Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Ez az elmúlás-témában szerkesztett korábbi lapszámunk testvére. Ha ehhez mottót választanék, François Villon szavai állnának e kiemelt helyen: „Befogad és kitaszít a világ” –az Ellentétek balladája refrénjeként olvashatjuk Szabó Lőrinc fordításában. 

Az életről való gondolkodás óhatatlanul felszínre hozza, milyen sok szálon kapcsolódik össze a születés és az elmúlás. Gyakran rácsodálkozom életutakat vizsgálva és a hétköznapokban is – például egy lexikonszócikkben vagy épp sírkövön –, hogy mennyire esetleges módon válik hangsúlyossá két helyszín és két időpont: egy ember születésének és halálának helyszíne és ideje. Ha vannak e két életeseménynek ideális körülményei, akkor talán legtöbben a biztonságot, a szerető közeget, a beavatkozásmentes, természetes módot jelölnék meg. Az élet pedig rendre azt igazolja, hogy mindez nem a mi kezünkben van. Isten akaratának vagy sorsnak tekintik sokan azt a két napot, amely keretezi az életet végérvényesen hozzákötve azt a világ egy-egy pontjához. Gondoljunk csak Mátyás királyra, akit a 47 éve Kolozsvárhoz és Bécshez kapcsolt felülírhatatlanul, vagy a 35 éves Radnóti Miklósra: a meggyilkolásának helyszíne, Abda ugyanúgy elválaszthatatlan az életétől, mint a szülővárosa, Budapest.

Hogyan ismerjük fel, kiben, miben bízhatunk? Ez a kérdés folyton felbukkant, amikor születéstörténetek nyomába eredtünk, amikor fiatal zenészeket faggattunk arról, hogyan indultak el a tengeren túlra tanulni vagy a szentföldi magyar ásatások vezetőjét kérdeztük a kutatásáról. De ez az alapkérdés akkor is, amikor egy fejlövést túlélő író, költő újjászületésének történetét meséljük el, amikor felidézzük az anyák megmentőjeként ismert Semmelweis Ignác eltökéltségét, amikor azt vizsgáljuk, mi szükséges ahhoz, hogy a vágyott gyermekek megszülessenek, vagy mit tükröznek a kortárs madonna-ábrázolások.

Érdemes végiggondolni, hogy az élet különböző területeit hogyan fonja egybe a kiszolgáltatottság, az egymásrautaltság és a bizalom. Ezek közül az első kettő csupán körülmény, a bizalom viszont erő – ez munkál akkor, amikor idegenekkel állunk szóba, amikor járatlan utakra merészkedünk, amikor könyvet veszünk le a polcról, amikor az életünk néhány óráját adjuk oda egy film vagy előadás alkotóinak, amikor gondoskodunk egy másik lényről, legyen az növény, állat vagy ember. Mert a bizalom odaadás is – a születés-lapszámunk elsősorban nem az anyaságról szól, hanem a bizalomról, erről a különleges emberi erőről.

Az ember hajlamos elhinni, hogy az élet versenyhelyzetek sokasága, és a gyerekeinket arra kell felkészítenünk, hogy győzni tudjanak. Mintha azt hinnénk, hogy az eltiporhatatlanság csupán fizikai erőn, ügyességen, szakmai felkészültségen, gyors reakciókon múlik. Pedig a meséink évezredek óta tanítják, hogy az ér célba, akinek segítői vannak, és aki maga is tud segíteni. Ezt látjuk a természet működésében is. Talán amit igazán érdemes megtanítani a gyerekeinknek, az a természet bölcsessége – „Tanulni kell a téli fákat”, figyelmeztetett a száz éve született Nemes Nagy Ágnes is.

Fák között járva az embert valami elmélyülésre készteti, arra, hogy a láthatón túli dolgokra gondoljon. Két versrészletet ajánlok ehhez:

„Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.”

(Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton az égben)

„Távol erdő. Szürke, bizonytalan erdő ködkoronákkal.

El akar úszni, föl akar szállni, mégis ott marad:

mégis erdő. (…)

Sohasem hallott madarak énekelnek, valahol

kőpárkányra csobog a kútvíz, valahonnan

fölteszik a kérdést, hogy miért is születtünk?”

(Dsida Jenő: Távol erdő…)

Miközben erre a lapszámra készültünk, Suzanne Simard Az anyafa felfedezése – A bölcs erdő titkai című könyvét olvastam. Mintha csak azért került volna a kezembe, hogy választ kapjak a bizalom eredetét firtató kérdésekre. Suzanne Simard ugyanis az erdő működését vizsgálta, a fák kapcsolatát egymással és más élőlényekkel, bebizonyította, hogy az erdő élőlényei föld alatti hálózatokon keresztül együttműködnek és valódi közösséget alkotnak. A fák társas lények, érzékelik egymást, felismerik a rokonaikat, szomszédaikat, gombákon keresztül, a mikorrhizás hálózaton keresztül kommunikálnak, ismereteket tudnak átadni, figyelmeztetik egymást a veszélyekre, emlékeznek múltbeli eseményekre. Ennek a rendszernek középpontjában állnak az anyafák, akik rejtélyes erejükkel összekapcsolják és éltetik az erdő fáit – nemcsak a rokonaikat segítik, hanem más fajtársakkal is kialakítanak együttműködéseket, a fák energiát, tápanyagot adnak át egymásnak. (Suzanne Simard felfedezése ihlette James Cameront az Avatarban bemutatott lélekfa megalkotására.) Az anyafa gyógyítja és táplálja a többieket, és amikor haldoklik, a rokonai felé pumpálja a felhalmozott tápanyagait – amikor őt már nem lehet megmenteni, kiüresíti magát, szétosztja az erőforrásait, így élteti léte utolsó pillanatáig az övéit. Ez a viselkedés a Föld összes élőlénye közül csak a fákra és az emberekre jellemző.

Aki semmit nem tud ezekről a rejtett kötelékekről, az is pontosan érzékeli, mekkora a különbség egy szabályos sávokba ültetett facsoport és egy erdő között. Mint ahogy az is érzékelhető, mennyire más energiák érvényesülnek idegenekből álló embercsoportokban például egy városi környezetben vagy olyankor, amikor egy valódi közösségbe érkezik az ember. 

Jó esetben már a születés is közösségbe érkezés. A gondoskodásnak a természettől tanult, bölcs módját összegzi Robin Lim filippínó–amerikai szülésznő, bába, író, költő magyarul is megjelent Várandósság című könyvében, amelyben azt tanácsolja a szülőknek, hogy suttogjanak el egy indián áldást a gyereküknek – legyen ez a kísérője e lapszám olvasóinak is: 

„Kívánom, hogy megéld azt a napot, amikor megérted a világra jöveteled okát.”

Áldott ünnepet!

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő