Döme Barbara

„Akárhol voltam, arra készültem, hogy megyek haza Sóváradra”

Kolozsvári vizit a Kossuth-díjas Király László költőnél

Álmodom. Betűk születnek tollhegyből, feldobálom őket az égre. Felhők gyülekeznek. Szavak szivárognak megnyitott égi csatornákon. Alájuk állok, verseket fogok fel köténybe, gondosan bőröndbe rakom őket egy hosszú utazáshoz. De előtte egyenként selyempapírba göngyölöm mindegyiket, nehogy összetörjenek. 

A Sóvidéken haladok Kolozsvár felé, útitársam jó barátom, Király Farkas költő, aki most éppen azt magyarázza, melyik településhez hogyan kötődik a családja. Messziről látni a fehéren csillogó Sószorost, szemből lovas szekér döcög Farkaslaka felé. Édesapjához, a közelmúltban Kossuth-díjjal kitüntetett Király László költőhöz igyekszünk Kolozsvárra, de közben útba ejtjük a szülői házat Sóváradon. Eredetileg úgy volt, hogy ott találkozunk Laci bácsival, de időközben kiderült, hogy a kemény erdélyi tél nem kímélte a vízvezetékeket, és azok elfagytak a sóváradi portán, éppen ezért a ház átmenetileg nem alkalmas a hosszú távú ott-tartózkodásra. Maradt tehát a B terv, Kolozsvár, az a város, ahová Király László eredetileg egyetemi hallgatónak érkezett, s ahol aztán később hosszú évtizedekig irodalmi szerkesztőként dolgozott, ahol családot alapított. S hogy miért mégis sóváradi riportot terveztem eredetileg? Mert a Kossuth-díjas költő ma is sokkal inkább sóváradinak vallja magát, mint kolozsvárinak, ahogy ő fogalmaz: ott született, ott tanult mindent, s bárhol járt is a nagyvilágban, a szülőházba kívánt hazatérni. 

A sóváradi családi ház portájára ezúttal csak sietősen kukucskálunk be, de Farkas így is megmutatja a nagy diófát, amely alatt édesapja gondolkodni és írni szokott, a pincét, ahová nagymamája az oroszok elől menekült, az istállót, ahol Laci bácsi a régi kéziratait tartja, és a házat, amihez mindannyiukat ezer emlék köti. De mindenről majd részletesen is beszélek, ha odaforog a szó. 

Kolozsváron a Donát-negyed egyik blokkjához érkezünk, esik az eső. Kipakoljuk az autóból az ajándékba hozott magazinokat, könyveket, a liftben jut eszünkbe, hogy a frissen szedett barkát a kocsiban felejtettük. Kicsit tartok az első találkozástól, mégiscsak egy számos kitüntetéssel rendelkező, nagy tiszteletnek örvendő költőhöz érkezem, még akkor is, ha ő a jó barátom édesapja. Izgalmam csakhamar elmúlik Laci bácsi kedves szavaitól: Gyertek be, egyetek-igyatok, itthon vagytok. Némi ismerkedés után bekapcsolom a diktafont, nem akarom veszni hagyni a szót, főként, ha az olyan értékes történetekké áll össze, mint amelyeket Király Lászlótól hallhatok. 

Közeli száműzetésben

Sóvárad önnél mindennek az alfája és ómegája, minden onnan indul ki és oda jut vissza, ez a verseiben is tetten érhető. Mit jelent ma önnek Sóvárad?

Sóvárad mostanra számomra leszűkült egy nagyon kicsi térre. Az egész faluhoz már nincsen közöm, nemzedékek tűntek el. A fiatalokat már nem ismerem, de ők tudják, hogy én ki vagyok. Ha bemegyek a boltba, már mondják, hogy itthon volt Laci bácsi, és az megy a faluban körbe. Sóvárad az én szülőhelyem, de állandóan elküldtek, elűztek onnan bennünket. Édesapám eredetileg Sóváradon egyházi iskolában tanított, de 1948-ban az iskolát államosították, és nekünk mennünk kellett. Pedig annak idején azért küldték el Nagyenyedre tanulni, hogy aztán saját szülőhelyére visszatérhessen, és továbbadhassa, amit tanult. 

Az sem hétköznapi történet, ahogy édesapjából református kántortanító lett.

Trianon után Erdélyből az értelmiség nagy része elment, az iskolák tanítók nélkül maradtak. Az egyház egyik fő célkitűzése az lett, hogy tanítókat képezzenek, akik aztán hazamennek a falujukba és felemelik a vidéket. A református egyháznak igen nagy szerepe volt abban, hogy összeszedték az erre a feladatra képes gyerekeket. Így került az édesapám is a nagyenyedi kollégiumba. Népes családból származott, öt fiúgyerek volt meg két lány, nem voltak gazdagok. Az öt fiút beosztották, ki hová megy majd inasnak. Asztalos, lakatos, szabó, suszter. Édesapám lett volna a szabó, csakhogy az iskolában véletlenül egy padban ült a tiszteletes úr egyik fiával, és délután átjártak a parókiára játszani. A tiszteletes úr felfigyelt az édesapámra, megtetszett neki, hogy eleven eszű gyerek. Felhívatta a parókiára nagyapámat, és mondta neki: Király bácsi, Laci gyerek eleven eszű, és az lenne jó, ha kántortanító lenne belőle. Nagyapám azt mondta, szó sincs róla, szabónak kell lennie, hogy eltarthassa magát. Végül azzal győzte meg a tiszteletes nagyapámat: ha a gyerek nem mehet el Nagyenyedre tanulni, akkor minden vasárnap kiprédikálja a templomban, hogy itt volna ez a fiú, de az apja nem engedi tanulni. Így került az édesapám a kollégiumba. Nyolc éven át éltanuló volt, megbecsülte magát. 

Az államosítás során a román hatalom egy Szovjetunióban kidolgozott, ellenőrizhető rendszert alkalmazott, aminek az volt a lényege, hogy senki ne taníthasson a szülőhelyén, hogy a családi kötelékek ne rontsák a szocialista, kommunista építésnek a hangulatát. Ezért mindenkit el kellett helyezni. Minket Nyárádgálfalvára helyeztek, ami nem volt nagyon messze Sóváradtól, de annyira éppen, hogy este ne tudjál hazamenni, ne a sajátodban legyél. Attól kezdve édesapám elkezdte írni a kérvényeket a tanfelügyelőségre, hogy helyezzék vissza. Akkor kicsit közelebb tették, de haza, Sóváradra nem mehettünk. Ez így is száműzetés volt.

Ez önt gyerekként hogyan érintette?

Ötéves voltam, kalandként éltem meg. Felültünk a nagybátyám lovas szekerére, és mentünk. Imádtam. Könnyen barátkozó ember vagyok, gyorsan lettek ott is barátaim. A nyolc évből, amit végül távol töltöttünk Sóváradtól, hat évig Csíkfalván éltünk, kilakoltatott kulákok házában. Naponta fenyegettek bennünket, hogy egyszer úgyis kinyírnak, pedig nem akartunk mi odamenni. Semmi garancia nem volt arra, hogy nem fog megtörténni, amit ígérnek. De a gyerek nem törődik ezzel. Nekem mindig nagy társaságom volt, mert én voltam Király Laci tanító bácsi fia. A gyerek milyen? Azt mondták, amit nekem szabad, azt nekik is. Ha én javasoltam valamit, például hogy menjünk el csavarogni, jöttek utánam. De ha ők mentek valahová, én sem maradhattam ki belőle, mert akkor meg azt mondhatták volna rám, hogy árulkodom. Csíkfalváról is készültünk haza egyfolytában. Hat évbe telt, mire sikerült visszakerülnünk Sóváradra. Olyan feltételt szabtak édesapámnak, hogy el kell vállalnia az orosz nyelv tanítását, mert arra nem volt ott senki. Édesapám azt mondta, rendben van, de neki még sosem járt a kezében orosz nyelvű könyv, az ábécét sem ismeri. Ez 1956-ban volt. Én akkor a hatodikat végeztem, három éve tanultam az orosz nyelvet. Mondtam édesapámnak, megtanítom én őt oroszul. Egy nyár alatt átvettük az ötödikes, hatodikos és hetedikes tankönyveket. 

Háborús történet a pincéből

Úgy tudom, hogy az ön kapcsolata az orosz nyelvvel már egészen korán, csecsemőkorában megpecsételődött.

A nagyapám községi bíró volt, amikor jött az orosz front. A katonák Sóváradon vonultak át. A kapitány megkérdezte valakitől, ki a falu elöljárója és van-e olyan ember, aki beszél oroszul. Mondták neki, hogy Vass Dénes az, aki az én nagyapám volt. Azért tudott oroszul, mert három évig hadifogságban tartották. A parancsnok azt követelte nagyapámtól, kerítsenek hetven fogatot lőszert szállítani. Egy órát adott rá, a nyomaték kedvéért elővette a pisztolyát és letette a térdére. Nagyapám eleinte azt mondta, ez lehetetlen, de aztán mégiscsak meglett valahogy. Közben a parancsnok nagyapámmal odavitette magát a házunkhoz. Az emberek féltek az oroszoktól, mert az a hír járta róluk, hogy fosztogatnak, végigmennek a nőkön, semmit nem kímélnek, örüljünk, ha nem vágják el a torkunkat. Nem csoda, ha a hírre, hogy jönnek az oroszok, többen a mi pincénkbe menekültek, így a tanítónők, a postáskisasszony és édesanyám is velem, a kilenc hónapos csecsemővel. Bejött a kapun a kapitány, meglátta a pincebejáratot és kinyitotta. Ott volt édesanyám, mögötte a sötétben pedig a fehérnépek. A katona elővette a pisztolyát, kétségbeesett mindenki. Körbenézett a pincében, aztán megkérdezte nagyapámtól, édesanyám mit tart a kezében. Ő mondta, hogy az unokáját. A parancsnok kivett édesanyám karjából, kivitt a fényre, megkérdezte, fiú vagyok-e vagy lány. Aztán azt mondta: jó katona lesz belőle, és visszaadott édesanyámnak. 

Király László története saját édesanyámat juttatja eszembe, aki szintén 1943-ban született, mint ő, s aki csecsemőként hozzá hasonló módon orosz katonák karjába került, amikor nagyanyámék faluját elérte az orosz front. Szerencsére édesanyám is megúszta élve a különös esetet.

Maradva még sóvidéki gyermekkori emlékeknél, Laci bácsi kérésemre felidézi azt is, hogyan és mikor született az első verse. 

Pontosan emlékszem a körülményekre. Kilencéves lehettem, volt egy drága jó barátom, Incze Dénes, Dinc, akivel azon a napon Csíkfalván egy parasztház tornácán ültünk. Ő nyulakat tenyésztett, és éppen sok kicsi nyula született. Ebből az alkalomból írtam egy verset. A teljes versre már nem emlékszem, de arra igen, hogy volt benne egy szó: kölykezik. A verset aztán megmutattam Gál Eszti tanító néninek, aki azt mondta, ügyes vagyok, csak a kölykezik szó nem való versbe, mert túl közönséges. Helyette az ellik szót javasolta. Ez engem nagyon lehangolt, ráadásul ezt a szót nem ismertem, de azért beleírtam. Több versemet viszont nem mutattam meg Gál Eszti tanító néninek (nevetünk).

Ezt megelőzően is foglalkoztatták a versek?

Amióta a betűket megismertem, olvastam, verseket is, például Petőfit. Ráadásul Király nagyanyám rengeteg verset, mesét tudott, csodálatosan mesélt. Mindig irigyeltem érte. Sok mesét versben mondott el nekem. 

Az író Királyok

Édesapja pedig írt.

Ez igaz, de hát akkor a kollégiumban mindenki írt. Divat volt, illett verset írni. Mindenki megpróbálta. Édesapám egyébként a haláláig írt. Naplót is vezetett. Az utolsó bejegyzéseiben leírja, hogy bár egész életében verseket írt, de ezen a területen nem érte el azt a szintet, hogy a versei közlésre érdemesek legyenek.

Olvasta őket? Mit gondol róluk?

Naiv, kedves versek, olyanok, amelyekben megszületett egy értékes gondolat. Például látott egy szerencsétlen, beteg kutyát az árokban. Aztán leírta, hogy mit tapasztalt, és végül levonta a következtetést, hogy mi is ilyenek vagyunk. Nyomtatásban soha nem jelent meg tőle semmi. A nagybátyám, édesapám testvére szintén írt verseket, ő asztalosmester volt. Azt az ágyat is ő csinálta – mutatja az ablak alatt álló bútordarabot. – Az ő verseit nem olvastam. Amikor megjelent az első kötetem, azt mondta: Laci öcsém, most már látom, hogy többre vitted versírásban, mint én, hát most akkor írjál egyet a szovátai faipari vállalat igazgatójának, hogy soron kívül kiutaljon nekem némi faanyagot (nevet). Na, de továbbmegyek, tavaly nyáron még ennél is többre vihettem volna. Sóváradon ültem az udvaron, amikor nyílt a kapu, bejött egy komoly úriember. Én szalmakalapban voltam, rövidnadrágban és trikóban. Rám nézett, és azt mondta: másképp képzeltem el magát. Nálam néhány évvel lehetett idősebb. Előadta, az a helyzet, hogy ő már épített malmot, hidat a Nyárádon, a katonaságnál az is kiderült, legjobban ért a gépszereléshez, a tankszereléshez, de most könyvet kellene írni az életéről. Kijelentette, a pénz nem számít, és bárhová elvisz, meghív engem, ahová mondom, csak írjam meg a könyvet. Nagyon meglepődtem, zavarba is jöttem. Kérdeztem, olvasott-e tőlem valamit? Mondta, hogy nem volt neki arra ideje, hiszen malmot kellett építeni, meg hidat. Mint kiderült, a szomszédom ajánlott neki. Persze nem vállaltam. 

Ahogy halad a beszélgetés, az is kiderül, hogy több tollforgató is volt a Király családban. Laci bácsi két unokatestvére, Király Ernő és Király Csaba is írt verseket, egyikük gyárban dolgozott, a másik fafaragó volt. És hát mindkét fia, Király Farkas és Király Zoltán is költő. 

Olvassa őket?

Olvasom, de őket sem tanítottam verset írni. Persze nagyon örülök, szeretem azt, amit csinálnak. Megvan náluk a minőség, tudom, mert negyvenöt évig voltam irodalmi lapnál szerkesztő. De nem látom naprakészen, hogy mit alkotnak, mert nem internetezem, ódivatú, régimódi ember vagyok. Nem használok írógépet sem, kézzel írok. De nem én vagyok az egyedüli ezzel, tudok másokat is az erdélyi magyar irodalomban, akik kézzel írtak, mint Bajor Andor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Bréda Ferenc.

A verseket még el tudom képzelni, hogy kézzel írja le az ember, de egy hosszabb regényt… Ön is írt regényt, és most is dolgozik prózai művön.

Azt is kézzel írom. Aztán majd vagy Zoli fiam, vagy valaki más legépeli. A lényeg, hogy olvashatóan írjam le. A verseket Zoli szokta számítógépre vinni, ő ki tudja olvasni az írásomat. 

Mivel talán nem mindenki tudja, itt jegyzem meg, hogy Király László fiatalabb gyermeke, Király Zoltán József Attila-díjas költő szintén Kolozsváron él, nem messze édesapjától, így ő nagy segítség a mindennapi ügyes-bajos teendők ellátásában. Idősebb fia, Király Farkas már két évtizede Magyarországra költözött, ott alapított családot, s most Budapesten lakik. 

De visszatérve a beszélgetéshez, nagyon érdekel, hol őrzi a kézzel írt szövegeit, hiszen látva termékeny alkotói munkáját, egészen komoly mennyiségű papírról beszélhetünk. 

Sóváradon az istálló mire való? Épp erre – mosolyog. – Itt, Kolozsváron már nem férek tőlük. Mindig egy-egy bőrönddel elviszek belőlük Sóváradra, dobja el az, aki akarja. Én nem dobom el, de nemcsak a saját kéziratomat, a másét sem. 

Füzet a padban

Épp most jövök Farkaslakáról, ahol megnéztem Tamási Áron körtefáját. Azt mesélik, sokat írt alatta. Úgy tudom, önnek is van egy hasonló fája Sóváradon, csak az dió. 

Ez igaz. Annak a helyén gyerekkoromban egy eperfa állt. Olyan volt a gyümölcse, mint a méz. Amikor megérett az eper, muzsikált a fa, mert a darazsak és méhek egész nap jöttek rá. Aztán persze lehullott az eper, sok piszok maradt utána. Nagyapám ezt egyszer csak megunta, és kivágta, helyére került a diófa. Aztán amikor már Évivel, a feleségemmel meg a gyerekekkel Sóváradon voltunk, előfordult, hogy hajnalban felébredtem, kimentem a diófa alá, kitettem egy széket meg egy asztalt, és addig ültem ott, amíg láttam, hogy kel fel a nap. Ott sokat írtam. 

Szüksége van egyedüllétre az alkotáshoz?

Még Farkas születése előtt egy nyárikonyhában laktunk a város nem túl elegáns negyedében a feleségemmel, Évivel. Lakáshiány volt Kolozsváron. Ott éjszaka kiültem az udvarra, és úgy írtam. De később is akkor szerettem írni, amikor már nem volt járkálás, mindenki lefeküdt. Most, hogy sajnos már egyedül élek ebben a lakásban, akkor és ott írok, ahol utolér. Úgy sosem születik versem, hogy leülök, mert most nekem verset kell írnom. Ahhoz nekem mindig kellett valami indíttatás.

Az elején sok gyenge verset írt?

Persze hogy írtam. A legfontosabb a fejlődésben, hogy mindig legyen valaki, aki megmondja, merre kell tájékozódni. Síelni sem lehet úgy, hogy az ember nem ismeri a pályát, nem néz szét, nem tudja, hogy mások mit csinálnak. Az iskoláim nem voltak erre alkalmasak. Tizennyolc éves koromig nem volt olyan, aki tágította volna a látókörömet. Az elején tényleg iskolás verseket írtam, szerelmeseket meg kis történeteket, de nem olvastam irodalmat, a pályát sem ismertem, nem volt honnan. 

Gyerekként az iskolában is írt verseket?

Tizenhárom éves koromban írtam egy regényt, az legalább negyvennyolc iskolai füzetoldal volt. Könyvet is csináltam az írásomból. Az a címe: A medve. Két pásztor a főszereplő, egyik román, a másik magyar, és a történet a testvériességről szól. Egyik sem hagyja a másikat cserben. Azt senki nem olvasta, nem volt kinek megmutatni. Nyolcadikos voltam 1957-ben, és már a füzetem tele volt versekkel. Egyszer csak bejött az osztályfőnökünk, aki matektanár volt, és azt mondta, menjek ki vele. Kisétáltunk a folyosóra, ott mondta, hallott a verseimről. Bentlakásos iskolába jártam, a füzetemet, amiben a versek voltak, a padomban tartottam. Nyilván ellenőrizték, ezért is tudtak arról, mit csinálok. Az osztályfőnök arról érdeklődött, milyen verseket írok. Épp volt nálam egy, a zsebemben összehajtogatva, a fiatal költőnél ugyanis mindig van saját mű. A nagyapámról szólt, elolvasta, komolyan rám nézett, és azt mondta, vigyázzak, hogy hol tartom az írásaimat. Nyilván voltak belügyminisztériumi dolgozók is az iskolában, akik figyelték, milyen a hangulat. Aztán később kiderült, hogy még mások is írtak verseket az osztályunkban, van, akinek azóta jelent is meg kötete. 

A valódi elismerések

Itt ülünk kolozsvári otthonában, de arról még nem ejtettünk szót, hogy milyen a viszonya ehhez a városhoz.

Rendes városban akkor jártam először egymagam, amikor Kolozsvárra jöttem. Előtte Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen voltam a focicsapattal vagy a kézilabdacsapattal, de oda nem azért mentünk, hogy a várossal ismerkedjünk. Mondjuk nem is a győzelem miatt jártunk azokra a helyekre, tudtuk, hogy a székelyudvarhelyieket és a marosvásárhelyieket nem lehet megverni. Mi a lánycsapatok miatt mentünk, ők meg miattunk. Mindig jó bulik voltak. Aztán amikor egy bőrönddel megérkeztem a kolozsvári állomásra, minden más lett, mint azelőtt, hiszen korábban csak kirándulni jöttünk ide. Ráadásul akkoriban oda kellett menni, ahová vittek, az nem az én utam volt. Akkor viszont, amikor a cimborámmal megérkeztünk, feszített bennünket a büszkeség, hogy Kolozsváron egyetemi hallgatók vagyunk. Azokkal, akik az én nemzedékemből költők lettek, nagyon hamar összekerültünk és nem is hagytuk el egymást. De az akkori Kolozsvár nem a mai Kolozsvár volt. Ahol például most vagyunk, tömbházak nem léteztek, csak kertek álltak itt pici házakkal. Egy jóval kisebb város volt. Akkoriban a lakosság többsége magyar volt, mindenhol magyarul beszéltek, az üzletekben is. Ma már nincs annyi magyar, és a városban is csaknem hatszázezren élnek. Minden más lett.

Miközben némi szünetet tartunk a beszélgetésben, hogy ki kávézzon, ki cigarettára gyújthasson, az ablakból szemléljük a várost. Tetszetős panoráma nyílik a dombokra. Farkas arról beszél, hogy gyerekkorában hogyan sétált édesapjával a Szamos-parton, s egyszer miként szedegettek ki a vízből többkötetnyi cirill betűvel nyomtatott Bibliát. Nézd csak, még most is megvannak!, hozza elő Laci bácsi a kopott köteteket a dolgozószobából. 

Annak ellenére, hogy élete jelentős részét Kolozsváron élte, mégis sóváradinak vallja magát. Mennyi időt tölt itt és mennyit Székelyföldön, Sóváradon? – folytatom a faggatózást.

Amikor kitavaszodik, mindjárt megyünk Sóváradra. Én már nem vezetek, nem látok jól és nincs is hozzá kedvem. Zoli fiam szokott szállítani. Sóvárad nekem nagyon fontos, ott születtem, ott nőttem fel, ott tanultam mindent. Akárhol voltam, mindig arra készültem, hogy megyek haza Sóváradra. Kolozsváron mindig igazán kiválóan éreztem magam, de az ember egy helyen van otthon a világban. 

