Döme Barbara

Vilma néni a Jóisten tenyerén

Száz év élet

Nézem az arcát: minden ránc egy-egy gyöngybetűvel írt történet a Jóisten gondoskodó szeretetéről. Százévnyi öröm és szenvedés rajzolt üzenetet kezére, amelyben most a születésnapi csokrot fogja. Hófehér világ született lecsukott szemhéja mögött, a színek távoli emlékként lebegnek, csak a szó maradt és az ima, meg a mosoly, ami rendszeresen ott ül szája sarkában.

 

„Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsolataimat őrizze meg szíved. Mert hosszú napokat, hosszú életet és békességet hoznak azok neked.” (Péld. 3,1-2)

 

A Jóisten azt állítja leginkább próbatételek elé, akit a legjobban szeret. Ez a gondolat jár a fejemben, amikor arra készülök, hogy meglátogassam a százesztendős Hegymegi Jánosné Vörös Vilmát. Hogy miért éppen a próbatételek jutnak eszembe Vilma néniről? Hamarosan megtudják, miközben elmesélem életének történetét.

Advent van. Ezen a hétvégén nemcsak Jézus születésére várakozom, hanem arra is, hogy személyesen megismerhessem Vilma nénit, akiről már annyi szépet és jót hallottam. Miközben a beszélgetésre készülök, eszembe jut, hogy milyen lenne, ha nem is én keresném fel a százéves asszonyt, hanem az a költő, akinek verseit nagyon szereti és aki éppen száz évvel született korábban nála. Vilma néni a Petőfi bicentenárium kapcsán arra szánta el magát, hogy 2023-ban megtanul huszonhárom verset az évfordulós költőtől, amit sikerrel teljesített. Ezeket a verseket is szívesen szavalja bárkinek, aki erre kéri, de a Katolikus Rádióban is hallhatták már verset mondani a hallgatók. Szóval elhatározom, hogy megtréfálom Vilma nénit, s megmondom neki, velem tartott az interjúra a kedvenc költője is. Ám amit válaszul kapok, kissé meglep. Vilma néni azt mondja, neki ugyan nem kedvence Petőfi, ám az igaz, hogy a költészetét nagyra becsüli. Akkor hiába kérte volna meg Petőfi Vilma néni kezét? Kosarat adott volna neki?, viccelődöm, mire a százéves asszony mosolyogva felel: ő bizony biztosan nem ment volna hozzá Petőfihez.

Az ízlésesen berendezett nappali meghitt légkörét mintha láthatatlan angyalok vigyáznák, s mintha ők óvnák a néhány éve megvakult Vilma néni lépteit is. Bár napközben segítségére van egy szociális gondozó, és a lánya, Erzsi, valamint az unokái is gondoskodnak róla, még ma is képes ellátni magát. Ki, ha nem a Jóisten rendezte volna így a dolgot?, teszem fel magamnak a kérdést, holott pontosan tudom, hogy erre nincs más válasz, minthogy igen, a Teremtő vigyázza Vilma néni minden mozdulatát, amióta meglátta a napvilágot. Ez pedig 1923. december 25-én következett be. Mi lehetne annál szebb, mint hogy valaki Jézussal szinte egy napon születik? A Teremtő egyéb ajándékai mellé Hegymegi Jánosné ezt is megkapta. Amikor leülök mellé a kanapéra, arra gondolok, hamarosan megtudom, mi lehet a titok, aminek köszönhetően Vilma néni ilyen jól néz ki. Ránézésre akár hetven- vagy nyolcvanéves is lehetne, az elméje pedig annyira friss, mint bármelyik középkorú emberé. Ma is naprakész a közéleti témákban, könnyedén cseveg a történelemről, a kultúráról vagy éppen a művészetekről.

 

Lelassult világ

 

„A reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm. 5,5)

 

Ahogy nézem, amint Vilma néni mesél, olyan érzésem támad, hogy szép fehér hajával és azzal az áthatolhatatlan fehérséggel, amely a vaksággal együtt az életébe költözött, ő maga is egy angyal. Még inkább felerősödik bennem ez az érzés akkor, amikor a lánya, Erzsi arról ejt szót, hogy édesanyja állapota arra enged következtetni, mintha ő már most összeköttetésben lenne a fentiekkel. Vilma néni vaksága ugyanis nem szervi eredetű, inkább az elméjének fura játéka. A százéves asszony maga is mesél olyan dolgokról, amelyek megerősíteni látszanak lánya elképzelését. Amikor megkérdezem tőle, hamar elment-e ez a száz év, azt válaszolja, hogy igen, csak az utóbbi időben telnek lassan a napok, pontosan azóta, amióta nem lát.

– Egyszer csak szépen, lassan minden elfehéredett – meséli – Előtte optikai hallucinációm volt, ami azt jelenti, hogy olyanokat láttam, amik nem voltak a szemem előtt. Borzasztó dolgokat érzékeltem, úgy vonultak a szemem előtt, mint a felhők. Emberek, tárgyak, minden. Néha azt gondolom, hogy inkább elviselhető ez a nagy fehérség. Jobban szeretem becsukva tartani a szemem, de ha kinyitom, a digitális fényeket érzékelem, például ha bekapcsol a számítógép. Ennek ellenére tapogatva egyedül is tudok közlekedni a lakásban, mindent megtalálok. Szerencsére van segítségem, így elboldogulok a mindennapi dolgokkal. Az ebédet megrendeljük, a reggelit, a kiflit és a sajtot például Erzsi lányom készítette ki tegnap este, hogy ma reggel egyedül is megtaláljam.

Vilma néni életigenlése és optimizmusa irigylésre méltó, kissé restelkedem is, amiért én fele annyi idősen pesszimistább vagyok. Most is mosolyog és azt bizonygatja, nem volt rossz élete annak ellenére sem, hogy a fiatal kora nem volt valami rózsás, egyebek mellett két fiútestvérét is elveszítette, az egyik öt-, a másik tizenegy évesen halt meg.

– Édesanyám megbetegedett, amikor elvégeztem a polgári iskolát. Emiatt nem tudtam továbbtanulni, pedig nagyon szerettem volna. Négy évig volt beteg, amikor meghalt, nem tudtam folytatni a tanulást. Édesapám újranősült, nem éreztem jól magam az új helyzetben, összeszedelőzködtem és elindultam a nagyvilágba. Hol egyik rokonnál húztam meg magam, hol másiknál. A legtöbb időt a sajószentpéteri nagynénémnél töltöttem. Ő nagyon szeretett engem. Onnan mentem először dolgozni. Eleinte a bányában voltam adminisztratív munkakörben, aztán a bíróságra kerültem.

A háború alatt Vilma néni is segített sajószentpéteri rokonainak: kötött, aztán a kész holmikat elvitték vidékre, amiért élelmiszert kaptak. Rá jellemző derűvel azt mondja, ez nem volt könnyű időszak, de a Jóisten kegyelmének köszönhetően túlélte a történteket.

– A háború után édesapám nem tudott beletörődni abba, hogy az egy szem lánya távol van tőle, hát hazamentem. Mivel tudtam, hogy nem fogom ott sokáig bírni, elhatároztam, hogy férjhez megyek. Ez 1947-ben következett be – meséli Vilma néni.

Sajnos házassága végül nem úgy sikerült, ahogy tervezte, három gyermekük születése után férjével külön utakon folytatták életüket. Vilma néni ezt követően többé sosem ment férjhez, negyvenkét éves korától egyedül nevelte a három gyermekét.

A százéves asszony csillogó szemmel mondja, hogy gyermekei születése különleges fényt vitt az életébe. Egy fiúnak és két lánynak adott életet. Legidősebb gyermeke, János azonban ötvenhat évesen beteg lett és meghalt, ami a szerető édesanyát rettentően megviselte. János fiának egyik gyermeke heti rendszerességgel látogatja a százéves nagymamát, beszélgetésünk közben is éppen megérkezik. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem Vilma néni lányát, Erzsit, hogy unokaöccse hasonlít-e elhunyt testvérére. Azt mondja, hasonlít, csak persze maibb kiadásban. Mosolygunk. Közben Vilma néni hozzáteszi, az unokájának pontosan olyan tulajdonságai vannak, mint annak idején az édesapjának, mindenkinek segít, ott van, ahol szükség van rá.

– János fiam után, akinek két gyermeke született, jött Kati lányom, aki 1974-ben férjhez ment Hollandiába. Neki egy lánya és egy fia van. Kati után kilenc évvel jött Erzsi, akinek két fia és egy lánya született. Istennek hála már öt dédunokám is van. Korábban sokat voltam Hollandiában, a két unokámat jóformán én neveltem, mert a lányom rengeteget dolgozott. Életem egyik legnagyobb boldogsága az volt, amikor jöttek az unokák és a dédunokák. Most is van egy öt hónapos kis Jakabom. Hát az olyan aranyos. Sajnos nem látom, de fogom, megtapogatom, nagyon szeretem. A legnagyobb dolog az, hogy ő is ’23-ban született: száz év van köztünk, és mégis meg tudom fogni.

Fotó: Kurucz Árpád