Lippai Krisztina

„Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom”

Meglátogattuk Török Péter tájépítészt

„Török Péter a kertépítészet Pilinszkyje” – mondja róla Meggyesi Tamás urbanista, professor emeritus. Melocco Mikós szobrászművész szerint Török Péter „a kultúra és a szépség erejével ad védelmet nekünk, embereknek a Földön, a Vadonban, amelynek olyannak kell lennie, mintha a mi művünk lenne”. Török Péter Magyarország meghatározó köztereinek tervezője, a Prima Primissa, Ybl- és Europa Nostra-díjas újraálmodó-művész, aki látomásaiban megőrzi számunkra, ami igazán fontos.

Melyek életed első kertélményei?

Ezek anyám meséihez köthetők. Nekünk úgy teltek az estéink, hogy lekuporodtunk az ágyra, és anyám elővette a meséskönyveinket. Nagyon gazdagon illusztrált könyvek voltak sűrű sötét erdőkkel, liánokkal, tele angyalkákkal, virágokkal meg egyebekkel. Három-négy éves lehettem, amikor elkezdtem továbbszőni és költeni ezeket a mesebeli tájakat. Különös bécsi kőrisfa bútoraink voltak, olyan intarziákkal, mint a Rorschach-teszt. Rájuk néztem, és anyám meséskönyveinek képeit képzeletben rávetítettem a bútorliánokra. Így folytattam tovább az álmodozást. 

Milyen számodra az az ideális külső tér, ahol az ember jól érezheti magát?

Nem tudom, mi az ideális, mert az korszakonként eltérő. A görögök az egyiptomi minták után vágyakoztak, a rómaiak a görögök után, és így tovább. Mindig más volt az etalon, a szerethető, hiszen a művészet története a vágyakozások története egyben. Ha a nagy kertművészet-történeti korszakokra gondolok, mondjuk a reneszánszra, a barokkra vagy az angol tájképi kertekre, az akkori teoretikusok pontosan megfogalmazták, hogy számukra mi az ideális. A reneszánszban Leon Battista Alberti volt, aki lefektette az ideális kertet később is meghatározó kánonokat, ami egyrészt számokban és arányokban kifejezhető építészet volt, ugyanakkor szabad teret adott az árkádiának. A barokk kert pedig, amit a Napkirály és kertépítésze, Le Nôtre együtt alkottak, egy elképesztő grandiózus látomás. Rousseau meg visszaterelt minket a természetbe. A látomás élményével kapcsolatban elmesélném egy pár évvel ezelőtti élményemet. Amikor a tatai főteret építettük, ami egy hitehagyott, útszéli, amorf teresedés volt, próbáltam helyette egy ideálisan strukturált mikrotájat tervezni, ami részben igazodik a Fellner-templom gigantikus épületéhez és az ottani térszegélyek apró házaihoz is. Amikor Kő Pál szobrászművésszel beértünk a térre, ő körülnézett, és azt mondta: „Péter, ez egy óriási, gyönyörű álom.” Akkor elégedett voltam, és ha most Le Nôtre eszembe jut, akkor arra gondolok, hogy látnok lehettem én is.

Milyen külső tényezők befolyásolják a látomásaidat?

Tervezőként nagyon sok szempontnak kell megfelelnünk a tereket használó emberek igényein túl. A megbízó elvárásainak, különböző pályázatok szempontjainak, amelyekben olykor hajmeresztő előírások vannak, a kivitelezők érdekeinek és még sorolhatnám. A tatai Kossuth tér esetében például azt írták elő, hogy legyen három darab „vízi attrakció”, és bár nem tudtam, ez mit jelent, de azt meghatározták, hogy egy ilyen kút ára egymillió forint lehet. Elmentünk kőbányákba, és a meddőből, hulladékból kijelöltem azokat a köveket, amelyekből össze lehetett rakni a két vízesést, azt a látványelemet, amit előírtak. Lelemény kellett hozzá, akarat és összefogás. Már csak a tervünk második ütemének befejezése hiányzik, a templom előtti függőkerttel. Bízom benne, hogy felszáll a fehér füst, és szépérzékünk ismét szinkronban szárnyal majd a megbízóéval. Szerencse kérdése, hogy találsz-e olyan megbízót, aki van annyira kulturált, hogy a terveidet befogadja, magáévá teszi és utat enged neki, mint Tatán. Vagy a makói csoda, aminek megteremtése dr. Buzás Péter polgármester bölcsességét dicséri. Makoveczcel, Novák főépítész úrral jól dolgoztunk együtt. Schwajda György, a Nemzeti Színház első igazgatója is ilyen volt, aki pályáztatott a Nemzeti kertjének megálmodására. Sokat papoltam neki a görög színházról és a jól behatárolt, kontúrozott terekről, mint a Vörös Sivatag vagy a Zikkurat. Ő pontosan értette és segítette a vállalkozást. Törőcsik Mari és a Nemzet Színészei is értették, mert az erkélyről végig figyelték, bátorították a folyamatot. És értette az elképzeléseimet az olasz Teatro Potlach társulata is, akik a Zikkuratot, ahogy Christo, gigantikus drapériával vonták be, a vízbe döntött színházban pedig előadták Rómeó és Júlia történetét. Megcsinálták, amit fantáziáltam, az egyszerre, egy időben bejátszható játékterek sorozatát. Idén lesz két évtizede, hogy befejezetlen a kert, cipeljük mások igénytelenségét, ezért van az, hogy a színház melletti parkolót többre becsülik, mint a parkot, a poézist a tájban. Sokszor érzem, hogy a kert nem a kultúra része, miközben a latin eredetű kultúra szavunk jelentése „művelni”. Kertet ápolni, megművelni olyan feladat, amit az Úristen az emberekre bízott. A szakrális paraszti társadalom, a nemesség jobbik része még tudta, nekünk ez már nem megy. De nemrég megkeresett a bécsi egyetemről egy művészettörténész hallgató, aki a színházkertről ír diplomát. Lehet, hogy mégsem olyan rossz a helyzet?

Minden művésznek vannak „szerepálmai”, amelyek sokáig, vagy akár soha nem valósulnak meg. Számodra mik ezek?

A feladatokon álmodoztam, „szerepálmom” nem volt. „Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom”, így szólt legutóbbi kiállításom mottója. Nem változott semmi. Ha csak a reneszánsz kertterveimre gondolok, e nyertes pályamunkáimban az üdvözítő mozzanat az lett volna, ha valóban elkezdenek dolgozni a megvalósításukon. Aki fát ültet, a jövővel köt szövetséget. A sárospataki várban megépíteni a fejedelmi család előtt tisztelgő „Gombost”, vagy Esztergomban megidézni Vitéz János függőkertjét, vagy a budai várkertben legalább a Marosi Ernő művészettörténész akadémikus által elnevezett „reneszánsz kertfantázia” című tervemet időben megvalósítani jó lett volna. Ideális volt a kapcsolatom R. Várkonyi Ágnes történész-akadémikussal és Hajós Gézával is, a tájépítő-művészettörténet akkori pápájával, akik értették és támogatták a pályázatot nyert terveimet, de nem történt semmi. Fontos lett volna egy jövőbe mutató gesztussal felvillantani azt a pompát és gazdagságot, amiről Bonfini beszél Budával kapcsolatban. Ha azt a fajta tudást, amit mondjuk a Vatikánban Bramante reneszánsz függőkertjének tanulmányozásával, vagy Pietro Porcinai, a huszadik század egyik legnagyobb tájépítésze vendégeként megszereztem Firenzében, át lehetett volna ide plántálni, hogy Janus Pannoniusra gondolva  ne csak Itália, hanem Pannónia is ontsa a szép dalokat… A terveimből nem valósultak meg fontos sarokelemek, de közben az történt, hogy levegőből mégis megmintáztam ezeket a kerteket, és ezek a struktúrák azóta is a fejemben vannak. Mi szeretünk belekapaszkodni abba a gondolatba, hogy három szép városa van Európának, Velence a vízen, Firenze a völgyben, Buda a hegyen – na de pontosan mit látunk mi ebből? 

Van a ma emberének vágyott kertje? Él valamiféle megfogalmazható igény manapság egy kerttel kapcsolatban? Vajon milyen kertben lennénk boldogok?

Annyi öldöklés és kataklizma érte az emberiséget, hogy az az érzéki viszony, ami a természethez, a tájhoz és a kerthez köt, elsatnyult, egyszerre meneküléssé vedlett, némi maradék vágyakozással telve, ami mindannyiunkban megvan. A kert, a táj a születésünk helye, életünk kerete, végső nyughelyünk, mikrokozmosz. És ha ilyen kertek tervezésére kapok megbízást, az reménykeltő. Két példa erre a közelmúltból: Kazinczy széphalmi kertje és a pesti Károlyi-kert. Amikor közel negyven évvel ezelőtt terveztem a sátoraljaújhelyi főteret, már akkor elképzeltem, ahogy Kazinczy a vármegyeházi hivatalából gyalogol haza Széphalomra. Jó volt belehelyezkedni ebbe a sétába. Mit láthatott, milyen táji élmények ragadhatták meg, és mi volt az a környezet, ami a birtokán fogadta? Azt gondoltam, ott a megyeháza előtt, hogy piacutcás, orsós középkori főtéren még láthatta a később elpusztult „Vasmanci-kutat”, amit a közeli Dörzsik-patak táplált. Fontosnak éreztem rekonstruálni a kutat szerencsi képeslapok alapján, a természetes vízfolyással, a friss, zokogó, élő víz miatt is. Megtaláltuk a kút kronosztikonos oszlopát Felvidéken, a kutat ma díszítő szobrot pedig az Iparművészeti Múzeum pincéjéből „lomtalanítottam”. Itthon kevés a hasonló, mint amilyen az a földbe rejtett ásott kút is, amiről senki nem tud, a pesti bazilika apsziskertjében, és ami nem csupán várostörténeti kuriózum lehetne, ha egyszer megépítik a már kész tervünket, de ami megfelel Bölcs Salamon „lepecsételt kútjának” is. Kazinczy megszállott kertesztéta volt. Rajongott a kertekért, a rabszállítójával azt is elintézte, hogy Kufsteinbe vitele során megálljanak Tatán, és megnézhesse az Esterházyak híres kertjét. Nem szerette a „fesz és pöf” kerteket, annál inkább azokat, ahol kitapintható a „nyugodalmas nagyság”. Így megrajzolta a saját birtoka kerttervét. A börtönablaka rácsainak rozsdájából és meleg levesből készített eleggyel rögzítette átszurkált csokoládépapírra a saját tájépítészeti geometriáját, ami pontos geodéziai felmérésre készült. Így volt lehetséges, hogy a tervét rekonstruálni, folytatni tudjam. A budapesti Károlyi-kertet pedig évtizedekkel ezelőtt már terveztem. Gyerekkoromban koncertekre jártunk ide. A Károlyiak közül ismertem néhányat Fehérvárcsurgón és Fóton. Gróf Károlyi Istvánnéval, a füzérradványi kastély egykori úrnőjével akkor találkoztam, amikor fiával először jöttek át Európába. Zemplénről, a kastélykertről beszélgettünk. Esterházy Mónikával Csákváron, Windischgrätz Natáliával Sárospatakon és Bécsben éveken át rendszeresen találkoztunk, egyeztettük az egykori és az újratervezendő kertek sorsát. Megbeszéléseink során csatlakozott hozzánk az Esterházyak kerttörténetírója, Berényi László is. Ezek a visszaemlékezések, családtörténetek beépültek a munkáimba. 

Amikor kertet tervezel, milyen szempontok vezérelnek?

Először is a lélek, a lélektörténeti szempontok. Szeretném megismerni azokat az inspirációkat, törekvéseket, amelyek az előző generációkat hajtották, ösztönözték városaik, tereik építése közben. Nincs két egyforma hely. Terveztem szarmata és szaracén sírok fölé kertet, az egyik egy alföldi városban volt, a másik a Földközi-tengernél. El kellett igazodnom, hogy hol vagyok. Mit keresek itt? Mit akarnak tőlem például a Mediciek ma is élő leszármazottai? Miért hívnak a Szent Eufémia-öbölbe? Miért kellek nekik, hogy jutottam az eszükbe, és ha már így van, és ez egy kegyelmi helyzet, akkor igyekeztem minden információt megtudni arról a tájról. Nekem föl kell térképezni az adott hely múltját, történetét és kultúráját, hogy legyen mibe kapaszkodnom. 

A közösségi terek tervezése mennyiben tér el a kertekkel kapcsolatos elgondolásaidtól?

Emlékszem, amikor Orosházát terveztem, rendszeresen kimentem egy grundra, ezt hívták főtérnek. Ennek a városnak nem volt igazi főtere, de volt egy lelakott vasbeton szálloda egy elhasznált téren Kossuth-szoborral, parkolókkal, sok kitaposott úttal, kiszáradt hegyvidéki növénnyel. Naphosszat üldögéltem ott, néztem, hogyan ébred és nyugszik a tér. Jöttek a templomból a hívek, idős hölgyek, és leültek beszélgetni egy méltatlan, csúfondáros környezetbe. Akkor azt gondoltam, ők fontosak nekem. És a közelben a gimnázium, a fiatalok is jelen voltak, őket is ki kellett szolgálni. Olyasvalamit kellett tervezni, amit szeretnek, ami megszólítja és ösztönzi őket a tér szerethető átélésében. Nálam ez alapvetés.

Ha azt kérdezném mit mondanál ma arra, hogy kicsoda Török Péter, akkor mi lenne a válaszod?

Török Péter az a Török Péter, aki a tájépítész.

Ezzel határozod meg önmagad?

Török Péter vagyok, és kész. Tulajdonképpen nem is kell mellé cicoma vagy titulus. Sok boldog szomorú dalnak voltam szerzője, okozója, szenvedője, élvezője, éltetője, jó utazások voltak ezek. Ha Bartók Bélára gondolok – akinek fontos volt, hogy a halálos ágyán megjegyezze, teli bőröndökkel megy el –m azt kell mondanom, hogy én is ezt érzem. Az első kicsi gyerekbőröndömet még Apám csináltatta nekem, és télen egy jerikói rózsa aludt benne. Amikor Firenzébe kerültem, és voltam én is mint utas és holdvilág, akkor már megvettem az ottani fantasztikus toszkán bőrtáskákat, és ezek is mostanra dugig tele vannak. A lelkem is tele van, csordultig, de azt gondolom, hogy ami feladatom volt, azt elláttam, megharcoltam, megcsináltam. Nem vagyok elégedett, de így vagyok Török Péter.

Mi azt, amiben hiszel? Amiben ifjúkorodtól töretlen a hited, és ami az utóbbi idők új hite?

Az isteni kegyelemben hiszek, mert volt részem megismerni ezt az állapotot, és életben maradni.

S mi az, amit értéknek tartasz?

A szépséget, a becsületet, a tisztességet, a szent őszinte barátságokat, amelyek számomra értéket adnak. Illetve azokat az emberi érintkezéseket, melyek megédesítik a napot. Ha rád mosolyognak, ha kedvesek hozzád, ha érdeklődőek és nyitottak feléd, az jó. Megkeresnek a volt diákjaim, és ismeretlenek három egyetemről is. Legutóbb a Képzőművészeti Egyetemen tanítottam szobrászokat, akik visszajárnak egy-egy kérdéssel, hogy „mester, hogyan induljak neki a feladatnak, te mit csinálnál?”. Ezek jó dolgok. Mosolygok ezen, mert látom saját magamat fiatalon. Az életem megélése a legnagyobb érték. Olyan emberekkel találkoztam és voltam kedvezményezettje a barátságuknak, akik mindörökre pótolhatatlanok. Edita Gruberovára és közös barátunkra, Sánta Zoltánra gondolok többek között.

Hogy érzed, mit hagysz örökül a magyar kultúrának?

Azt, hogy Európa szívének közepén lehettem kultúrateremtő. Ha arra gondolok, hogy vittem a hallgatóimat a Dunán hajóval, és a Batthyány téren ott a szobor, amelynek a mikrokörnyezete az én munkám, aztán átnézek a Duna másik oldalára, a Vigadó térre, és eszembe jut az évtized, amit végigkínlódtunk azért, hogy valami épülhessen a diadalmasan pöffeszkedő szocreál hősi emlékmű helyén, míg Senyei Károly szobrát végül mégis sikerült a Dagály strandról visszaráncigálnunk oda. És átnézek megint a budai oldalra, és látom a Gellért-hegyi sziklakápolna előtt a Szent István-szobrot, ami nem úgy lett elhelyezve, ahogy szerettem volna, de mégis ott van, és ez a fontos. Aztán megint átnézek Pestre, és látom a Nemzeti Színház kertjét. De gondolhatok a Szent István-bazilika terére és számos vidéki helyszínre. Makón, Szegeden, Kalocsán át Gyöngyösig. Monokon, Gödöllőn, Pécsen át Sárospatakig. Fehérvárcsurgón keresztül Veresegyház és Pannonhalmáig, Zircen át Bajáig, a hajósi volt érseki rezidencia kertjéig.

Nem lehetek elégedetlen, ezek a munkák voltak azok, amiket magam után hagyok. És még rengeteg terv és muníció van. Megélhettem az emberi sorsot, és igen, lehettem kultúrateremtő Európa szívének közepén. Nagyképű ez?

Nem, inkább hiteles.