Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Milyen a jó vezető? – ez a kérdés évezredek óta foglalkoztatja az embereket az ókortól napjainkig, amikor világszerte rendre a sikerlisták
élére tudnak kerülni könyvek, amelyek ezt boncolgatják. Mert a válasz nemcsak a nagyvállalatok, országok, egyházak élén feladatot vállaló kiválasztottaknak fontos, hanem az élet számos területén ez a kulcskérdések egyike. Vezető a pedagógus, aki a tanítványait inspirálja. Vezető, aki különböző munkafolyamatokat hangol össze, legyen az akár egy házépítés vagy egy ünnep előkészülete. Vezetőnek lenni ugyanis nem csupán munkahelyi kérdés, vezetői teendőink vannak a családunkban is, vezetői szerepet kapunk szülőként, de akár egy állat gazdájaként is. És időről időre vezetőket választhatunk – leegyszerűsítve: a közélet minden aspektusa erre a kérdésre mutat.

Ebben a válaszkeresésben jó iránymutató a ló. Ugyanis ahhoz, hogy egy hatszáz kilós állat valóban együttműködjön velünk, vezetői képességekre van szükség. Persze van a megfélemlítés és a bántalmazás, „a cél szentesíti az eszközt” elve is, de az nem vezetés. A ló esetében a valódi együttműködés kulcsa a bizalom és a biztonságérzet. Egy több száz kilós állat nem tipor el bennünket, hanem elfogadja az irányításunkat – ezt a kapcsolatot próbáljuk láthatóvá tenni, amikor olyan embereket mutatunk be, akiknek az élete a lovak világával összefonódott. Történetükből a vezetői erények is nyilvánvalóvá válnak – kitartás és következetesség mind a tanulásban, mind a munkában, empátia, bátorság, higgadtság, előrelátás, bölcsesség, új utak találásának képessége. Mennyi elképesztő munka kell ahhoz, hogy az ember megtapasztalja a szabadságot – erről beszél a lovaskaszkadőr, erről vall az egykori ingatlanos vagy az orvos, aki lótenyésztésre adja a fejét,
és családi gazdaságot alapít, erről beszél az egykori úszóbajnok, aki ma lovaknak segít túljutni a traumáikon, ezt ismerjük meg annak a lánynak az elszántságát látva, aki teljesítette a világ leghosszabb lóversenyét és a félretett pénzéből angol telivéreket ment meg a vágóhídtól.

Az ember épp ebben, egy másik faj egyedeihez fűződő kapcsolatában ostromolja leginkább az emberlét határait. Izgalmas és kicsit hátborzongató is látni, hogy egy ilyen lény, a népmeséink parazsat evő segítője mivé válik a tudomány steril törekvései közepette
– ma már klónok, szuperlovak, génmódosított egyedek mellett pózol a teremtést próbálgató ember. Máskor meg ezek a törekvések megszelídülnek, ha látjuk, hogy egy fajtát a kihalás széléről hoznak vissza, vagy egy fajtarekonstrukciós programnak köszönhetően értékmentés történik.

Mindezt olvashatjuk úgy is, hogy megpróbáljuk tetten érni, a reformkor törekvései és eszméi hogyan élnek tovább, vagy épp mennyire siklottak ki, a közel kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazott feladatok közül mi érvényes ma is.

Annyi mindenről illene beszélni, ha a ló és a kultúra kapcsolatáról van szó, de töredékét sem tudnánk bemutatni ezen a százhúsz oldalon. Korábban már több cikkben felvetettem, de ismét csak eddig jutottam: milyen jó volna, ha a Mezőgazdasági Múzeum, a Nemzeti Múzeum, a Kincsem Park vagy a Szépművészeti Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Néprajzi Múzeum összefogásából elkészülhetne egy nagyszabású tárlat, amely méltó módon mutatja be a ló helyét a kultúrában és a művészetben. Ugyanis a gyerekeink többsége csak bugyuta rajzfilmekben lát lovakat vagy ünnepségek biodíszleteként, szivárványszínű, csilivili csacskaságokat találunk a játékboltok polcain, és sokan csupán lovastáborok vagy terápiás foglalkozások során láthatják először, hogy az évezredek alatt milyen bizalmi viszony épült ember és ló között. Holott egy erről szóló, igazán mai kiállítás méltán számíthatna nemzetközi érdeklődésre is, a sajátosan magyar vonatkozások
mellett szépen láthatóvá válhatna, hogyan bontakozik ki a kultúra története. Mióta él egymás mellett ember és ló? Hogyan működtek
együtt évezredekig a mezőgazdaságban és a hadászatban? A lófajták, a ló- és lovassportok története, híres ménesek és híres lovak
egyaránt számtalan elmesélésre érdemes epizódot kínálnak a múltunkból. De ugyanilyen izgalmas a lovak szerepe a hitvilágban,
a népmesékben, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban. Híres lovasszobrok kapcsán az alkotók életműve és a mű kontextusa
mellett arról is szó eshetne, hogyan készültek ezek az ábrázolások, filmekhez kapcsolódva pedig kulisszatitkokról, a kaszkadőrök
munkájáról vagy épp a csatajelenetek megtervezéséről tudhatna meg érdekességeket a látogató. A lovas programok mellett számtalan
múzeumpedagógiai bravúrt lehetne beépíteni a frappáns kvíztől kezdve a kincskereső útvonalak stációin elhelyezett feladványokon
át ügyességi próbákig és a virtuális valóság trükkjeiig. Eszembe jutott Szőcs Géza A Ló és az Unió című beszéde is 2010-ből, amikor azt vetette fel, hogy „mennyire figyelmes és magyaros ajándék volna – lehetőleg még uniós elnökségünk ideje alatt – összeállítanunk és kiadnunk egy kötetet, amely 27 lóról szólna, vagy talán harmincról. Az unió minden országához (akadémiájához? parlamentjének kulturális bizottságához? minisztériumához? író-szervezeteihez?) azzal a kérdéssel fordulnánk, hogy küldjön nekünk néhány mondatot vagy bekezdést az illető nemzet számára legfontosabb, leghíresebb vagy legkedvesebb lóról, akár mondai vagy népmesei vagy modern fikcióbeli, akár
valóságos történelmi lényről volna szó. Írják meg a nevét, ha volt neve, a történetét, ha tanulságos, és juttassanak el hozzánk egy
ábrázolást is róla: rajzot, festményt, szobrot, fényképet – ahogyan azt helyesnek gondolják. Így születne meg az a képeskönyv, amely azt a címet viselhetné, hogy – mondjuk – A Ló és az Unió. Nagyon érdekes könyv lehetne, Bukephalosztól Géricault versenylovain át Kincsemig.”

Kincsem kapcsán Krúdy Gyula Taral, a csodalovas és a százéves lóverseny című, 1926-os írását idézem, hiszen ebből a pár mondatból is kitűnik, mekkora történetek – mekkora sikerek és milyen emberi drámák – sejlenek fel, ha a magyarországi lóversenyzés múltjába tekintünk: „A lóversenyzés örömei Pesten voltaképpen akkor valának közkedveltekké, amikor egy Kincsem nevű versenyparipáról kávéházat, fogadót, palotát (a Reál¬tanoda utcában), gyufát, nyakkendőt stb. neveznek el. […] Voltaképpen ez a nyakigláb kanca volt az okozója annak, hogy a nyolcvanas években határtalan lóversenyláz ereszkedék Budapestre”; „ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.”

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő