Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Mi az én örökségem? Mit kaptam? Mit adhatok tovább? Mit veszítek el észrevétlenül vagy épp mivel küszködöm, hogy elengedhessem? – ezek a kérdések foglalkoztattak minket, amikor az Örökség-lapszámot szerkesztettük. Ez az oka annak, hogy most nem a világörökség magyar vonatkozású csodáit, nem az épített vagy szellemi örökségünk kiemelt értékeit vesszük számba – hál’ Istennek olyan hosszú lenne egy ilyen leltár, hogy e lap kereteibe bele sem férne. 

Most jóval nehezebben körülírható örökségről szeretnénk szólni – arról, ahogyan élünk. 

Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Biblia Károli Gáspár féle fordításában 311-szer szerepel az örökség szó – leggyakrabban az Ószövetség könyveiben, sokszor Isten ígéreteiben, máskor a tulajdon elosztásának kontextusában, és főként földet jelent itt az örökség. Az Újszövetségben mindössze 19-szer szerepel e szó, itt viszont az ígéretek szerint az örök élet lesz az örökségünk.

Azért kerestem ezt a Szentírásban, hogy a Prédikátor figyelmeztetését pontosan idézhessem: „Mert van oly ember, akinek munkája elvégeztetett bölcsességgel, tudománnyal és jó kimenetellel; és oly embernek adja azt örökségül, aki abban semmit sem munkálkodott. Ez is hiábavalóság és nagy gonosz!” (Prédikátor könyve 2:22.) Ennek fényében újra fel kell tennünk a kérdést: Mi az én örökségem? Munkálkodtam-e abban, amit kaptam? Kire hagyom, amim van? Méltó vagyok-e az örökségemhez? Méltó embereket nevelek-e az utódaimból? Mekkora feladat jól válaszolni ezekre csak a saját életünk vonatkozásában is! De mekkora felelősség, ha nem csak magunkról van szó! Mit válaszolunk, ha egy közösség, egy ország, egy nép múltját vagy jövőjét vizsgáljuk meg az örökség szempontjából? Felismerjük-e, ki építi tovább és ki rombolja az örökséget, ki az, aki teremt, és ki az, aki elkótyavetyél?

Olyan könnyű észrevétlenül elejteni fontos dolgokat. Gondoljunk csak arra, mennyire nehéz megragadni, mikor szoktunk le arról, hogy szóba álljunk egymással. Gyerekkoromban például a falunkban vasárnap délutánonként kiültek a kapuba az emberek. Kisebb társaságokba verődve beszélgettek. Így is hívtuk ezt – ha kérdezték, hova mész, mondtuk, hogy beszélgetni. Főként asszonyok. Mi gyerekek meg elmélyült játszást mímelve ott füleltünk a közelükben, mert ilyenkor titkokat sutyorogtak, vagy épp harsányak lettek, az anyák, nagymamák valahogy kacagósabbak voltak, mint a hétköznapokon. Így tárgyalták meg hétről-hétre a világuk dolgait, az egész életüket a receptektől, kötésmintáktól kezdve a komoly gondokig. De már jóval a pandémia előtt is megesett, hogy ha hazamentem, senkivel nem találkoztam az utcánkban – hova lettek a beszélgetők? Mikor döntött úgy egyszerre sok ember, hogy többé nem ül le meghallgatni a többieket? És a virtuális térben miért nyilvánulnak meg egyre türelmetlenebbül és agresszívebben az emberek? A beszélgetés képességét már nem örökítjük tovább?

Amikor az örökségről kérdeztük a következő oldalakon bemutatott, különleges embereket, elsősorban azt szerettük volna megtudni, ők hol látják magukat ebben a sajátos adok-kapokban, amit leegyszerűsítve csak életnek hívunk. Honnan ered az alkotókedvük, a konok tenni akarásuk, a kitartásuk? A tragikusan korán befejeződő életutak esetében nagy kérdés hogyan lehet megbékélni a félbemaradt dolgokkal, a sok csonkaságból hogyan lesz hagyaték és mit kezdünk vele – például egy befejezetlen kéziratból született könyv hogyan segít minket a magunk számvetésében? De nagyon fontosnak tartjuk az átmentők munkáját is, azokét, akik kertekkel ajándékoznak meg, helyekkel, ahol jó lenni; akik meséket, dalokat, táncokat, faragott mintákat őriznek meg; akik úgy munkálkodnak, hogy mások is elindulnak a nyomdokaikban; akik kovászt éltetnek, akik a családi örökség pusztulás felé gravitáló épületeiben meglátják a jövő zálogát, újra birtokba veszik az elődök földjét, és közösséget teremtenek. Az örökség kérdéseit tettük fel a traumákról szóló film kapcsán is – hogyan lehet letenni, nem tovább adni egy nehéz örökséget? De ugyanilyen fontos szólnunk a szeretetről, a család megtartó erejéről is, amikor egy erős apa-fia kapcsolatot látunk, vagy egy film alkotói a hosszú élet titkait kutatva százévesnél is idősebbeket kérdeznek. 

Újra és újra beigazolódik: ahogyan élünk, azt hagyjuk örökül.

Szeretettel,

Bonczidai Éva
főszerkesztő