Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Nem tudom, van-e még egy jármű, amelyhez ilyen erős érzelmekkel kötődne ennyi ember, mint a vonatokhoz. Gondoljanak csak a számtalan rajongóra, akik ismerik az összes mozdonyfajtát, a kiskamaszokra, akik a gyermekvasúton dolgoznak, azokra a – mások által sokszor hóbortosnak tartott – lelkesedőkre, akik vagyonokat költenek arra, hogy megépíthessék a vasúti modellekből a birodalmukat vagy utazhassanak távoli kontinensek híres vasúti vonalain is. Gondoljanak a gyerekekre, akik kisvasútra vágynak, a felnőttekre, akik konok elszántsággal muzeális értékű mozdonyokat mentenek meg az enyészettől, szakemberekre, akik szeretettel írnak egy életen át a vasútról. Gondoljanak azokra, akik mozdonyvezetők lettek, és azokra, akik elengedték ezt a gyerekkori álmot, de örökké fenségesnek látják a pályaudvarra begördülő szerelvényeket. És kérem, gondoljanak a költőkre is. Arra, aki a sínek között „általérzi tűnő életét”.

A vonatról szóló első magyar versek egyike Petőfi Sándor Vasuton című költeménye, melyben szinte euforikus lelkesedéssel követeli: „Száz vasútat, ezeret! / Csináljatok, csináljatok!” A verset 1847 decemberében írta, de nem ez az első eset, hogy rajongva említi az egy évvel korábban átadott magyar vasutat. 1847 júliusában Kerényi Frigyesnek írt és közlésre szánt levelében jegyzi meg: „a vasúton bámulatosan halad az ember. Szeretném ráültetni az egész magyar hazát; néhány esztendő alatt tán kipótolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban.”

A vasútról a versben is ezt harsogja:

„Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei.”

Ekkor még igazán új vívmánynak számított a vonat, de már sejteni lehetett, hogy egészen megváltoztatja mindazt, amit az ember addig az erőről, a gyorsaságról, a világ bejárhatóságáról gondolt. És a vonatokkal nemcsak az emberek utaztak, hanem a hírek is – az ember immár az időt is ostromolja, nemcsak a távolságokat. Az idővel való hadakozásunk, a napjainkban oly mérgező hajszoltság talán épp ekkor, az első vonatok indulásával érkezett meg az életünkbe.

Petőfi viszont akkor még csak a lehetőségeket látja a síneken dübörgő szerelvényben, a lehetőségek végtelenségét üdvözli a masina zajában – de mint valami kósza sejtelem, egy pillanatra – mint oly sok későbbi költőnek – mégis eszébe jut a halál:

„Ez a gép tán egyenest a / Másvilágba megy velünk!”

Azóta a vonat a költészetünkben az emberi létezés törékenységét is hordozza. Ez a sejtelem van minden számvetés mélyén.

„a bús idő robog fejem fölött, / és a halál távolba mennydörög, / egy percre megfogom, ami örök, / lepkéket, álmot, rémest, édeset: / Mint aki a sínek közé esett.” – írja Kosztolányi Dezső. Évtizedek múlva így emlékezett a vers születésére egy interjúban: „A szegény kisgyermek panaszait akkor kezdtem írni, amikor édesanyám egyszer látogatóba jött hozzám, üllői-úti diákszobámba. Kikísértem a hajnali vonathoz és talán a látogatás hatása alatt – mert eszembe jutott a vele való kapcsolatom, az elmúlt diákkorom és a vidéki életem, amikor a pályaudvarról visszafelé mentem, egyszerre fölzendült bennem ennek a verssorozatnak első költeménye: Mint aki a sínek közé esett. Aztán rövidesen, alig egy hét alatt, az egész sorozatot leírtam és máig sem tudtam rajta változtatni egyetlen sort sem.” Korábban a Pesti Hírlap egyik körkérdésére válaszolva viszont úgy idézte fel, hogy az édesapját kísérte ki a pályaudvarra, amikor írni kezdte a ciklus nyitóversét, az pedig könnyen ellenőrizhető tény, hogy ez a versösszeállítás az idők során változott: mire a hatodik kiadását megérte, már 64 verset tartalmazott, első megjelenésekor azonban csak harmincnégy szövegből állt. Utóbbiak viszont valóban szöveghűek maradtak végig. Nem célunk most azt latolgatni, hogy az irodalomtörténet milyen tényeket kérhet számon egy költőn, mert mi szeretünk hinni abban, hogy igenis a költő ismeri fel legelőször és tévedhetetlenül, ha megszólal a vers. És ez a költemény úgy vet számot az élettel, hogy bizonyára elvezet minket is egy pályaudvarra, ahonnan a hajnali vonattal éppen távolodik egy ember, akit szeretünk.

1910-ben íródott ez a vers, a múlt század elején az elmúlás gondolata úgy kúszott be a sínek mentén az irodalmunkba, hogy még senki nem sejthette, mekkora költő leli majd halálát a vonatkerekek között, ez a dicsőséges masina mennyi életerős embert szállít el hamarosan a háborúk poklába, majd marhavagonokba zsúfolva a halálba.

A vonatok mégis hordoznak valamit abból az időből is, amikor még szépnek és erősnek tűnt az ember. 1923-ban már az elmúlt korok utáni nosztalgiával idézi fel Krúdy Gyula az egykori kéjvonatokat: „Valami Bach-korszakból itt ragadt, kiült nadrágos vén hivatalnok csinálta ezt a szót – de kevés szó volt népszerűbb az országban, amikor a szőlőszagú István közelgett. Aki egész esztendőben sohasem utazott, aki nem cserélte fel jó ágya kényelmét a fogadók sovány matracaival, karosszéke süppedő öblét a vasúti lócával, finom, jó, hazai étvágyát a kocsmai koszt gyomorrontásával, az otthon andalgó csendjét a Kerepesi úti lóvasút tülkölésével: – az is utazási vágyat érzett, amikor kihirdették az országban, hogy az István-napi kéjvonatok Pest felé elindulnak. A kéjvonat volt az első, amely az idegenforgalmat megkezdte Pesten. A titka pedig csak az volt, hogy néhány forinttal olcsóbban fogott be a vonatba a masiniszta. A takarékos magyar hosszú ígérgetés után az ország fővárosába rándult családjával. Milyen kedves embereket hozott ez a kéjvonat! Magyarokat, akiket többé sohasem fogunk látni se elevenen, se kalendáriumban, egy egész elmúlt országot, mint valami elmerült sziget lakóit. Nem csoda, hogy mostanában ismét divatban van a múlt idők keresgélése, hiszen az elszegényedett ember élete végéig egykori gazdagságáról beszél. A régi Magyarországot látott elbeszélőknek manapság több hallgatójuk van, mint egykor a negyvennyolcas honvédeknek.”

A vonat témájú lapszám szerkesztésekor igyekeztünk megmutatni azt a számtalan kötődést, amely miatt megdobban a szívünk, ha vonat robog el mellettünk, amely miatt számot vetünk az életünkkel, ha velünk zakatol tova a szerelvény. Útitársként ajánljuk az itt következő oldalakat.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő