Rácz András

Kertekben őrzött hagyomány

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. Amikor karácsonyfát állítunk, bejglit sütünk, kokárdát tűzünk, húsvéti sonkát kínálunk, barátaink egészségére koccintunk, egyszóval éljük az életünket, azaz, hogy éppen úgy éljük az életünket, ahogy a miénk lett, s eszünkbe sem jut, hogy hétköznapi vagy ünnepi dolgaikat mások másképp csinálják, s akár mi is tehetnénk másképpen, hát akkor benne vagyunk, ki sem látunk a hagyományainkból. Ha meg úgy teszünk, ahogy nem szoktunk, ahogy a szomszéd sem szokott, ahogy csak valamikor régen volt szokásban – táncházba járunk, nyeregbe szállunk, kiszebábut égetünk tavasszal, nos, akkor őrizzük. Hogy megmaradjon, hogy lássák, megtapasztalják majd azok is, akik utánunk jönnek. Fontos ez is, fontos az is.

Almák ezerszám

Városi ember életében hiába keresnénk gyümölcskultúrát. Úgy veszett ki, hogy még hiánya is csak keveseknek tűnik föl. Sokáig az egyik nagy fővárosi piacunk mellett volt a munkahelyem. Ebédidőben ki-kijárogattam, végiglökdösődtem az emberárral az árusok között, szemlélve a kínálatot. Banán, narancs, mandarin… Amott meg a gazdag almaválaszték: idared, golden, Braeburn, Granny Smith… A Jonagored elfogyott.

– Jaj, nem is tudom, melyiket válasszam – nézelődött tanácstalanul egy asszony. – Annyi féle almát árul, kedvesem…

Annyi féle? Nemrégiben kezemben volt egy kötet, amely Az Őrség és Göcsej hagyományos almafajtái címmel a tájegység őshonos almáit, szaporításukat, felhasználásukat mutatta be. Százegy fajtáról volt benne szó. Azóta kiderült, nem száz, de több száz, több ezer almafajta termett valamikor a Kárpát-medencében.

Ebben a könyvecskében találkoztam először Kovács Gyula nevével és gyümölcsőrző missziójával. A pórszombati erdész, kertész, pomológus, ecet- és pálinkafőző, hagyománymentő, értékvigyázó azonban sokkal többet tud almáról, tájról, emberről, mint amennyi abba a kis kötetbe beleférhetett. Ezt nemrég személyesen is megtapasztaltam.

– A nyolcvanas években beszélgettem egy székelyföldi pappal, aki réges-régi mondát mesélt. Pórszombat egyik fele, a hajdani Medes falu székely település volt. Ezt tudtam. A legenda szerint azonban az itt élő lófők még a középkorban is visszajártak a Nyikó völgyébe medvére vadászni. A történet abszurdnak hatott, csakhogy amikor a Nyikó mentén is elkezdtem régi gyümölcsfajtáink után kutatni, gyűjteni, találtam olyanokat, amik itt is vannak, ott is vannak, de sehol máshol nincsenek. Ráadásul a nevüket is megőrizték. Ami sós körte ott, az sózó körte nálunk, nálunk bakszar körte, náluk bakbűz. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a legenda talán nem teljesen alaptalan, de jelent valami sokkal fontosabbat: azt, hogy a régieknek a gyümölcsoltás hozzátartozott az alapvető tudáshoz. Csak akkor lehetnek azonosak a fajták, ha tudtak oltani. Nem magot hoztak, hanem vesszőt. Ha magot hoztak volna, abból valami egészen más fakad. Csak az oltás, a vegetatív szaporítás jöhet itt számításba – magyarázza Kovács Gyula.

Ami a székelyeket illeti, könnyen lehet, hogy a honfoglalás, az államalapítás idején a Göcsejben, az Őrségben, az Őrvidéken is éltek Csaba királyfi népének szórványai. Hogy jártak-e az urak innen oda medvére vadászni, az sem lehetetlen. Hogy a két dolognak van-e köze egymáshoz, azt nehéz megítélni. De bennünket most nem is ez érdekel, hanem hagyományos gyümölcskultúránk.

Kovács Gyula fedezte föl, mennyire gazdag, mennyire tartalmas volt, milyen magától értetődő tudással járt egykor ez a hagyomány. Évtizedeken át gyűjtötte a fajtákat és a gyümölcstermesztéssel, feldolgozással kapcsolatos tradíciókat.

– Valójában embereket gyűjtöttem – mondja. – Olyanokat, akik még értették, amit kérdeztem tőlük. De már akkor egyértelmű volt, hogy ez a tudás eltűnik. Nekem faiskolám volt, erdészeti csemetekertem, szaporításról, egyébről mindent tudtam. Azt is felismertem, hogy itt vannak a környezetemben azok is, akiktől a néprajzi hagyományokat, tudást és persze a gyümölcsöket lehet összeszedni.

Egyre több és több lett a fajta, s úgy harminc év hozta létre Európa legnagyobb őshonos gyümölcsgyűjteményét, három és fél ezer gyümölcsfajta mosolyog Kovács Gyula Pórszombat körüli kertjeiben. Óriási szám ez. André Leroy, a franciák legendás pomológusa Franciaországban hétszázvalahány körtefajtát talált. Itt ezerháromszáz fajta van.

De vajon mi a csudának kellett a régieknek ennyiféle gyümölcs?

– Ezzel sokáig én sem tudtam mit kezdeni – vonja meg a vállát. – Miért? Mi a csodának? Miért nem volt elég öt vagy tíz fajta?

Ám hamarosan kiderült, van a lehetséges okok között valami igen nyomós.

 

Pusztuló kultúránk

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. A népi kultúra a maga egészleges voltában ma már sehol nem található meg. A modern világ megjelenése előtt egy gazda a saját birtokán olyan összetett munkát végzett, amit ma menedzserek sokasága lát el. Tervezett és szervezett, termelt és értékesített, gazdálkodott a munkaidővel és a munkaerővel. Munkaerő, mondjuk most. Régen csak család volt. Nagycsalád. Nagyszülők, szülők, házasulandó fiatalok, gyerekek, unokák, férjhez nem ment leányasszonyok, meg nem házasodott legényemberek, béresek, cselédek, ha voltak. Háztartás. Porta. Sok más portával együttműködve, szomszédsággal, komasággal, községgel, járással, tájjal harmóniát keresve, Isten rendelésében bízva volt teljes egykor ez a műveltség. Mára kevés maradt mindebből.

– Azt, ami itt volt a régi időkben, megtartani, megőrizni már nem lehet – hajtja föl az utolsó pohár pálinkát vendéglátóm. – Annak a falunak, Pórszombatról beszélek, amelynek kéttanítós iskolája volt, ma kocsmája sincs. Éltek itt vagy nyolcszázan, most meg vannak százan. Mind öreg emberek. Itt már kultúráról nem beszélhetünk. Pusztuló közösségekben, pusztuló világban már a kultúra megtartása sem lehet cél, legfeljebb apró epizódok megőrzése. Amikor a gyümölcsöskerteket létrehoztam, már látszott, hogy a régi Göcsejnek vége. Nekem szerencsém volt, mert még találtam olyan közösségeket, amelyek a régi idők archaikus kultúráját őrizték. A nyolcvanas évektől gyűjtöttem a gyümölcsfajtákat és a hozzá tartozó kultúrát.

Fotó: Bach Máté