Bonczidai Éva

„A boldogság nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit” – beszélgetés Juhász Annával

Az irodalom világnézet – vallja Juhász Anna. Az ő neve pedig fogalom a magyar irodalmi életben, a kétszeres Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Juhász Ferenc lánya ugyanis újraindította az irodalmi szalonok hagyományát a fővárosban, és elképesztően sikeres közösségépítő, irodalom-népszerűsítő tevékenységet végez. Több mint harmincezren követik őt az online térben, a Pilinszky 100 centenáriumi sorozat az elmúlt fél évben több mint százezer embert ültetett a képernyők elé, a Juhász Annához kapcsolódó rendezvények telt házasak – a neve garancia arra, hogy ahol ő megjelenik, otthonos hangulatban igényes, elegáns, okos párbeszédet teremt kiváló alkotókkal, értékes művekkel. Amikor május végén leülünk beszélgetni, épp a kislánya születésnapjára készül és a Pilinszky 100 sorozat részeként egy római bejelentkezést szervez. 

– Aki Facebookon követ, naponta láthatja az általad szervezett események sokaságát, a könyvajánlóidat, de emellett látszik, hogy fontos számodra a megjelenés is. A „mindig szép vagyok” és „mindent olvastam” állapot fenntartása bizonyára szigorú időbeosztást takar.

– A családom szerint a munkám az életem, megszállott vagyok. A napi szintű olvasási idő megteremtése tényleg nagy kihívás. Hiszen az irodalmi estjeim alapja is az olvasás, a könyvajánlók is csak így maradhatnak hitelesek, de emellett a munkám nagy része egyfajta irodalmi menedzsment. Tudatosan kell elkülönítenem az olvasásra szánt időt, különben a szervezéssel járó többi munka kiszorítaná. Miután a kislányomat elviszem a bölcsődébe, a délelőtti időszak alkalmas a koncentrált olvasásra. Minden délelőtt próbálok 50-60 oldalt elolvasni. Másfél órát legalább. Ez fontos. Hogy eközben igényes vagyok a külsőmre is, nem jelent pluszfeladatot. Úgy nőttem fel, hogy a harmónia meghatározó – kívül-belül. Édesapám és édesanyám nagyon szép példát mutattak, s ez nyilvánvalóan kitörölhetetlen. Azt láttam, hogy egy nő aktív, dolgozó ember. Anyukám több orvosi szakvizsgát tett le mellettünk, gyerekkorunkban lett immunológus, közben édesapám műveit gépelte, a kiutazásait szervezte, ő szerkesztett rengeteg megjelenést, s emellett velünk foglalkozott, énekre és különböző foglalkozásokra vitt bennünket a nővéremmel, közben a saját munkáját is építette. És mindig gyönyörű volt. Ez nekem fontos, hogy itt nem volt választóvonal. Ezért tartom én is magától értetődőnek, hogy igényes legyek magammal és a környezetemmel szemben. Döntés kérdése is, hogy hogy nézünk ki és mibe öltözünk, mi valamiképp generációk óta azt próbáljuk megteremteni, hogy egymás számára is legyünk ünneplőben, az együtt töltött pillanatokat is éljük meg kivételes ajándékként. Kiskoromtól kezdve vasárnaponként ünneplőbe öltöztünk, együtt kirándultunk, sétáltunk és olvastunk a családdal, figyeltünk egymásra és beszélgettünk – felnőve, a munkámban ezeket az ünnepi pillanatokat szeretem a hétköznap esti programokon újrateremteni.

– Miközben édesanyád hajnaltól éjszakáig dolgozott, édesapád munkája látszólag annyi volt, hogy ül, ír és füstölög az íróasztalánál, ez aránytalannak tűnhet. Talán egy kívülállónak nehezen érthető, hogy ők így boldogok és ez nem feszültségforrás. Hogy került mindez harmóniába?

– Édesapám egy alkotó ember, egy mester, egy zseni volt. Számos hazai és külföldi kortársa ugyanezt állította, tehát nem elfogultság részemről. Egy ilyen kivételes ember mellett lenni, őt segíteni csodálatos feladat, egyben boldogság volt számunkra. A szüleimnek ez a harmonikus együttlét természetes volt: a munka is, és édesanyámnak az éjjeli gépelés is. Apu megvalósította, amiben mindig hitt, és gyakran mondta nekünk: egy dolog, hogy az ember művész, de legyen foglalkozása is, egy munkahely, ahova bejár. 1989-ig neki ez az Új Írás volt, a legendás irodalmi és művészeti lap, melyben először szerkesztőként vett részt, aztán ő lett a főszerkesztő. Mi is sokat voltunk ott gyerekként, imádtunk bejárni a szerkesztőségbe. Ez sokáig a New York-palotában volt, ezért is jelentett nekem sokat, amikor én is elkezdhettem ott dolgozni. Miután megszűnt a lap, otthon dolgozott, de a sváb rendszeresség, a munka szeretete, amiben ő is felnőtt, megmaradt az életében. Nagyon szigorú rendszer szerint élt akkor is, amikor nem volt pénzünk, akkor is írt, amikor nem volt kiadója, amikor nem jelentek meg a könyvei. Munkahelyként is tekintett az otthonára. Reggel ötkor kelt, elkezdett takarítani, porszívózni, mire mi indultunk az iskolába, ott glédában kellett állnia mindennek, az otthon tiszta legyen. A munka az életünk része lett, hiszen azt láttuk, hogy mindenki cselekvő, mindenki aktív tevékenységet végez, ezért mi is bekapcsolódtunk minden feladatba. A verseket édesapám kézzel írta, édesanyám éjszakánként legépelte az Erika írógépen, és hétvégenként összeolvasták. Ez igazi szertartás volt. A reggeli kávé után a nagy ebédlőasztal két oldalán ülnek, egyikük a kéziratot fogja, a másikuk a gépelt oldalt, és egyszerre két hangon mondják a verset – mint egy felolvasószínház. Ez a gyerekkorunk egyik alapélménye, ahogy női és férfihangon megszólal a líra. Ezeknek a verseknek az áhítatában éltünk. Ez nagyon fellengzősen hangzik, de nem volt az, ez volt a természetes közegünk. A zárt ajtó mindig szent volt. Tudtuk, hogy amögött születik a vers, valahogy az általad említett füstfelhőben, kávé mellett, ceruzasercegéssel. Szinte visszafojtott lélegzettel vártuk, mikor nyílik ki az ajtó és látjuk meg a kéziratot. Ebben a rendben úgy találta meg mindenki a helyét, hogy ha kinyílt az ajtó, mi valóban egy igazi apukát kaptunk, aki szőlőt metszett a kertben, homokozót épített nekünk, játszottunk, rózsákat ültettünk, játszótérre mentünk, kutyát sétáltattunk, kirándulni mentünk. Édesanyám pedig a legboldogabb ember volt. Mert a boldogság nem tétlenség. A boldogság nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem megtaláljuk a másik szemében azt, amibe kapcsolódva az értelmet tudjuk kutatni egy-egy feladatban, találkozásban, helyzetben. Ők ezt nagyon megtalálták egymásban, és a teremtés útján indultak el együtt. Teremtés volt a gyerek, teremtés volt a könyv, teremtés volt az orvosi hivatás.

– Az édesapádról forgatott film, A mindenség szerelmese bemutatóján megdöbbentett, hogyan bírjátok ezt az estet sírás nélkül. A gyászfolyamat hogyan oldódott békévé benned?

– Furcsa – egy szempontból nagyon kemény vagy inkább erős tudok lenni. Ez nem az érzékenység ellentéte, azt remélem, de kívülállás. Sokan mondják, hogy ebben nagyon hasonlítok apukámra, a határozottságban az ő életszemléletét viszem tovább. Papa halála után úgy éreztem, támogatnom kell anyukámat, mert ő a férjét veszítette el, ő fog ottmaradni egyedül abban a lakásban, ahol közel negyven évig boldogok voltak. A halála után az üres szobák, az árva íróasztal és szék a szememben megtelt az örökléttel: azt éreztem, gyönyörű kort élt meg édesapám, aki köztünk, halandók közt élt, s boldogok lehetünk, hogy mellette tanulhattunk. Nyolcvanhét évig volt a Földön, és nekünk megadatott, hogy a közelében éljünk. Fantasztikus feladat, hogy ezt továbbvigyük. 2016 nyarán, fél évvel a halála után a Kieselbach Galériában Élő-búcsú címmel rendeztünk kiállítást, majd A mindenség szerelmese címmel könyvet és filmet készítettünk – rögtön elkezdtük átfordítani a veszteséget ebbe a megmutatásba. Ez egy újabb összekapaszkodást eredményezett – továbbadtuk a tanításait.

Fotó: Bach Máté