Főszerkesztői beköszöntő

Gyerekkor, nyaralás, lángos, retró, Kékszalag, felhőtlenség – hasonló kifejezéseket soroltak azok, akiket arról kérdeztem, hogy nekik mi jut eszükbe először a Balatonról. A válaszadók között volt olyan, aki bevallottan „szerelmes” a Balatonba, olyan, aki a tó partján él, olyan, aki ott töltötte a gyerekkori nyarakat, akit a hivatása köt ehhez a térséghez vagy épp tudományos kutatások szemszögéből látja a tavat, és olyan is, aki úgy van vele, mint Cholnoky Viktor novellájának hőse, Ortvein: „nem déványos nekem a víz, én bele nem megyek!”

Nekem könnyű dolgom van, mert csak felnőttkoromban találkoztam a Balatonnal. Nem nyaralásélmények kötnek hozzá, hanem szembesülés, az a bizonyosság, hogy van nálunk hatalmasabb, és az öröm, hogy megállhatunk vele szemközt – ízlelgetni a fenséges szó jelentését, figyelni a derűt, a ködöt, a vihart, az erőt.

Sokat beszélgettünk arról, hogy egy Balaton-lapszám szerkesztésekor hogyan kerülhető el az, hogy turisztikai kalauzt írjunk, vagy hogy egyszerűen csak arra a nosztalgiára alapozzunk, amely sokakat összekapcsol ezzel a tóval. A kérdésfelvetéseink mentén nyilvánvalóvá vált, hogy ha a Balatonról beszélünk, valójában azt vizsgáljuk, hol az ember helye ebben a világban. Most is ez a legfontosabb kérdés. (Immár több ezer éve.)

Mert a Balaton nem csupán egy tó, hanem identitásformáló erő. Túlmutat a partokon: a balatoni ember – mintha egy egységes nagy balatoni város lakója volna – a Balaton viszonylatában is értékeli reményteljesnek vagy épp aggasztónak a jövőjét. Közel van vagy távol a Balatontól – de sosem független tőle. A balatoni ember nem is biztos, hogy a Balaton közelében él, hiszen ez nem földrajzi koordinátákon múlik, hanem egy gondolkodásmód eredménye.

Mi köti a Balatonhoz az embert? – erre kerestük a választ akkor is, amikor a római kori villagazdaság emlékeit csodáltuk meg Balácán, amikor egy hajóskapitányt, történészt, Balaton-átúszó orvost vagy vitorlázó bajnokot kérdeztünk. Matula bácsi kunyhóját is meglátogattuk, miközben arra voltunk kíváncsiak, milyen most a Kis-Balaton, a természet hogyan rehabilitálta magát, miután az ember végre teret engedett ennek az öngyógyításnak. Filmélményeket, ízeket, történeteket idéztünk fel – mi adható át? Mi menthető át? Mi maradandó? Ilyen kérdések vezettek oda, hogy egy légkörkutatót faggassunk arról, milyennek látja a Balaton jövőjét a jelenlegi, növekedésre berendezkedett civilizáció összeomlásának árnyékában. Ugyanez sarkallt arra, hogy magánkerteket látogassunk meg, alkotó emberek életterét – így időzhettünk el Illyés Gyula malomkőasztala mellett, Borsos Miklós egykori toszkán kertjének kapuja előtt, és a költő, akiről rózsát neveztek el, bemutatta egy világhírű etológus kertjének kincseit is.

„Ennek a sekély, kapriciózus és mindig megokolás nélkül cselekvő, asszonyi víznek, aki hajnali szüzességéből estére hetérává tud válni: ezer lesz a színe, mire a Nap leszáll. De az ezer közt nincs meg az ezeregyedik, az a komor, az az ellenvéleményt nem tűrő, az az unalmas, de változatlan és kenyérkereső szürkeség, ami a tengeré. A H2O-nak e komor, sótól keserű férfialakulatáé. Aki eltűri hátán a játszó yachtot is, de aki biztos gerendája a kenyérhordó hajónak.

A Balatont mindenki ismeri, és senki sem ismeri. Három vármegyének e mosogatóleánya kiismerhetetlenebb, mint a legselymesebb Bourbon bal kéz, Jókai is csak akkor tudta meglesni, lefesteni, amikor a tél egy pillanatára mozdulatlanná tette a fagy, merev akttá dermesztette a jég” – mutatott rá Cholnoky Viktor. Ezekkel a gondolatokkal hívjuk az olvasóinkat a balatoni városba.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő