Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

Manapság, ha a médiában a családról esik szó, talán a gyerekneveléssel kapcsolatos témák a leggyakoribbak, rögtön utána az egyenjogúság és a szerelem szabadságának eszméi következnek. Lassan a pikáns témák közé sorolódik a család. Sokszor válságok, tragédiák kapcsán mutatkozik meg a közösség rendjének bomlása, és jóval ritkábban láthatunk működő családokat, olyanokat, amelyek a problémáik ellenére erős szeretetkapcsolatban tudnak maradni. Ez utóbbi talán nem „nagy sztori”.

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz” – mutatott rá Lev Tolsztoj, mi pedig megkíséreltük láthatóvá tenni, miből fakad ez a hasonlóság. Nem feddhetetlen embereket és nem szétbomolhatatlan kötelékeket láttunk, hanem olyan szülőket, gyerekeket, testvéreket, akik a teremtést szolgálják. Keresik, mi jót tudnak hozzáadni a világhoz, legyen az műalkotás, tudományos kutatás, közösségépítés vagy akár családi recept alapján készült bodzaszörp – hiszen a jónak számtalan megnyilvánulási formája van. 

Ezek mellett fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk végre azokról a megpróbáltatásokról is, melyek ugyan sokakat érintenek, még sincsenek hangsúlyosan jelen a közbeszédben. Ilyenek azok az élethelyzetek, melyek abból is adódhatnak, hogy sok fiatal manapság a szülői háztól több száz kilométerre teremt magának új otthont – olykor egy másik országban, olykor egy másik kontinensen. A szülők pedig magukra maradnak – a koronavírus miatti elszigetelődés felszínre hozta, mi módon áltatjuk magunkat azzal, hogy ma már folyamatosan jelen vagyunk egymás életében, telefonon, videóhívásokban beavatjuk a nagyszülőket az unokák mindennapjaiba. Csakhogy most megérthettük azt is, hogy videóhívásban nem lehet lázat csillapítani, online nem tudunk egy tányér levest vinni a beteg édesanyánk ágyához. 

Hibát követtünk el, amikor szétfutottunk a világba belakni azt? Nem biztos, és nem is célunk a bűnbakkeresés. De fontos tudatosítani magunkban, mi a felelősségünk ezekben az élethelyzetekben, mik a lehetőségeink, milyen példát állítunk a gyerekeink elé.

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked” – olvashatjuk a tízparancsolat Károli Gáspár-féle fordításában. Sokáig nem értettem, miért kell törvényben előírni ezt az érzést, és hogy függ ez össze a hosszú élettel. Azt hittem, az intés ebben csupán annyi, hogy legyünk tiszteletre méltók. Manapság viszont aggodalommal figyelem, hogy amíg a családok élete és napi rutinja sok esetben szinte teljesen alárendelődik a kisgyerek igényeinek, addig mennyire háttérbe szorult az idősek tisztelete, mennyire mellőzik őket. Pár generációval ezelőtt a családban az öregek jelenléte fontos volt, feladataik voltak, a tudásukat hasznosították, és elképzelhetetlen volt, hogy eltávolítsák őket a családból, vagy egyedül hagyják őket. Épp amennyire bizakodóvá tesz az egyre általánosabbá váló elv, hogy tiszteljük a gyerekeinket, annyira megrémiszt a magányos öregeket látva, hogy mi felé sodródunk. A kultúránk, az életünk folytonossága a nekünk adott földön – több ezer éve figyelmeztettek erre – szorosan összefügg azzal, hogyan tudunk jelen lenni a szüleink, nagyszüleink életében. 

A mai társadalomnak óriási felelőssége van abban, hogyan áll a gyereket nevelők, időseket gondozók mellett, engedi-e, hogy a családról szóló közbeszédből kimaradjon, mi módon segíthetünk azoknak, akik a létfenntartásért folyó robotolásukban, kisgyerekek és kamaszok dackorszakának kordában tartása közepette, olykor bankkölcsönök terhével a vállukon, idős hozzátartozóikat segítik. Legyen ez téma a munkahelyeken a munkáltatók értekezletein, legyen téma a szülői csoportokban, baráti beszélgetéseken – vegyük észre ezeket az embertársainkat!  

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő

A kiadványból

Kertekben őrzött hagyomány

Nem mindegy, hogy éljük a hagyományt vagy őrizzük. Amikor karácsonyfát állítunk, bejglit sütünk, kokárdát tűzünk, húsvéti sonkát kínálunk, barátaink egészségére koccintunk, egyszóval éljük az életünket, azaz, hogy éppen úgy éljük az életünket, ahogy a miénk lett, s eszünkbe sem jut, hogy hétköznapi vagy ünnepi dolgaikat mások másképp csinálják, s akár mi is tehetnénk másképpen, hát akkor benne vagyunk, ki sem látunk a hagyományainkból. Ha meg úgy teszünk, ahogy nem szoktunk, ahogy a szomszéd sem szokott, ahogy csak valamikor régen volt szokásban – táncházba járunk, nyeregbe szállunk, kiszebábut égetünk tavasszal, nos, akkor őrizzük. Hogy megmaradjon, hogy lássák, megtapasztalják majd azok is, akik utánunk jönnek. Fontos ez is, fontos az is.

„A boldogság nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit” – beszélgetés Juhász Annával

Az irodalom világnézet – vallja Juhász Anna. Az ő neve pedig fogalom a magyar irodalmi életben, a kétszeres Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Juhász Ferenc lánya ugyanis újraindította az irodalmi szalonok hagyományát a fővárosban, és elképesztően sikeres közösségépítő, irodalom-népszerűsítő tevékenységet végez. Több mint harmincezren követik őt az online térben, a Pilinszky 100 centenáriumi sorozat az elmúlt fél évben több mint százezer embert ültetett a képernyők elé, a Juhász Annához kapcsolódó rendezvények telt házasak – a neve garancia arra, hogy ahol ő megjelenik, otthonos hangulatban igényes, elegáns, okos párbeszédet teremt kiváló alkotókkal, értékes művekkel. Amikor május végén leülünk beszélgetni, épp a kislánya születésnapjára készül és a Pilinszky 100 sorozat részeként egy római bejelentkezést szervez. 

Apamonológ

Kérdezd meg magadtól, elszármazott, Elköltözött, álmait hajszoló, Mindig máshol jöttment fiú, Eszedbe jut-e néha az apád? Van egy apád, úgy él mögötted, Mint egy ivartalan és elkötött Senki, aki nagyétkű fiút nemzett, De az a fiú elment, És ha veled dicsekszik, Nem tud otthon senkit se felmutatni. Apaságában naponta cáfolódik, Megszólítatlanul tartja magát Mint egy […]

Angyal a manézsban

Freddie lelkéért jöttem, hogy felvigyem a mennyországba, mondja az angyal, és csinál egy elképesztő figurát a hét méter magasságban lengő kötélen. Összerezzenek, féltem, nehogy lezuhanjon. Aztán rájövök, nem eshet baja, hiszen az angyalok halhatatlanok. Minek pörögsz-forogsz a cirkuszban, mint egy artista?, kérdem tőle. Így rendezték a műsort, mondja olyan könnyedséggel, mintha mindez természetes lenne egy angyal esetében. Ismered Kristóf Krisztiánt?, kérdi és a kötél alatt álló férfira mutat. Neki köszönhetek mindent, mosolyog, és újabb kunsztot csinál.

„Akinek születésnapja van, az ad a másiknak húsz forintot” – beszélgetés a Gryllus fivérekkel

Egy csendes budai utcába érkezünk a Gryllus fivérekhez beszélgetni. A kaputelefon névtábláin Gryllusok és családtagjaik nevei sorakoznak – hiába tudtam, hogy ugyanazon a telken él szinte a teljes família, mégis meglepő így együttlátni ezt.

„A virág a fény felé hajlik”

Böjte Csaba küzdésről, családról, nemzedéki villongásokról

Rutinos nyilatkozó és vérében van a tanítás. Mégsem kioktató. Szívesen beszélget, színes példákkal él, és az optimizmus élő szobra. Energiát kap tőle az ember.