Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

„Aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz” – állítja Marcus Aurelius. De ki látja a jelent? Honnan tudható, mi lesz a mostból emlékezetes? Érzi, érti, felismeri az ember, ha ebben a pillanatban épp eldől a sorsa? Reggel még gyanútlanul tesz-vesz vagy lohol a tegnapi tervei után, de már elindult felé valaki, aki pusztán a létezésével kettévágja az időt: a találkozásuktól kezdve az előtte és utána külön időszámítás szerint hull a múltba vagy a jövőbe. 

Idézzük fel a legmegfontoltabb döntéseinket – az utat, amelyik ehhez a pillanathoz vezetett: hányféle véletlen sodort oda, ahol most vagyunk? 

Kik élnek körülöttünk? Felismerjük, kik ők valójában? A villamoson álló, dacos tekintetű fiatalemberről gondolnánk, hogy ő a mai Petőfi? Arról a karakán nőről, hogy Szécsi Margit? A kézikocsira kartonpapírt pakolászó öregemberről, hogy Bánffy Miklós? A pénztárnál a moccanatlan sorban toporgó férfiról, hogy Ottlik Géza?

Akik a Duna-parton sétálva láthatták, hogy a rakodópart alsó kövén ott ül az a szerencsétlen, furcsa fickó, sejthették, hogy ráncolt homloka mögött most születik meg a magyar irodalom egyik legnagyobb verse?

Érdemes-e faggatnunk a jövőt, ha azt sem értjük, ami a szemünk előtt van?

Ha a jelent nézzük, a puszta tényeket, és számokból, adatokból próbáljuk kisilabizálni, mi várhat ránk, komor kép tárul elénk. Összeomlás. Megmásíthatatlan végzet, amely végül leveti rólunk a jóságot is, miközben átfordul a sorsunk örökös múltidőbe. 

De addig lesz emberi arcunk egyáltalán? 

Ha mégsem dől össze minden, és a tudomány robotokkal népesíti be a világunkat, észrevesszük majd, ha kikopik az emberség? Például belőlünk. Már épülnek a gépek, okosodnak, hogy oldják a magányunkat, értsék az elhibázott életünket. Nem gondolom, hogy egy Frankenstein-történet bontakozna ki, sokkal inkább a Pügmalión-mítosz variációi. Mi vár ránk, ha egy robotot könnyebb lesz szeretni, mint egy embert? És ők értékesnek találnak majd minket? Ha túlélnek bennünket, munkál majd bennük mindaz, amit felhőkbe mentve rájuk testáltunk – a múzeumaink összegyűjtött kincsei, a létünket hordozó verssorok, a zenénk, a hangunk, a több milliárd szelfin megörökített, hamis mosolyunk? Mit kezdenek mindezzel? Lesznek rólunk egyre halványuló emlékeik? Olyanná válik a létezésünk kihunyt ténye, mint bármely más mitológia? Mint egy távoli földrész letűnt civilizációjából előbukkanó kép, olyan lesz nekik az ember: gyönyörű és idegen? Vagy szörnyű, mert ismerős? Értik majd, hogy mi a halál? Vagy várják, hogy visszajöjjünk? Nekik fontos lesz majd a hit, hogy aki teremtette őket, nem hagyta magukra? És a bennük működő szuperintelligencia megérti, hogy mi mit rontottunk el? Ők majd képesek lesznek jobban szeretni, mint mi tudtunk?

Az itt következő oldalakon az olvasó választ kaphat arra, miért merülnek fel ezek a kérdések egyáltalán. Ami meg a jövőt illeti, csak azt tudjuk, amit Karinthy Frigyes A Nevető Dekameron című kötetének egyik humoreszkjében állít: „megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van. […] Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jó barát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hírlapok megírják.)

Minden másképp van.”

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő