Bonczidai Éva

Zoób Kati: Hadvezér is tudnék lenni, vagy asztalos

Zoób Kati neve a divat világában elismert brand – bár viszolygok az ilyen szavaktól, lélekben arra készültem, hogy a divattervezővel való beszélgetésünk során majd olyan tőlem idegen kifejezéseket is fogok használni, mint az haute couture, a mainstream vagy a fast fashion. Naivan azt hittem, ilyen lehet Zoób Kati természetes nyelvi közege, hiszen tudtam, hogy ő legenda: a kilencvenes években ruháival meghódította Párizst, majd Londonban, New Yorkban és Sanghajban is nagy sikerrel mutatták be az alkotásait.

Személyében egy különleges alkotóval találkozhattam, aki elkötelezett a kézműveshagyományokra épülő értékteremtés mellett, jelmezeket és belső tereket egyaránt tervez, szívügye a szalonkultúra – övé az utolsó budapesti divatszalon, amely a társasági és kulturális élet tere is. Kerül mindenfajta mesterkélt megnyilvánulást és öncélú extravaganciát – sokan talán nem gondolnák, hogy egy elismert divattervező ennyire természetes egyszerűséget képviseljen az öltözködésében. Az ő igényessége más miatt szembeötlő: kivételes erőt és derűt sugároz, és az ő hangján még a budapesti sekélyes nyelvi közegben is teljesen természetesen hangzanak az olyan szavak, mint a szakasztókosár vagy az esztergapad.

– Milyen női minták voltak előtted gyerekkorodban?

– Erősek. Mindenekelőtt az édesanyám, Bella Márika, aki elementáris életerővel született. Az egész család biztonságérzetét az ő talpraesettsége teremtette meg, mert minden helyzetben föltalálta magát és minden bajra tudott egy derűs megoldást. Ha pedig elege lett a problémákból, jelképesen világgá ment, mert még elkeseredni is nagyon tudott. Zsigeri példává vált a vitalitása. Igazi családfenntartó volt, aki nemcsak a gyerekeit, hanem a deklasszált férjét, sőt az anyósát is eltartotta. Gyerekként nem ismertem más asszonyt, aki ilyen könnyedén teljesített ilyen óriási feladatokat. A hatvanas években, vidéken az anyák többsége még háztartásbeli volt, az én anyukám pedig adminisztrátor volt a tanácsnál, és én nagyon büszke voltam rá. Reggel együtt indultunk – mi iskolába, ő dolgozni –, délben hazaszaladt, ebédet főzött nekünk, aztán futott vissza az irodába. A kertje gazdag, kézimunkája igézően praktikus, pogácsájáért a szomszéd utcában is rajongtak, mosása patyolat, kérdései igazak, nevetése szemérmesen huncut, éneke csengően tiszta volt. Ezer mintát kaptam kitartásból, mindenkire figyelésből, gondoskodásból, feladatvállalásból, kíváncsiságból, kis dolgoktól boldogságból. Tőle tudok szinte a semmiből húsz perc alatt ebédet főzni, nevetős pogácsákat vagy fánkot sütni. Neki hittem el, hogy képes vagyok megvalósítani az álmaimat. Anyám erejétől le voltam nyűgözve, de állandóan próbára is tettem őt, mert hozzá hasonlóan vállalkozószellemű lány voltam, és mindig feszegettem a határokat – kíváncsian, hogy még mit enged és már mit nem. De megdöbbentően erős mintát kaptam a nagyanyáim személyében is.

– Úgy tudom, ők igen különböző asszonyok voltak.

– Valóban, két különböző világ. Az apai nagyanyám – vele egy fedél alatt éltünk – deklasszált, sértett úrinő volt, aki mindenét elvesztette. Amikor 1945 júliusában államosították nagyapám teljes vagyonát; a nagymamám megsértődött, önkéntes száműzetésbe vonult. Elhatározta, hogy soha többé nem megy ki az utcára, és nem néz tükörbe. Belegondolni is nehéz, mekkora erő kell ahhoz, hogy valaki évtizedekre bezárja magát a saját börtönébe! Ő pedig nem akarta látni a kifosztásuk utáni világot, és azt sem akarta, hogy őt lássák. Egy különös, személyes világban élt tovább a maradék otthonában. Mesebeli apja, a dédnagyapám, Karl Ramspott az 1800-as évek közepén jött Magyarországra, a fővárosban, a Mészáros utcában nyomdát alapított, ahol újságot, egyetemi kiadványokat nyomtatott, és a fáma szerint Budapesten elsőként aranyozott cigarettapapírt. Nagyapám, dr. Zoób Mihály, az ifjú ügyvéd a háború után feleségül kérte a frontról is imádott szerelmét, az aranyhajú Ramspott Katicát. Hat gyerekük született, közülük csak hárman érték meg a felnőttkort. Apám tizenkét éves volt, amikor Katica nagymama meghalt, és nagypapám bölcs döntésből feleségül vette a sógornőjét, Ramspott Eleonórát, aki titkon mindig szerelmes volt a nagypapába. Apánknak csak nagynénje, a mostohaanyja volt, nekünk pedig Lórika lett a nagymamánk. A büszke, sértett méltóságos asszony az otthonában megtartotta a nagyúri allűrjeit. Soha nem felejtem el, ahogy egyenes háttal ült az asztalfőn, és alabástrom ujjaival jelentőségteljesen kopogtatott: „Mária, nincs víz a poharamban!” Anyánk, az úri házban rangon aluli parasztlány ilyenkor elsuttogott a bajusza alatt egy cifrát, és a komornák perfekt alázatát magára öltve vizet töltött jobbról a nagymama poharába. Anyai nagymamám, Sámson Jolán, egy akkor távolinak tűnő kicsi faluban, Kamondon élt. Kérges kezű, szorgalmas, hajnalban kelő parasztasszony volt. Sosem láttam csak magára gondolni vagy tétlenül ülni. Olyan hittel főzte beteg unokáinak a galamblevest, hogy azonnal meggyógyultunk tőle. Az ünnepi asztalhoz mindig tett egy pluszterítéket, ha arra járna egy rászoruló, legyen tisztességes helye. A nagyanyáim kézimunkáiból is azt tanulhattam, hogy milyen sokféle a szépség. Falusi nagymamám kezéből, ha elfogyott a pulóverkötés fonala, kiszaladt az istállóba, tépett a birkából egy kis gyapjút, azt megsodorta és kötött tovább. Ha oltárterítőt hímzett, azt vastag szálú cérnával, nagy lyukú tűvel varrta. Ezzel ellentétben a sümegi úrinő nagymamám szinte láthatatlan tűvel, leheletvékony selyemszállal hímzett, amit Párizsból, Bécsből hozatott anno, és képes volt akár három évig dolgozni egyetlen terítőn. Óriási kulturális különbség volt köztük minden tekintetben, és ebben a két világban az anyám perfekt módon közlekedett, élhető egyensúlyt volt képes teremteni. Szeretem azt hinni, hogy ezt az empatikus alkalmazkodóképességet én is örököltem, ez tartom életem nagy ajándékának. Mire felnőttem, anyánkat mindenki Maminak hívta, aki még Budapesten is buktáival, főzelékeivel kényeztette a barátainkat, munkatársainkat is. Elfoglalt nagyvállalati menedzserbarátok, színészek be-beszaladtak hozzá a Szent István körútra, és szusszantak egyet Mami főztjétől, vagy boldogan csavarták magukra a finom sálat, amit nekik kötött. Még a bánatot is egy-egy szakasztó pogácsával enyhítette – ahogy készítette az ételt, az maga volt a szeretetkommunikáció, gyógyított, mesélt, elkápráztatott… Csodás érzés, hogy Fruzsi lányom sokáig élvezhette anyánk gondoskodását. Most, hogy már ő is „mami”, ösztönösen „életben tartja a tüzet”. 

