Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

Úgy tűnhet, a mai ember többet foglalkozik a testével, mint a régiek. Bizonyára sosem készült még annyi önarckép, mint manapság, amikor naponta több milliárd ember néz szembe a kezében tartott parányi kamerákkal. Százezrek adják a figyelmüket, életük hosszú perceit, óráit olyanoknak, akik a közösségi média valamely bugyrában magabiztosságot mímelve a szépségről kotyognak. Ebben, a kamerákkal körülbástyázott világban szép a smink, a kisportolt vagy épp a csontra soványított test, a megfelelő fényviszonyok közepette begyakorolt mesterkélt mosoly. A gyanútlan nézelődőnek úgy tűnhet, mindenki más csodálatos. Mindenki más pontosan tudja, hogyan kell élni.

Okoseszközök mérik a pulzusunkat, számolják a lépteinket, számontartják hány percet álmodtunk – számszerűsítik a tévedéseinket: fussunk többet, aludjunk jobban, együnk kevesebbet vagy legalább mást és máskor. Ma már nem riogatnak azzal, hogy a vágyakozásból épült pajkos gyönyörök a hús bűnei, és miattuk pokolra kerülünk. Ma már úgy tűnik, biztosabb kárhozat a finomítottt szénhidrát utáni sóvárgás, számadatokkal igazolják, hogy a mindennapi kenyérrel a halál költözik a testbe. (Vajon megmenekülhet-e az, aki nem hisz a számokban?)

Soha nem volt még ennyire könnyen hozzáférhető a tudás, hogyan kell egészségesen élni, és soha nem volt ennyi testképzavartól gyötrődő ember. Soha nem volt pár kattintással elérhető a nemes költészet, a tisztahangú zene, a legújabb tudományos ismeret – miféle csömör taszít ettől, és vonz a szeméthez bennünket? Miféle sóvárgás húzza a testet és a lelket nap mint nap a semmibe? 

Gyönyörű antik szobrok márványból formált idomaiból, ezeréves csontok kopásaiból és gyógyult hegeiből, verssorok képeiből, aranyékszerek aprólékos gonddal megmunkált részleteiből, templomboltozatok fenséges ívéből próbáljuk megérteni, mit láttak szépnek a régiek, mit tartottak arról, hogyan kell élni. Vajon belőlünk mit értenek meg majd az eljövendők?

„És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő.” (1Móz 6,3) A tudomány ma már úgy tartja, az emberi test olyan szerkezet, amelybe kódolva van, hogy akár százhúsz évig működjön, és azért kell beérnünk kevesebbel, mert nem megfelelően élünk. Talán valóban mi magunk rontjuk el a testünket generációkon és évszázadokon át összekapaszkodva – az apák vétkét hordozzák a fiak –, közben meg iszonyodva próbáljuk takargatni a romlandóságunkat. 

A szégyen érzete valahogy réges-régóta összefügg a testtel. Már a bűnbeesés történetében ezt olvashatjuk: „És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek” (1Móz 3,7). Egy addig ismeretlen riadalom vagy iszonyat arra készteti az első emberpárt, hogy eltakarja magát. 

Karinthy Frigyes jegyzi meg az Utazás a koponyám körül című könyvében: „Kieszeltem, hogy az élő testnek, végig a természetben kettős jellege van: egy belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle, egészen különböző célra és feladatra van berendezve: a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva. Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettősséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó ösztönöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot.” 

A test tehát állandóan hordozza ezt a kettősséget: hiúság és szégyen, szenvedélyek és szenvedések, örömök, kínok, félelmek feszítik. És mindeközben mi magunk is benne lakunk. Hordozza a véges történetünket és eszköze az örökkévalónak. 

A következő oldalakon emberi történetek sorakoznak – a testhez való viszonyulásról mást tapasztal az, akit sztereotípiák ködén keresztül látnak az embertársai, mást tud a tetoválóművész, az extrémsportoló, a genetikus vagy a ráktúlélő. Életigenlés van minden történet mélyén, olyan testtapasztalat, mely bizonyítja, hogy létezik bennünk valami eltiporhatatlan. 

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő