Főszerkesztői beköszöntő

Vajon milyennek képzelték egy évszázaddal ezelőtt a mai világot? Akkor épp elmúlt egy végeérhetetlennek tűnő háború, épp darabjaira szaggatták a hazát – mit reméltek az életben maradottak? Miben hittek az építők? Gondolták esetleg, hogy az ember jobbá és bölcsebbé válik, vagy csupán repülő autókat, holdraszállást néztek ki belőle? Vagy épp lesújtó véleményük volt az emberiségről, és úgy tartották, hogy visszasüllyed az állatok ösztönvilágába?

Kilencven évvel ezelőtt egy egészen döbbenetes disztópia jelent meg a Nyugat kiadásában: Elza pilóta vagy A tökéletes társadalom. Babits Mihály regénye egy állandó háborúban élő, borzongató világ képét tárja elénk: „Az örök harc negyvenegyedik esztendejét írták. Mint a rómaiak hajdan városuk alapításától, úgy jelezték már az éveket is: „a háború kitörésétől”. Épp egy éve, hogy ezt bevezették, a négytizedes évforduló kapcsán: még a fülekbe csengtek a szónoklatok frázisai. A régi keresztény időszámítás ugyan nem ment ki egészen a használatból. A Hivatal a papságra való tekintettel tűrte. De ezzel már csak a konzervatív és egyházi körök éltek, így szakadt el az új korszak a régitől, névleg és szimbolikusan is. Lélekben már régen elszakadt. A háború kitörésére csak az öregek emlékeztek. Ez a szó: béke, valami történelemelőtti világot jelentett. Valószínűtlen mesevilágot…”

A regény címszereplője Kamuthy Elza, a bátyja odaveszett a háborúban, ő a szüleivel él, az egyetemen vallástörténésznek tanul, könyvtárba jár, háborúelőtti költészetet olvas. Ebben a világban a nőket is besorozzák, Elza pilótaként fogságba esik, az ellenség pedig arra kényszeríti, hogy a saját szülővárosát bombázza.

„Egy nagy kiáltás Babits könyve, négyszáz oldalon ugyanaz, ami két oldalon «Fortissimo» című verse volt, mikor a világháború örvényének mélypontján, s az emberi szenvedés jeges csúcsain elsikoltotta” – jegyzi meg Karinthy Frigyes. 1933-ban, amikor a könyv megjelent, az olvasók még jól emlékeztek arra, hogy ez volt az a vers, amely kapcsán Babitsot 1917-ben istenkáromlás vádjával perbe fogták, a Nyugat lapszámát, amelyben közölték, elkobozták és bezúzatták, a vers azonban mégis terjedt, kézről kézre adták, és lemásolták az emberek:

„Haragszik és dul-fúl az Isten

vagy csak talán alszik az égben,

aluszik vagy halott is épen – ki költi őt föl, emberek?

Anyák, sírjatok hangosabban:

akit föl nem ver annyi ágyú,

rezzenti-é gyenge sírástok?

És ne is könnyel sírjatok,

mert a könny mind csak földre hull:

hanggal sírjatok föl az égre,

sírjatok irgalmatlanul:

(…)

A drága fiúk hullanak

vérben a hóra napra-nap.

Ne hagyjatok aludni senkit:

ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,

de érdemes-e félni még?

és érdemes-e élni még?

Ó, mért nem hallani hangotok?

Menjetek a piacra sírni,

sikoltsatok a templomokban

vadak asszonyai, vadakká

simuljatok őrjítő, őrült

imában!”

Amikor ez íródott, az első világégés idején talán még senki sem sejthette, hogy újabb világháborút tartogat ez a század, és még ennél is förtelmesebb arcát mutatja meg az ember. (Erről a versről a dédnagyanyám jut eszembe – két világháborút is túlélt, és amikor halva született a fia, a kisbabát siratva azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem viszik el katonának.)

Babits könyvének kerettörténetében szóba kerül a Kis Föld, egy parányi mesterséges bolygó, melyet egy tudós azért hozott létre, hogy megfigyelje a földi élet működését – ugyanis ott gyorsított ütemben zajlanak a geológiai korszakok és a világtörténelem. És eközben közeledik egy üstökös is, mely szintén nagy hatással lehet az emberiség jövőjére. Itt jegyzi meg: „De az ember mindent elfelejt, mindent újrakezd, a tűzhányó oldalán házat épít. Így próbálta meg újrakezdeni életét a XX. században még egyszer. Közben készültek a gyilkos gázok, földalatti aknavárosok, a bombavető röpülőgépek.”

Az is figyelemreméltó, milyen hatással van ez a könyv Karinthyra, a Babits által közvetített képek hatására szinte próféciaként nyilatkoztatja ki: „A mi fülünkbe így jut el kiáltása: veszélyben a haza, a mi hazánk, Betűk Birodalma, veszélyben a vallás, amiben kereszteltek s annak legfőbb dogmája, túlvilágba vetett hitünk, életünknek értelmet adó forrása, a dogma, hogy szó elszáll, betű megmarad, – veszélyben a könyv, a könyv, a könyv, dobd el a tollat, amivel jegyet róttál a halhatatlan papírra, mert halhatatlan ugyan, de nem megölhetetlen, – dobd el a tollat, a vésőt, állj ki, ugorj a dobogóra, tátsd ki a szád, védd meg a papírt, ne tollal, szóval védd meg, mert egyre szűkebb a máglyák lánggyűrűje – s míg te itt görnyedsz a papír fölött, amelynek széle már-már felkunkorodik, tüzet fog, hogy kiválasztott ezrek számára méltatást írj a költőtársról, – azalatt Alarik feltámadt ükunokája az elbitorolt rádióhullámok felhői közül népmilliókat úszít Alexandria és Róma és Athén könyvtárai ellen, hogy rombolják le s tegyék egyenlővé a buta földdel! Pesszimizmus? Optimizmus? Militarizmus? Pacifizmus? Tébolyult, ostoba frázisok, az égő ház füstjében! Aki itt mérlegel vagy magyaráz, akár pro, akár kontra, csak olajat önt a tűzre. Költők, sírjatok hangosabban – tettel sírjatok fel az égre – sírjatok irgalmatlanul!”

2023-ban milyennek látjuk mi a következő száz évet? Ha hihetünk a tudósoknak, mind a klímaváltozás gyorsulása, mind a mesterséges intelligencia térnyerése olyan kihívásokat tartogat, melyekre ma még biztosan nincs felkészülve az emberiség. És a háború is közel van.

Pár hete mutatták be a Műanyag égbolt című sci-fi animációsfilmet, melynek cselekménye épp 2123-ban játszódik. Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta megrázó erejű mozifilmjében a Föld sivataggá vált, kipusztult az élővilág, Magyarország is sivár hely, a túlélők Budapesten egy kupola alatt kialakított új rendszerben próbálják biztosítani az emberi faj fennmaradását. Ennek érdekében mindenkinek 50 éves korában fel kell áldoznia magát a közösségért – az embereket fává alakítják, és ezek leveléből készül étel a többiek számára. Egyfajta kannibalizmus a kulcs az önfenntartó társadalom megvalósulásához, ez a biztosítéka az emberi kultúra megmaradásának. 

A könyv témájú lapszám szerkesztésekor központi gondolatunk volt, hogy az írott szó megmarad, hiszen a könyv a legidőtállóbb adathordozó. A könyv alkalmas arra, hogy olyan üzeneteket őrizzen meg, melyek évszázadok múlva is értelmezhetők maradnak. (Idetolakszik Karinthy aggodalma, melyet Babits könyve hatására fogalmaz meg: „Ki kapja meg a levelet, amit unokánknak adtunk fel, ha a postahivatalt, a könyvtárakat gáztartállyá alakítjuk át?”)

Ha 2123-ra gondolunk, egy dologban biztosak lehetünk: Petőfi Sándor születésének 300. évfordulója lesz. Hiszek abban, hogy lesz, ki megemlékezzen erről. Most, amikor a bicentenáriumot ünnepeljük, a kétszáz évvel ezelőtti reformkori törekvések és eszmék jelenvalóságát is vizsgáljuk, úgy határoztunk, hogy szerkesztünk egy könyvet: a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiáját, és ezt bezárjuk egy időkapszulába. Száz év múlva lehet majd kibontani, és a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatójára testáljuk a feladatot, hogy ezt a kötetet megjelentesse. Ebben Petőfi-versek lesznek és mai szövegek, képzőművészeti illusztrációk, olyanok, amelyek megszólalásmódjukban, karakterükben, az általuk kiragadott helyzetábrázolásban hordoznak valami felismerhető „petőfis” jelleget. Egy olyan összeállítást szerkesztünk, amelyből a félelmeink, gyötrelmes gondolataink, reményeink, hetyke lázadásaink, szabadságakarásunk, játékos kedvünk és életigenlésünk is megsejthető. Hiszem, hogy az unokáink érteni fogják ezt az üzenetet.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő