Főszerkesztői beköszöntő

  Kedves Olvasók!

A pénzről sok mindent állítanak, például azt, hogy nincs szaga, nem boldogít, sosem elég. Máskor meg azt mondják, a pénz minden baj forrása. Ha a történelmet nézzük, beláthatjuk, hogy a pénzhez igen gyakran vér tapadt, épp ezért tűnik első hallásra meghökkentőnek, amikor Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvében Yuval Noah Harari megállapítja, hogy a pénz az emberi tolerancia csúcsa: „A pénz sokkal befogadóbb, mint a nyelv, a törvény, a kulturális normák, a vallásos hit vagy a társadalmi szokások. A pénz az egyetlen ember alkotta bizalmi rendszer, amely szinte minden kulturális szakadékot képes áthidalni, és senkit sem diszkriminál vallása, neme, származása, életkora vagy szexuális irányultsága alapján. A pénznek köszönhetően egymást nem ismerő, és egymásban nem bízó emberek is képesek hatékonyan együttműködni.”

Ha a pénzről esik szó, nemcsak a bizalom, hanem a biztonság fogalma is gyakran felmerül. Ennek most apropót kínál az is, hogy idén ünnepli megalapításának 100. évfordulóját a hazai jegybank. A centenárium jegyében közös rovatot szerkesztettünk a Magyar Nemzeti Bank szakembereivel – ebből az is kiviláglik, hogy az 1848-ban a márciusi ifjak által megfogalmazott 12 pontban is említett független nemzeti bank léte miért elengedhetetlen feltétele az ország szuverenitásának.

Ebből a lapszámból az is kiderül, mit gondol a pénzről egy bankjegytervező, egy egykori bankrabló vagy egy szenvedélybeteg szerencsejátékos. A piacvezető aukciósház művészettörténészével árverési rekordokról beszélgettünk és arról, miért érhet több száz millió forintot egy festmény. Egy sci-fi-rajongó képzőművész pedig rámutatott, hogy az NFT (nem helyettesíthető token) mint technológia miért előzi meg a saját korát. Mindeközben olyan évezredes dilemmák sejlenek fel, mint hogy mit tekinthetünk eredetinek vagy mit jelent birtokolni valamit, és mindezt hogyan befolyásolja a tárgyak mulandósága. 

Az eredetiség problémájával már az ókori görög filozófusok is foglalkoztak: Thészeusz hajójának paradoxona évezredek óta kísérti az emberiséget. Plutarkhosz példája szerint Thészeusz hajóját megőrizték, ám ahogy az évszázadok alatt elöregedtek a hajó egyes darabjai, azokat kicserélték újakra, és egy idő után felvetődik a kérdés, hogy ez még mindig Thészeusz hajója vagy már egy másik. 

A műalkotások értékét leginkább az eredetiség és egyediség adja, hiába hordozza a másolat ugyanazt a gondolatot, örökíti meg ugyanazt a kompozíciót, az ára meg sem közelíti az eredetiét. A megismételhetetlenség viszont itt olyan érték, mely pénzben is mérhető. 

Azt is mondják, az idő pénz. De a metafora nem megfordítható, hiszen tudjuk, hogy a pénz nem idő. A megismételhetetlenség bizonyára az élet értékét is befolyásolja. „Ostobaságunk lepleződik le, mikor úgy véljük, csupán azt »vásároltuk«, amiért pénzt adtunk, és ingyenesnek hívjuk, amiért önmagunkkal fizettünk. Nem szívesen költünk erre vagy arra, ha házunkat kell érte adnunk, ha valamilyen kies fekvésű, termékeny birtokot – de igencsak hajlandónak mutatkozunk a vásárlásra lelki nyugalmunk árán, veszélyek árán, a szemérem, a szabadság és a szabad idő feláldozása árán: olyannyira igaz, hogy nem értéktelenebb a szemünkben önmagunknál semmi sem” – ez a gondolatmenet 21 századinak tűnhet, holott közel kétezer éves: Seneca 42. levelében olvasható, az Erkölcsi levelek között, Kurcz Ágnes fordításában. 

Manapság gyakran sikerkönyvekké válnak azok az életmódtanácsokat és pszichologizáló okfejtéseket felvonultató kiadványok, melyek azt ígérik, megtanítanak élni – ezekben egyaránt hívószó a teljes élet, az időmenedzsment, a tudatos jelenlét. Mindezt drága tanfolyamokon is el lehet sajátítani – legalábbis ezt ígérik. Ezekre egyre növekvő igény van, ugyanis mára nyilvánvaló lett, hogy a túlhajszoltság szinte törvényszerűen vezet kiégési szindrómához. De ez sem mai probléma. Ugyanis Seneca, amikor eszmei végrendeletében az élet gyakorlati erkölcsi kérdéseivel foglalkozik, ezzel kezdi a legelső levelét, mi pedig ezekkel a gondolatokkal ajánljuk a pénzről szóló lapszámunkat: „tarts magadra jussot, s az időt, melyet eddig elvettek vagy eloroztak tőled, vagy kicsúszott a kezedből, gyűjtsd össze és ügyelj rá. (…) S figyeld csak meg jól, az élet legnagyobb része elillan, ha rosszul cselekszünk, nagy része, ha semmit sem cselekszünk, s az egésze, ha mindig mást cselekszünk. (…) Minden a másé, Lucilius, csak az idő a miénk. (…) És a halandók oly ostobák, hogy a legcsekélyebb, leghitványabb és bizonyosan pótolható dolgokkal engedik számlájukat megterhelni, ha hozzájutnak, de senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.”

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő