Főszerkesztői beköszöntő

 Kedves Olvasók!

Az idő véges vagy végtelen, kevés vagy sok? Az időt be lehet osztani, órákkal, naptárakkal regulázni? Vagy messze vagyunk attól, hogy valójában megértsük a jelenlétét és a működését? Eligazítanak-e a közhelyek: az idő nagy úr, gyógyír vagy pénz? Vasfoga van, rohan, vánszorog? Zavarba ejtő feladat bizonyossággal állítani bármit is az időről. 

Mi most szempontokat rendeltünk ahhoz, milyen módon érzékelhető számunkra az idő, és ennek nyomán kérdeztük az adott terület egy-egy nagy tudású képviselőjét – beszélgettünk elméleti fizikussal, pszichológussal, jövőkutatóval, csillagásszal, genetikussal, meteorológussal, művésszel, levéltárossal, régészekkel, és kivételes ajándékként éltük meg, hogy ott lehettünk egy ember századik születésnapján.

Mindehhez egy további kérdést ajánlunk: mi örök a mi emberi világunkban? Ha az állandóságot megfigyeljük, bizonyára az idő működéséből is felismerhetünk valamit.

Például a csillagos égbolt látványába beleborzongunk, ha eszünkbe jut, hogy évezredekkel ezelőtt is éltek emberek, akik éjszakánként felnéztek, és ezeket a távoli fényeket fürkészték. 

„Nem lehet itt jelzőket használni. »Magasztos«, »fenséges«, »földöntúli« – milyen nevetséges szavak – s még a »végtelen« szó is, ugyan mit jelent? A költőt valami restelkedés fogja el, amiért le merte írni ezeket a jelzőket valaha verseiben” – jegyzi meg Karinthy Frigyes Az Est 1933. augusztus 11-i számában, a Vigyázat, robbanunk! (Nyári éjszaka a sváb-hegyi csillagvizsgálóban) című írásában, miután Ternék tanár úr felvilágosítja, hogy „ez a csillaghalmaz kerek százezer év előtt indította útnak azt a sugarat, ami e pillanatban szelte át szemlencsédet – de ha ennyi se elég, parancsolj, amott egy ködfolt a Tejúton túl – a képe százhúszmillió évet utazott másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel, mielőtt most megérdemelt pihenőt talált a fotográfuslemezen.”

Az emberiség idejének megértését kínálja egy másik örökségünk: a sejtjeinkben hordozott információhalmaz. „A DNS nemcsak saját egyéni életünk folyását, de az emberi faj egész históriáját tükrözi. (…) nem fakul ki, mint valami ódon pergamen, nem rozsdásodik a földben, mint egy rég elesett harcos kardja” – írja Bryan Sykes Éva hét leánya című könyvében, melyben közérthetően meséli el, ki az a nő, akit mitokondriális Éva néven emleget a tudomány.

Génjeink egy kicsiny hányada nem a sejtmagban, hanem a mitokondriumokban található, és változatlanul öröklődik tovább, de csakis anyai ágon. Allan C. Wilson, Rebecca Cann és Mark Stoneking 1987-ben tette közzé a kutatási eredményt, hogy különböző emberfajtákhoz tartozó egyénektől származó mitokondriális DNS (mtDNS) egyetlen emberhez vezethető vissza, azaz létezett egy „ősanya”, az összes ma élő ember őse, ő a mitokondriális Éva. Róla annyi tudható, hogy Afrikában élt 200 ezer évvel ezelőtt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ő volt abban az időben az egyetlen nő a Földön, hanem csak azt, hogy az ő mitokondrális DNS-e maradt fenn, ez öröklődött tovább. Hiszen akiknek nem lehetett gyerekük, vagy csak fiaik voltak, vagy esetleg a lányuk vagy azok későbbi leszármazottja utód nélkül halt meg, azon az ágon nem maradt ránk mitokondrális DNS.

Ugyanígy apai ágon is visszakövethető az apáról fiúra öröklődő Y-kromoszóma kapcsán, hogy létezett egy férfi, akitől az összes ma élő férfi származik, őt Y-kromoszómás Ádámként és genetikai Ádámként is emlegetik.

Egy másik jelenség, amely végigkíséri az emberi történelmet, és jelentősen meghatározza az időérzékelésünket: a szerelem. Egy évvel ezelőtt egész lapszámot szenteltünk ennek a témának, de biztosabbat nem állapíthattunk meg, mint Visky András Júlia című drámájának hőse, aki Istent szólítja meg: „A szerelmet azt biztosan Te találtad ki! Ekkora őrültség, mint a szerelem, az emberből nem telik ki!”

A kultúránk kialakulása óta velünk van a vágy, hogy megörökítsünk dolgokat. Nyomot hagyni – a barlangrajzoktól a filozófiai disszertációkig minden alkotás mögött sejtünk egy embert, aki erőfeszítést tett azért, hogy mások számára is érzékelhetővé tegyen valami lényegeset az általa ismert világból. 

A megörökítés módozatai közül a fénykép van a legkülönlegesebb viszonyban az idővel. A köztudatban úgy él, hogy a fotó az idő egy darabját, egy pillanatot ragad meg, sőt a valóság egy pillanatát. Hiszen csak azt lehet lefényképezni, ami valóban létezik – még ha a kép hazudik is, és sosem létezett az a történet, amelyet belelátunk, az egykor mégis a valóság volt, hogy például a fotón megörökített nő az erkélyen állt, és integetett, vagy egy férfi portréja igazolni képes, hogy ő rámosolygott arra, aki vele szemközt egy kamera lencséjén keresztül figyelte őt.

A történelem, a valóság és az idő viszonylagosságát is sajátosan mutatja meg a fénykép – erről értekezik Roland Barthes is az 1980-ban megjelent Világoskamra – Jegyzetek a fotográfiáról című írásában: „A legtöbb fénykép és köztem a Történelem vont válaszfalat. A Történelem ugyanis egyszerűen a születésünk előtti idő. Nemlétemet olvastam le azokról a ruhákról, amelyeket anyám akkor viselt, amikor még nem emlékezhettem rá. (…) Számomra az az idő jelenti a történelmet, amelyben anyám az én születésem előtt élt”. Szintén ő állapítja meg, hogy „A Történelem azonban konkrét receptek szerint előállított emlékezet, tisztán intellektuális irányzat, amely megszünteti a mitikus Időt; a Fotográfia pedig megbízható, de múlékony tanúbizonyság; így aztán ma minden arra a tehetetlenségre készíti elő az emberi fajt, hogy hamarosan képtelen lesz felfogni érzelmileg vagy szimbolikusan a durée-t, a folyamatot. A Fotográfia korszaka egyben a forradalmak, tüntetések, merényletek, robbantások, azaz a türelmetlen cselekedetek korszaka is, mindené, ami tagadja az érlelődést.”

Korábban a fénykép témájú lapszámunkban arra jutottunk, hogy a fotó az önkifejezés egyik alapeszköze lett – a legtöbben ma már nem dalokban, táncokban, szövegekben mutatjuk meg magunkat, hanem fotók által, és úgy tűnik, mára a fénykép a kortárs népművészet egyik legfontosabb ága. Valószínűleg az időhöz való viszonyunkat tükrözi az is, hogy a szöveg, az írás – mely az emberiség egyik legfontosabb találmánya – helyét ilyen magától értetődően veszi át a kép. 

Mi mégis reméljük az „érlelődést”.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő