Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

„Minden Egész eltörött” – írja Ady Endre 1909- ben. Érezhető, hogy ez a rövid mondat nem csupán egy szerelem nélküli hajnal lenyomata, hanem olyan kinyilatkoztatás, mely egy évszázadokon átderengő életérzést ragad meg. Az emberiség legégetőbb problémáját mutatja fel. Mert nemcsak egy balsejtelem ez egy kis nép költőjének lelkében, hanem dübörög nyomában egy egész évszázad a jóvátehetetlen tényeivel: két világháborúval, ádáz békékkel, mérhetetlen emberi poklokkal, meddő lelkesedésekkel, új világok ígéretével, pontos és pontatlan számításokon alapuló valószínűtlenségek – kel. Mégis itt vagyunk. Amikor számba vesszük, hogy most, a 21. század elején hogyan gondolunk az egész fogalmára, akkor ugyanúgy szembeötlik ez a töredezettség. Akkor is, amikor mozaikcsaládok keresik az egyensúlyt, amikor az orvoslás egyre gyakrabban ütközik bele a test és lélek elválaszthatatlanságába, amikor antik mítoszok szereplői egy-egy gesztus által jelenvalókká válnak kortárs műve – ken, amikor valaki örökfogadalmat tesz vagy szembesül az élet B oldalával, melynek értelmet kell találnia. Amikor matematikust és fizikust kérdezünk a rész és egész viszonyáról, fraktálokról, atomokról, kvantummechanikáról esik szó, de közben kiviláglik, hogy minden természettudományos törekvés, mely a világ működésének megértésére irányul, végül filozófiai kérdések felvetésébe torkollik. Olyan kérdésekhez jutunk, melyek évezredek óta jelen vannak az emberek tudatában. Olyan kérdések ezek, melyekre a mítoszok és a művészetek rendre megkísérelnek választ adni – általuk gondoltunk először a káoszra, a kozmoszra, a teremtésre, az ismétlődésre, örök visszatérésre. Mert az ember ugyanúgy borzong bele abba, ha megsejt valamiféle összefüggést aközött, hogy milyen formák ismétlődnek a szem, a tojás, a bolygó, az atom vagy az univerzum szerkezetében, mint abba, ha azzal szembesül, hogy „minden volt már”, az életet újra és újra ugyanazok a történetek formálják, melyek ugyanazt példázzák a lázadásról és bukásról, szerelemről és elmúlásról. Lett-e teljesebb a tudásunk a világról a teremtés – mítoszok első elhangzása óta? Vagy csak számokat és képleteket írtunk oda, ahol korábban történetek voltak? Esetleg – népszerű felvetés ez is – épp a nyelv akadályozza a felismerést? Az, hogy bármilyen összefüggést találunk, ugyanazokat a szavakat vesszük elő, hogy nevet adjunk neki, mert a képzeletünk nem tud elvonatkoztatni az öröklött fogalmaktól? A „Minden Egész eltörött” ténymegállapításra a tudomány területéről a legmegnyugtatóbb reflexiót a fraktálok felismerése hozta. Valaminek a része tükrözi az egészet, a formák ismétlődnek és ebben kimutatható szabályszerűség van – ez a gondolat új utat szabadított fel a filozófiai és művészeti gondolkodásban. A tudomány már a 19. században felfedezte, hogy vannak alakzatok, melyek működése nem írható le az ismert törvényszerűségekkel, de csak az 1970-es években jutottunk közelebb ezek megértéséhez. Benoit Mandelbrot matematikus volt az, aki nemcsak hogy nevet adott ezeknek a jelenségeknek, amelyeket korábban Henri Poincaré egyenesen betegesnek és szörnyetegeknek titulált, hanem arra is rámutatott, hogy a fraktálok a természetben jelenlévő, a világ működését tisztán tükröző formák. Számítógépes grafika segítségével ábrázolni tudta a fraktálokat, és bebizonyította, hogy a bonyolult struktúrák egyszerű képletekkel is leírhatók. Egyúttal a matematika és a fizika segítségével az emberi érzékelés természetének megértéséhez vitt közelebb. Az önhasonlóság gondolata ugyanis addig nagyon emberinek tűnt – gondoljunk ismét a mítoszokra, ahogyan antropomorf isteneket, viselkedésmintákat lát az ember a természet működésében. De az önhasonlóság jelensége sokkal általánosabb annál, hogysem azt fel – tételezhetnénk, hogy az emberi gondolkodás eredményei lehetnének. Mandelbrot A természet fraktálgeometriája című könyvében számos példát hoz a természetben előforduló fraktálokra a szigetek körvonalaitól kezdve a páfrányok fel – építéséig. Mandelbrot fraktálgeometriája segített az emberi szervek felépítését megérteni, hatott a művészeti elméletekre a zenében és a festészetben, sőt a pénzügyi világ bonyolult folyamatainak elemzését is megkísérelték általa. Azóta a fraktálok kapcsán megfogalmazott pusztán matematikai kérdések ismét filozofikussá váltak: kiszámítható a jövő? (Nem.) Megtörténhet, hogy különböző függvényrendszerek ugyan – azt a formát hozzák létre? (Igen) Minden létező alakzathoz lehet hasonló fraktált alkotni? (Igen.) Visszafele is működik – megállapítható, hogy az adott alakzat milyen függvény alapján jött létre? (Nem.) És ezennel megérkeztünk Isten titkainak megfejthetetlenségéhez. Például elfogadhatjuk, hogy a maga képére és hasonlatosságára terem – tette az embert, de az ember képéből mégsem tudjuk megfejteni, milyen ő valójában. A teljességről, az egésségről való gondolkodás ma különösen népszerű, számtalan életmódguru és termék ígéri, hogy követői és felhasználói elérik ezt az áhított állapotot. A teljes élet ígérete olyan hívószó lett, amely mindenek fölé helyezi az önmegvalósítást. Régi történetminta ez a hübriszről, az elbizakodottságról és az ókori tragédiák tanulsága szerint mindig pusztuláshoz vezet. A művészetek több évezredes érvényessége iga – zolja, hogy a fraktálok geometriája a történeteinkben is megnyilvánul. Talán ez a magyarázat arra, hogy az egészről való gondolkodás és az egész életünk végül istenkérdésekhez vezet el bennünket.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő