Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Amikor Gustave Le Bon 1895-ben A tömegek lélektana címmel megjelentette megfigyeléseit arról, hogyan működik a tömeg, egy igen kellemetlen igazsággal szembesítette az embert, aki gondolkodó lénynek tartja magát: Le Bon ugyanis rámutatott, hogy a tömegre észérvekkel képtelenség hatni, érzelmi ráhatással azonban akár brutális tettekre is sarkallható, ezért a tömeg képes elkövetni olyan tetteket, amelyekre a tagjai külön-külön soha nem vetemednének. Mára a technika fejlődése lehetővé tette, hogy az emberek tömeggé váljanak akkor is, ha nem tartózkodnak ugyanabban a térben. Ma már hatalmas tömegeket lehet megszólítani az online világban vagy a tömegmédia klasszikusabb csatornáin. Rajongást és gyűlöletet egyaránt lehet szítani – észérvek itt sem szükségesek. Sőt a virtuális térben az ember köré szövődő véleménybuborék azt az illúziót kelti, hogy rengetegen gondolják ugyanazt, amit ő, és elkezd úgy viselkedni, mintha egy tömeg része lenne, felbátorodva egyre hangosabban ismételgeti a maga világmagyarázatait, egyre agresszívebben kéri számon azokat, akik mást gondolnak a valóságról. Ez az állandó „tömegben létezés” elfedi azokat a folyamatokat, amelyek atomizált társadalmat építenek és irányítható tömeget szerveznek elszigetelt egyénekből.

Arctalan – gyakran ezzel a szóval jellemzik a tömeget. Van egy nagyon vékony határ, amelynek egyik oldalán az egyén áll, az önálló döntéshozásra képes valaki, a másik oldalán pedig ugyanez a személy már egy tömeg része, egy massza alkotóeleme, ahol már nem maga hozza a döntéseket, hanem sodródik a többiekkel vagy akár idomul is hozzájuk. Ez a határ összefüggésben lehet az arccal – ha valakinek arca van, felismerhető, megjegyezhető, akár megérthető is. Jópáran, ha olyan közegbe kerülnek, ahol senki nem ismeri őket, felszabadulnak, másképp viselkednek, mint szoktak, vagy épp egy új személyiséget igyekeznek építeni, mintha egy alternatív valóságba érkeztek volna – gondoljunk akár arra az éles különbségre, amely aközött van, ahogy egyesek a valóságban vagy az online térben kommunikálnak. Mások viszont talajvesztettnek érzik magukat, vagy akár a biztonságérzetük is oda lesz, ha csak idegenek veszik őket körül.

Az emberi arcokra való odafigyelés igénye egészen más, ha valaki közösségben vagy tömegben létezik. Egy kis faluban nőttem fel, és pontosan emlékszem arra a fáradtságra, amely nemcsak engem, a gyereket, de a szüleimet is gyötörte, ha be kellett mennünk a városba – amikor hazaértünk, anyám mindig megjegyezte, hogy fáradtabb vagyok, mintha egész nap kapáltam volna. Azzal magyarázták, hogy biztosan a város rossz levegője miatt van ez. Persze a magyarázat összetettebb ennél, sokkal valószínűbb, hogy a ránk zúduló rengeteg információ, az ismeretlen utcákon való közlekedés, a nagy nyüzsgés, rengeteg sodródás, bizonytalanság, menetrendekhez való igazodás jelentett akkora stresszt, amilyennek a mindennapjainkban nem voltunk kitéve. Felnőttkoromban, már jó ideje városban laktam, amikor megértettem, mennyi energiát rabol az, hogy mindig megnézem az emberek arcát. Tömegközlekedem – és kezdetben úgy tűnt, hogy azok, akik rendszeresen ugyanabban az idősávban utaznak a metrón vagy villamoson, mint én, mintha az ismerőseim lennének, felismertem őket más élethelyzetekben is, ha az utcán szembejöttek vagy a boltban összefutottunk. Koncentrálnom kellett arra, hogy ne köszönjek rájuk, hiszen valójában a nevüket sem tudom. Annyira belémégett az, amire gyerekkoromban neveltek a faluban, hogy mindenkinek illik köszönni, hogy évekbe telt leszokni arról, hogy ne ezzel a figyelemmel keressem az emberek tekintetét a városban is, ahol több száz emberrel találkozom nap mint nap. Természetesen a találkozás valódi lehetősége minimális, hiszen többségük bedugott fülekkel, képernyőket bámulva néz maga elé, még ha önvédelemből is, de bezárja magát a neki szánt virtuális buborékba, amely azt az illúziót is biztosítja, hogy kapcsolatban vagyunk egymással.

„…soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett – persze viszonylagosan. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot – elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, mindenről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeretnék, arról – ha úgy tetszik neki vagy nekem – percek alatt értesül a Föld egész lakossága –, s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra – némi csalódást csak annyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha.” Azt gondolnánk, hogy ez az idézet egy mai szövegből származik, pedig Karinthy Frigyes 1929-ben írta, a Címszavak a Nagy Enciklopédiához című kötetében jelent meg. Mégis nagyon kortárs szöveg ez. Láncszemek a címe, ebben jelent meg először a hat lépés távolság elmélet: „Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon.” Azóta a tudomány igazolta, hogy a hálózatok jelenléte és működése számtalan módon hatja át mindannyiunk életét.

Ebben a lapszámban a kapcsolódás lehetőségeit igyekeztünk tetten érni – azt, ahogy a tömeg mögött bizonyos erővonalak mentén hálózat alakul. Ennek egy része a biztonságérzet miatt is fontos, erről is kérdeztük a tömegközlekedés irányítását végző és a tömegrendezvények biztonságáért felelős szakembereket. A kapcsolódási lehetőségek bonyolultsága miatt is lenyűgöző a hangyák világa, az, ahogyan parányi lények több milliós kolóniákat tudnak működtetni. A hangyakutatás egyik izgalmas ága a hangyák személyiségét, azaz az egyes egyedekre jellemző viselkedéskombinációkat is vizsgálja – talán hamarosan megérthetővé válik, miért vállal némelyikük sokkal több feladatot, mint a társai, illetve hogy a problémamegoldás és az eszközhasználat hogyan jellemzi ezeket az apró innovátorokat. De ugyanígy érdekesek azok az emberek is, akik a tömegben való létezés ellenében a valódi kapcsolódások lehetőségeit keresik, akár úgy, hogy kitűzőkön hirdetik: „Velem lehet beszélgetni”, akár úgy, hogy jelentős pluszmunkát felvállalva hátrányos helyzetű gyerekeket tanítanak az internet kapcsolattartási lehetőségeit kiaknázva. Idegenek működnek együtt minden anyagi haszon nélkül, csupán azért, mert igényük van a találkozások lehetőségének megteremtésére – mennyi közös akarat kell egy hálózat kiépítéséhez? Mennyi lázadni tudás kell ahhoz, hogy a villogó kijelzők helyett egymás szemébe nézzünk?

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő