ő kérdezgette, hogy ezt a tájat meg azt a madarat hogyan hívják. Akkor is leírta, amit hallott. A Bölcső és bagolyban minden benne is van. Szerette a gyermekeket is, de velünk nem sok ideje volt foglalkozni. Tudják, Amerikában volt, ott kezdte írni az Ábel a rengetegben című regényét. Amikor visszakerült, járt haza Farkaslakára. Jött a rokonsághoz. Ott is volt sokszor, ahol most a fiamék laknak. Kedves beszédje volt neki. Nem mutatta azt, hogy ő ki.”

Kálmán bácsi sorolja azt is, mik a kedvenc könyvei nagybátyjától, így a Bölcső és bagoly, az Ábel a rengetegben és a Világló éjszaka. Azt mondja, sokszor felismerték a könyvekben a farkaslakai helyeket, például a dűlőket, egyes tájakat. Ahogy forog köztünk a szó, arra is kitérünk, Áron és Gáspár mellett volt-e más is, aki írt a Tamási családban. Kálmán bácsi azt mondja, ő soha nem próbálkozott ilyesmivel, de édesapja írt egy verset, és úgy tudja, Mátyás bátyja szintén írt egy könyvet, amit aztán nem adtak ki. Mátyás Tamási Áron unokaöccse volt, aki nemrég hunyt el, nekem még volt szerencsém találkozni és beszélni vele egy korábbi farkaslakai látogatásom során.

„Utoljára 1966-ban láttam Áron bátyámat, a halála előtt még járt Farkaslakán. A tornácon üldögélt. A temetésén is részt vettünk. Nagy temetése volt, erősen sok nép volt ott. Mindenhonnan jöttek, külföldről is”, idézi fel emlékeit Kálmán bácsi. S ha már ez került szóba, nem állom meg, hogy rákérdezzek, vajon mi igaz abból a szóbeszédből, hogy valójában Tamási Áron holtteste nem volt a koporsóban. Kálmán bácsi szerint ez nem igaz, az viszont igen, hogy a koporsót először a Hunyad megyei Lupénybe – egyesek szerint véletlenül, mások szerint időhúzás céljából – vitték el, s végül onnan hozták vissza Farkaslakára. Ez úgy történhetett, hogy románul mindkét települést Lupeninek nevezik. Kálmán bácsi szerint Farkaslakán mindenki tiszteli Áron bátyja emlékét, ők is azon vannak, hogy ez mindig így maradjon, bár a sírjához már csak ritkán tudnak ellátogatni, mert nehezen megy nekik a séta. Megöregedtünk, teszi hozzá lemondóan, és mosolyog.

A pad, ahol a lövés dördült

István Edith háza közvetlenül Tamási Áron szülőházának szomszédságában áll. Az ő nagyapja Tamási Áron nagybátyja volt. Amikor az író hazajött, mindig felkereste, így Edith is jól ismerte. Amikor Tamási meghalt, Edith hatodik osztályos volt. Ahogy itt Farkaslakán megszoktuk, István Edith is beinvitál bennünket otthonába. Készült, rengeteg korabeli fényképet terít elénk, ezzel mintegy megnyitva a múlt zsilipjét – csak úgy hömpölyögnek az emlékek és a történetek. „Ez itt Gáspár bácsi, az író testvére, ez meg itt nagyapám, és Erzsi néni, Tamási Áron húga”, mutatja a felvételeket. Aztán az egyik fotón meglátunk egy székelykaput is, Edith nagyapja áll előtte. Azt magyarázza, hogy ezt a kaput vitték oda a sírhoz, most is ezen keresztül juthatnak el a látogatók a nagy író földi maradványaiig.

„Az édes nagyapám fegyverével lőtte el az ujját gyerekként Tamási Áron, a régi házunkban, fenn, a padon. Akkor mindenkinek volt fegyvere, azzal legénykedtek, bőcsködtek. Utoljára 1965 nyarán találkoztam Tamási Áronnal. Akkor átjött nagyapámhoz. Elmentek mindenféle helyeket megnézni, aztán délután beszélgettek. Ötödikes voltam, kíváncsi mindenre, füleltem. Már akkor mondta nagyapámnak, hogy nem érzi jól magát és nagyon nagy beteg. Sovány és sápadt volt. Aztán 1966-ban meghalt”, idézi fel István Edith az emlékeit. Azt is elmeséli, hogy a nagyapja tornácos házát, ami a mostani lakóhelyük helyén állt, éppen abban az évben bontották le, amikor Áron bátyja meghalt.

„A farkaslaki iskolából ketten voltunk a temetésen, mi is úgy, hogy elszöktünk. Amikor megtudták, lehúzták a magaviseletemet tízesről kilencesre. Nagy temetés volt, jöttek mindenhonnan. Édesapámék székelyruhába öltözve vitték a koporsót. Ha behunyom a szememet, most is látom, ahogy a templomban fel volt ravatalozva. Csodálatos volt. Nem szabadott beszélni sem róla, tiltott volt, így működött a rendszer. Ahogy a rendszer megdőlt, más lett a helyzet, Tamási Áronról is szólhattunk. Persze Ceaușescu idejében is jöttek már a turisták vagy diákok, akik itt aludtak, de mind titokban kellett tartani, mert a rendőrség jött rájuk.”

Edith jó házigazda lévén mindent meg akar nekünk mutatni, azt a fát is, ami Tamási Áron szülőházának udvarán áll, s amelyiknek ágait édesapja fogatta össze egy óriási lánccal, hogy ne bukjanak szét. Azt mondja, amikor ránéz erre a fára, mindig elérzékenyül.

„Áron bátyámnak mindig Gáspárhoz vezetett az első útja, amikor hazajött Farkaslakára. Hozzánk is bejött, olyankor édesanyám megkínálta. Aztán ment tovább Ágnes testvéréhez, a csendet szerette, ott meg az volt. Oda érkeztek az író barátok is. Ha be akart menni a városba, édesapám fogta be a lovakat, ő vitte. Sokat beszélgettek, édesapám és édesanyám is mindent tudott. Gyermekek voltunk, hallgatóztunk mi is, máskor megszorongattuk a nyakát hátulról, tornáztunk rajta. Nagyon szerette a földet, a réteket, az erdőket. Úgy tudom, hogy itt a szülőházban nem nagyon írt, de láttam, hogy ült és gondolkodott. Volt, hogy belopóztunk hozzá, olyankor elmosolyintotta magát, s mi tudtuk, hogy hátraarc, kell menni ki. Ágnes testvérénél viszont írt. Ott sok nagy író megfordult, mint például Kányádi Sándor, Sütő András, Juhász Ferenc.”

Edith azt mondja, nekik olyan természetes volt, hogy Tamási Áron bement hozzájuk, mint ahogyan ma bármelyik rokonuk betér a házukba. Edith szerint jó kiállású férfi benyomását keltette, mindig adott a megjelenésére. Ráadásul nagyon jószívű volt, anyagilag is támogatta a szeretteit. Edith úgy tudja, hogy a Kossuth-díjjal járó pénzből is juttatott a testvéreinek.

Az írótoll meg a címer

Az újabb rokon után ismét nekivágunk, hogy kövessük Tamási Áron útját Farkaslakán. Kísérőmet, Sipos Kingát kérlelem, a templomot feltétlenül ejtsük útba, látni szeretném a helyet, ahol az írót megkeresztelték, majd felravatalozták. Kinga türelmes, jó házigazda, s mivel mindenkit (is) ismer a településen, elintézi, hogy kinyissák nekünk a templomot. Megjegyzem, a falu fontos intézményeinek kulcsai mind nála vannak, el is neveztem a farkaslaki kulcsok őrzőjének, amin ő persze csak mosolyog. A helyi katolikus templom tényleg gyönyörű, mélyen megindít, amikor megtalálom azt a padsort – férfi oldalon a kilencediket –, amelyikben Tamási Áron ült a miséken, legalábbis egyesek szerint. Miközben bámészkodom, Kinga felhívja a figyelmemet egy zászlóra, amelyiken Farkaslaka címere látható, abban pedig egy írótoll. Kísérőm úgy tudja, ez éppen Tamási Áron miatt került be ebbe a fontos jelképbe.

A templommal átellenben található a helyi Tourinform iroda, s ha már úgy is itt vagyunk, betérünk oda is egy szóra. Kora reggel van, így kifejezetten jólesik Jakab Katalin fogadása és finom kávéja, amivel minket vár. Kiderül, hogy bemondónő volt a tévénél, rádiónál, most pedig a Tourinform irodában dolgozik, és műsort vezet a rendezvényeken. Ő történetesen nem rokona Tamási Áronnak, de izgalmas információja neki is van vele kapcsolatban, hamar meg is kérem, mesélje el.

„Székelyudvarhelyi lány vagyok, de ide jöttem férjhez, Farkaslakára. Nekem is szívügyem Tamási Áron. Mióta a Tourinform irodában dolgozom, azt tapasztalom, hogy a magyar turisták tényleg miatta jönnek hozzánk. Az írók, költők, irodalmárok inkább májusban és szeptemberben látogatnak el a településre, a születése meg a halála évfordulója körül, hogy leróják kegyeletüket.”

Miközben beszélgetünk, eszembe jut, hogy vajon a román gyerekek mennyire ismerik Tamási Áront, ők jönnek-e Farkaslakára? Jakab Katalin szerint ez izgalmas kérdés, ugyanis, mint mondja, vannak egészen érdekes tapasztalatai ez ügyben. Ismer például olyan román, de Székelyudvarhelyen élő tanárnőt, aki nagyon szereti a magyarokat, a székelyeket, így nyitott a magyar irodalom, valamint Tamási iránt is, és ezt a diákjainak is átadja.

Mert a székely nem sír…

S ha azt gondolják, már minden élő rokont végig látogattunk a faluban, tévednek. Fancsali Elzát sem kerülhetjük el, s bár nemrég esett át egy műtéten, mégis azt üzeni, szeretettel vár bennünket. No meg terített asztallal, mint ahogyan látjuk, amikor megérkezünk. Szívélyes, kedves asszony, s hamar kiderül róla, benne is csörgedezik igazi Tamási-vér, amit az is bizonyít, hogy ő is ír. Gondolkodik egy könyvön, amelyben a régi rendszerben átélt megpróbáltatásaikat készül papírra vetni. De, mint mondja, már gyermekként fabrikált verseket, ám ezek sajnos a költözések során elvesztek. Elza nagyapja az a Tamási Gáspár, aki élete végéig a szülőházban lakott, s aki Áron öccse volt. Ő írta a Vadon nőtt gyöngyvirág című könyvet. Nem csoda, ha unokája is erre adta a fejét.

„Nagyapám dolgos, rendes székely ember volt. Erzsébet nagyanyám fiatalon meghalt, így a nagyapám egyedül nevelte a gyerekeit. Édesanyámnak két testvére született, ő volt a legidősebb, tizenöt évesen veszítette el az édesanyját. Én soha nem dicsekedtem azzal, hogy kinek a rokona vagyok, de ha kiderült, honnan származom, akkor sokszor megkérdezték, ismertem-e Tamási Áront? Ilyenkor mondtam, hogy valójában nagyapám édestestvére volt. Amikor meghalt, nyolcéves voltam. Emlékszem, amikor hazajöttek, édesanyámmal süttük nekik a házi kenyeret, kalácsot. A nagycsalád mindig összegyűlt. Édesanyám egy vasárnapi ebédre mindig meghívta hozzánk. Ágota ángyika (Bokor Ágota, Tamási Áron negyedik felesége) hozott nekünk tojáscukrot. Kitöltötte egy tálba, és azt mondta, válogassam ki azt, ami olyan piros színű, mint a ruhám. Máskor felmentünk Gordonba, Áron bátyám is jött, és virágot szedtünk. Sokszor rakta a szénásszekeret nagyapámmal. Amikor nagyapám fogságban volt, Áron bátyám küldött pénzt a családnak, mindig segített. A halálhíre nagyon megszomorította az egész családot és a falu népét is”, meséli Elza, majd gondosan elrakott emlékeket vesz elő a fiókból, köztük Kozma Huba írását, amely nagyapja halálára íródott. Szépen, hangosan, érthetően, ízes székely nyelven olvassa fel nekünk a megható sorokat, amelyből egy különösen megérint. Ezt maga Tamási Gáspár mondta a halálos ágyán: „Kéne ide egy fehérnép, aki helyettem sírjon. Mert a székely nem sír. Csak tűr és szenved.” Mindez nagyon jellemző volt a nagyapjára, mondja, aki élete végéig ápolta író testvére emlékét. Volt, hogy egész osztályokat fogadott a szülőháznál, s szeretettel mesélt nekik. Elza azt mondja, ő is nagyon sok időt töltött ott, volt, hogy tapasztottak, meszeltek, azt csinálták, amire éppen szükség volt. Azt sem titkolja, hogy nagyapját nagyon megviselte Áron bátyja halála, nagy hiányát érezte, sokat beszélt róla.

Az Ágnes-ház

Ismerik azt az érzést, amikor evés közben az ember a legfinomabb falatot tartogatja a végére? Hasonló megfontolásból határoztam úgy, hogy farkaslaki látogatásom utolsó napjára hagyom az úgynevezett Ágnes-ház meglátogatását, ahol Tamási Áron a legtöbb időt töltötte, amikor hazalátogatott. Vessenek meg érte, nem is a ház az, ami a legjobban érdekelt, hanem az a körtefa, amely a kertben áll évtizedek óta, s ami alatt az író sokat időzött s alkotott. Reméltem, hogy érzek majd a közelében valami különlegeset, s meg kell mondanom, nem csalódtam. A tekintélyes méretű körtefa önmagában is tiszteletet parancsol, s tudván, hogy köze volt hozzá Tamási Áronnak, valóban beleborzong az ember, amikor megérinti. Mennyi értékes gondolat született ezen a helyen, ami ma is összekovácsolja a világban élő magyarokat, ami erőt ad, kitartásra sarkalja a vándort, hazavezeti az úton lévőt! S bár a kertben ma még téli álmát alussza, Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke elárulja, nagy terveik vannak ezen a helyen. Szeretnének a kertben utat építeni a körtefáig, terveznek oda székeket, asztalt, igazi kis irodalmi kegyhelyet álmodtak meg. Ahogy körbejárjuk a fát, ami időnként még ma is terem, észrevesszük, hogy két csemete is sarjadt a tövénél. Mi ez, ha nem jel, épp az író születésének 125. évfordulóján? Legalábbis én annak veszem.

S bár egyelőre csak a körtefáról beszéltem, fontos megemlíteni a portán álló tornácos épületet és a csűrt is. A ház eredetileg Tamási Áron gyermektelen testvérének, Ágnesnek az otthona volt, az író ide jött haza, amikor Farkaslakára látogatott. Híres íróbarátai is gyakran megfordultak itt, olyankor is, amikor ő nem tartózkodott szülőfalujában. Ágnes szívesen látott mindenkit, meséli Hadnagy Jolán, aki a mozgatórugója a farkaslaki Tamási Áron-kultusz ápolásának. Ezt nem ő mondja magáról, hanem mindenki más, aki ismeri. Azt viszont már tőle tudom, hogy a meglehetősen rossz állapotban lévő Ágnes-házat 2012-ben restaurálták, az udvarra pedig uniós támogatásból felépítették az eredeti csűr mását, amit ma kultúrcsűrnek neveznek, és rendezvények helyszínéül szolgál. Az emeleten most is kiállítás van.