Ehhez kapcsolódva eszembe jutott egy érdekes történet. Másképpen is alakulhatott volna az életem, ha annak idején egy buli után másnaposan rendesen elolvastam volna egy álláshirdetést. Akkor végeztünk az egyetemen, amire ittunk egy jót. Másnap láttam egy hirdetést, amiben az volt, hogy orosz–magyar szakos tanárt keresnek Lupenibe. Akkor már egyébként nemigen kellett sehová orosztanár. Nem néztem meg, hogy melyik megyére gondolnak, és azt hittem, ez a Lupény nevű bányászváros Hunyad tartományban, nem tudtam, hogy valójában Farkaslakáról van szó. Ha akkor ébren vagyok, vagy valaki szól, Farkaslakára kerültem volna, mert azt választom. Teljesen más életem lett volna. Két év múlva jött a megyésítés, addigra lett volna már két kötetem, és szerintem elhívtak volna dolgozni Székelyudvarhelyre valami kulturális tanácsadónak. Nyilván boldogan vállaltam volna. Közel maradok Sóváradhoz, élhettem volna Székelyföldön. 

Az ön számára mi jelenti az igazi elismerést? Az ember úgy gondolná, hogy a Kossuth-díj egy pálya csúcspontja.

Ez a díj a szakma és a politika részéről van. De számomra az igazi elismerést az a két történet jelentette, amit elmesélek. A nagyapám földműves volt, nem olvasott verset. Nyolcvanhét évesen halt meg. Átélt két világháborút, elhurcolták kényszermunkára. Egyszer az egyik versembe őt is beleírtam. Édesanyám ezt elolvasta. Azt kérte, hangosan is olvassam fel a családnak. Nagyapám már állt volna fel, hogy kimegy, de édesanyám azt mondta: tata, maradjon itt, mert maga is benne van a versben. Leült, szépen megigazította magát, felkészült. Aztán hallgatta és bólogatott, majd azt mondta: tiszta igaz. Ez számomra az egyik legnagyobb elismerés. A másik: a szerkesztőségben, ahol dolgoztam, volt egy korrektor asszonyunk, aki fiatalon Kolozsvár szépe volt. Szegény már nagyon idős és beteges volt, de az egész nyelvhelyességi lexikonsorozatot fejből tudta. Mindig ő olvasta el utoljára a megjelenés előtt álló lapot. Egyik alkalommal benne volt egy versem. Én is bent voltam a szerkesztőségben, amikor korrektúrázta. Egyszer csak odajött hozzám kezében az oldallal, amin a versem volt, letette az asztalra, és azt mondta: Ma reggel megint érdemes volt felkelni. 

Ötven év után újra megjelenhetett Kék farkasok című regénye, amit annak idején nem engedtek újranyomni, pedig nagy sikere volt.

Persze hogy nem engedték, hiszen az akkor már személyi kultusznak számított volna. Eredetileg 1972-ben jelent meg, úgy elkapkodták, hogy a kiadó azonnal akart egy második kiadást. De az elvtársak nem hagyták. Most azonban a Székely Könyvtár kiadta. Megvallom, nagyon féltem, mert az első kiadás óta nem nyitottam ki. De szerencsére nem csalódtam.

Sókert című prózakötete készülőben van. Mit tudhatunk róla?

Már rég elkezdtem, pontosan 1987-ben, az apám halála után. Aztán egyszer csak abbahagytam. Ez egy nagyobbacska könyv lesz, ami próza, de még az is lehet, hogy vers is lesz benne. Nem bánnám, ha a műfajok áthajlanának egymásba. Hosszú idő után most elővettem, hogy folytassam. Elolvastam, jó, hogy akkor nem adtam ki a kezemből, mert el van sietve. Most már mindent egészen másképpen látok. Szerintem jobb lesz így, hogy most folytatom. (Miközben erről beszélünk, Farkas előhoz egy fekete műbőr mappát, és mutatja, ebben van a Sókert eddig elkészült kézirata. A mappára ráragasztva a cím, Farkas mosolyogva mondja, ezt gyerekként ő tette rá.) Bár az apámmal kezdődik, az első fejezet végén leszögezem, hogy a könyv nem róla szól – árulja el Király László. – Azt, hogy mikor lesz kész, csak a Jóisten tudja, de hát engem ilyen szempontból szeret a Jóisten.