Döme Barbara

„A testünk egymilliárd sejt szeszélye”

Köleséri Sándor színész: Sokszor nem értettem, hogy miért csúfolnak. Nem az én döntésem volt ebben a testben élni

Egymásnak adják a kilincset, majd leülnek a hófehér abrosszal megterített asztal köré. Beszélgetnek vagy inkább csak suttognak, mintha attól tartanának, hogy valaki megsejti a titkukat. Hirtelen mindenki tekintete az ajtóra szegeződik, belép egy elegánsan felöltözött, alacsony termetű úriember. Ő a mai est házigazdája, Hirsch Zoltán, de a legtöbben csak Zoli bohócként ismerik. Megköszöni a vendégeknek, hogy elfogadták a meghívását. Mindenki mosolyog és tapsol. Koccintanak, majd a házigazda azt mondja, kezdődhet a játék, vagy inkább a sztorizás, hiszen mind azért vannak itt, hogy elmeséljék, milyen kapcsolat fűzi őket Köleséri Sándor színészhez. Az, hogy miért éppen Zoli bohóc otthonában gyűltek össze, senkinek nem kérdés, hiszen tudják, hogy Hirsch Zoltán az egyik szerepálma az alacsony termetű színésznek, akinek nagy vágya, hogy egyszer egy színházi darabban vagy játékfilmben eljátszhassa Zoli bohócot. Senkit ne zavarjon meg, hogy Hirsch Zoltán, aki cirkuszművész volt, de azt is mondhatnánk, hogy a magyar cirkuszművészet egyik legnagyobb sztárjaként emlegették, 1944-ben elhunyt. A vendégek között egyaránt vannak élők és eltávozottak. Ez egy ilyen történet, lebegés a valóság és a mese határán. 

 

Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy beszélgetni szeretnék Köleséri Sándorral, aki a honlapján magát alacsony termetű színésznek nevezi. Már találkozásunk első perceiben kiderül, hogy a kicsi növésű emberek között 132 centiméteres testmagasságával a színművész magasabbnak számít – volt, hogy ezért nem kapott meg egy reklámfilmszerepet. Ezen persze mindketten mosolygunk. Ugyanakkor azért nem lehetett szakács, mert ahhoz alacsony volt. 

Akárcsak Köleséri Sándor életének szereplői Zoli bohóc otthonában, mi is terített asztal mellé ülünk a színésszel, hogy mesélhessen életének fontos állomásairól. Azt nem árulom el neki, hogy közben én tudomást szereztem arról a bizonyos titkos vendégségről. Nézzük meg, hogy kik Zoli bohóc meghívottjai, kik azok, akik Köleséri Sándor életében így vagy úgy, de jelentős szerepet játszottak. 

Az asztalnál jelen van Sanyi édesanyja és édesapja. Mindketten elhunytak már és mindketten alacsony termetűek voltak. A társaság része a színész egykori tanítónője, de ülnek itt kollégák, gyerekkori barátok és olyanok is, akik csak a színpadról ismerik őt, és kedvelik, amit csinál. Az asztalfőn természetesen Zoli bohóc foglal helyet. Ma azért gyűltek össze, hogy Sanyiról meséljenek nekünk, akik szeretnénk kicsit jobban megismerni történetét, és természetesen arra is kíváncsiak vagyunk, hogyan éli meg, hogy a magassága eltér attól, amit mi átlagosnak nevezünk. 

 

A szegénységet sokszor jobban szégyelltem, mint a termetemet

 

– Számodra mit jelent a test fogalma? – kérdezem tőle.

– Van egy mondás: a testünk egymilliárd sejt szeszélye – válaszolja elgondolkodva. – Minden test egy csoda. Ha jobban belegondolunk, sejtek halmazai vagyunk, mégis összeáll egy gondolkodó egésszé. Szerencsések vagyunk, hogy élünk, hogy szerethetünk.

Sanyi szavai mögött mély bölcsesség húzódik. Azt is megtudom tőle, hogy gyerekkorában nem volt könnyű elfogadnia önmagát. Bár mindkét szülője alacsony termetű volt, kamaszkorában sokszor nem jó érzéssel nézett a tükörbe és a testére. A színész történetéhez tartozik az is, hogy szülei családjában rajtuk kívül senki nem volt alacsony növésű. 

– Emlékszel arra a pontra, amikor elfogadtad önmagad? – faggatom tovább.

– Nem tudok egyetlen konkrét pillanatot megnevezni – mondja. – Nagyon sok minden és idő kellett ahhoz, hogy végül képes legyek elfogadni önmagam. Ma már sokkal tudatosabban élek, az életet is ajándéknak tekintem.

 

Említettem már, hogy Zoli bohóc asztalánál Sanyi szülei is helyet foglalnak. Édesanyja a szemét törölgeti, miközben a fiát hallgatja. Ma is nagyon ragaszkodik egyetlen gyermekéhez, s fentről figyeli, mi történik vele. A vendégeknek arról beszél éppen, mi mindent tett érte a fia, akit nem korlátozott alacsony termete sem a fárasztó fizikai munkában, sem abban, hogy végül megvalósítsa az álmait. 

– Mélyszegénységben éltünk. Egy olyan vályogházban laktunk, ahol a padló földes volt – meséli a vendégeknek a színész édesanyja. – Ez azt jelentette, hogy az ajtó és az ágy előtt, ahol gyakran jártunk, gödrök alakultak ki. Nem volt fürdőszoba, sem vécé, és az utcai kútról kellett vizet hordani télen-nyáron. Főzéshez a fiam is sokszor cipelte a vizet, esőben, hóban. Szégyen, nem szégyen, féltem a gáztól, így nálunk nem volt palack, se vezetékes gáz, fával tüzeltünk és azzal főztünk. Nyáron is tüzet kellett rakni egy rántottához vagy teához, hiába volt odakint negyven fok. 

Miközben Köleséri Sándor édesanyja Zoli bohócéknak feleleveníti élete egyik legnehezebb időszakát, addig fia szintén erről az időszakról beszél nekem. 

– Utcai kútról hordtam a vizet, amikor nem volt pénzünk tüzelőre, fáért az erdőbe jártam. Gyakran éreztem szégyent, de nem a termetem miatt, hiszen a faluban mindenki ismert. A szégyent az okozta, hogy szegények voltunk. Amíg a velem egykorúak csajoztak vagy udvaroltak, én azzal voltam elfoglalva, hogy fáért menjek talicskával az erdőbe vagy sárgarépát szedni a földekre. Sokszor gondoltam, hogy ez nem lehet vonzó egy nő számára. Ez az időszak mégis megerősített, és olyan értékrendet adott, ami által ma talán jobban megbecsülök mindent. Most, ha fázom, csak feltekerem a fűtést, és a meleg víz is azonnal jön a fürdőszobában. Minden apró kényelmet nagyra értékelek, ami másnak talán természetes.

Fotó: Kurucz Árpád