„Tamási egy kapocs a magyarság között. Az életútjával megmutatta, hogy bár bejárta a világot Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Amerikáig, Budapestig, de poraiban visszatért a szülőföldre, mert az nagyon fontos volt számára. Ezt érzékeltette az írásaiban is. Sokan nem tudják, hogy ő még tervezett életet Farkaslakán. Néhány héttel a halála előtt levélben úgy fogalmazott: azt az eladó bennvalót tartsátok fenn nekem. Sajnos ez már nem adatott meg neki, de amikor ezt megérezte, hátrahagyta, hogy halála után hozzák őt haza Farkaslakára. Végül a két cserefa alatt vissza tudott simulni a szeretett szülőföldbe. A lelke viszont itt van köztünk, s ez az év nagyon jó arra is, hogy lelkiekben tudjuk őt közelíteni, és erősítsük egymást. Tamási Áron mindegyikünk számára nagy lelkierő tud lenni, főleg ma, amikor annyi minden húzna lefelé bennünket. Nagy szükségünk van a felemelő, lelket tápláló gondolataira. Mert a szónak teremtő ereje van, ha kimondják. Ebben az évben sok színház újra műsorra tűzi a Tamási-darabokat, ami nagy öröm”, fogalmaz Hadnagy Jolán, aki bárkinek szívesen megmutatja a turisták között kevésbé ismert Ágnes-házat is, és beszél az íróról, mint ahogy legnagyobb örömünkre nekünk is tette. A szeme csillogása valóban azt mutatja, nem a munkája, hanem az élete Tamási Áron emlékének ápolása, s ez látszik abból is, ahogyan a 125. évfordulóra készülnek. Számos program várható, egyebek mellett Tamási Áron-emlékműsorral készülnek több helyszínre. Az idén ötvenéves Szervátiusz-emlékkő kapcsán májusban fotókiállítást rendeznek Szervátiusz Jenő és fia, Tibor alkotásaiból, június 4-én a békéscsabai színház Vitéz lélek előadása lesz megtekinthető a farkaslaki kultúrotthonban, pünkösdvasárnap tartják a nemzetiösszetartozás-napi rendezvényt. Emellett lesz könyvbemutató is, ahol egy izgalmas kötettel ismerkedhetnek meg az érdeklődök, amelyben értékes fotók mellett különleges gondolatok kapnak helyet, amelyeket Farkaslakához kapcsolódó emberek fogalmaztak meg. Szintén az emlékévhez kapcsolódva a helyi néptáncosok Tamási Áron-műsorral járják majd a testvértelepüléseket, és lesz tánctábor is. Emellett irodalmi vetélkedővel várják a diákokat. Hadnagy Jolántól megtudtuk, hogy a Magyar Művészeti Akadémia is készül Farkaslakára egy Tamási Áronról szóló műsorral. Az író születésnapjához kötődően szeptemberben többnapos rendezvény lesz a településen, ezeket a programokat a Magyarság Háza szervezi a Tamási Áron Egyesülettel és az önkormányzattal együttműködve. Lesz megemlékezés a szülőház udvarán, valamint színházi előadás, emlékmise és író-olvasó találkozó is.

Hadnagy Jolántól elbúcsúzva különös érzés kerít hatalmába. Lassan el kellene köszönni Farkaslakától, kísérőmtől, Sipos Kingától, de nehezen tudom rávenni magam, hogy távozzak erről a varázslatos helyről. Csak most léptem erre a földre, s máris barátokra leltem, akikkel talál a szó, még akkor is, ha messziről jöttem. Már értem, miért vágyott holtában is vissza Tamási Áron szülőfalujába, Farkaslakára. Nézem a hegyet, amely magához öleli ezt a székely földdarabot, a templomot, amelynek falain gyengéden kúszik a lemenő nap fénye, az álmos temetőt, s a két cserefát, melyeknek ágain mint kottavonalakon ülnek a fekete varjak. Arra gondolok, mindjárt marokra fogom az itteni csendet, szeretetet, békét, és elindulok – Budapestig talán csak nem folyik ki minden az ujjaim közül.


A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2022. / 5. szám számában olvasható.