– Vannak édesanyádtól örökölt receptjeitek? Családi specialitásotok?

– Igen, anyáról anyára szállnak az ünnepek tradicionális ételei, de a mindennapi főzésben inkább a tőle látott nyitottság a specialitásunk. Ő a nagyvárosi úri konyhát ugyanúgy tudta, mint a falusit, és ösztönös szakértelemmel fűszerezte őket egymással. Az éttermekben akár a szomszéd asztaltól is „felcsippentette” az újdonságot, hogy másnap otthon kipróbálja. 

– Keletkezett feszültség a családban e két különböző világ találkozásából? Például amikor a nagymamák együtt voltak, az milyen volt?

– Ezek nagyon különös helyzetek voltak. A levegőből is érezni lehetett, hogy nagyanyáim mélyen tisztelték egymást, ritkán találkoztak, de az mindig amolyan „világtalálkozó” volt. Ráadásul volt még egy különös pótanyám is: Bella Etelka, Mami nővére, aki a kétszáz lelkes faluban olyan kifinomult úri kultúrával és allűrökkel élt, mintha éppen a bécsi gyorsról szállt volna le. Zárdában tanult, de már nem szentelték fel, viszont az apácakultúra minden kézműves finomságát birtokolva tért vissza a faluba. Készített ünnepi és gyászruhát, menyasszonyi ruhát és ágykabátot, miseinget és reverendát, oltárterítőt és hímzett bundát… Tőle láttam, hogyan lehet teremteni tűvel és cérnával. Kicsit hóbortosnak tűnt, mert neki nem volt jó a vászon és Pestig kellett menni zafírért a finom inghez, vagy mert a mártáshoz a Marcal-parton szedte a vadsóskát. Bécsből hozatott néha divatlapot, így volt tökéletes összhangban a sümegi nagymamámmal, aki ugyan gyakran két év késéssel, de Berlinből kapta a Strent. 

– Milyen volt az otthon, amelyben felnőttél?

– Nagypapám nővére, Zoób Erzsike tanítónő, az 1910-es években építtetett egy hóbortos házat Sümegen. A nagy kert közepén álló kis villa nem a szép arcát fordította az utcára, hanem a fenekét. Az ötvenes évekre minden családtag ide költözött. Az államosítás soha el nem múló démona ellenére ebben a házban zsúfolták össze a gyönyörű bútorokat, könyveket addigi életük megmaradt porcelánjaival, ezüstjeivel. Az elúszott házak, birtokok, mulatók bánatát a terasz előtt pompázó, valamikor gondosan tervezett díszkertből kialakult veteményes enyhítette, amelynek útjait nemes szőlőlugasok szegélyezték. Lórika önkéntes száműzetése ellenére nagypapa igazi társasági ember vol,t és kellő leleménnyel a várban idegenvezetőként talált közönséget csodás meséihez. Ma már tudom, hogy nem feledékenységből, hanem szeretetből „felejtette el” bezárni a sümegi vár nagykapuját szürkületkor. Bármikor fel tudom idézni a várba felrohanás hangjait! Amit mi, gyerekek hallottunk az a futás, a félelem és a kulcsárnok büszke szívdobbanásának kevert lüktetése volt a fülünkben. Nagyapámék a vacsora után széküket a rádióhoz közel húzva hallgatták a Szabad Európát, mi, gyerekek pedig ilyenkor hangoskodhattunk, nehogy a az esetleg arra járó megfigyelők meghallják a rádiót. Mami nagyvonalúan megbocsátotta nagyapáméknak, hogy nem nekünk adták a kert gyümölcseit, mert megértette, hogy a tízszemenként fürtökbe kötött cseresznye is kell a másnapi kenyerükhöz. Apám anyai öröksége egy kis szőlőbirtok volt a sümegi hegyen, ahol a kamondi falusi tudást hasznosítottuk. Mindennek értéke volt, szőlőtőkék között összeszedegetett apró mészkődarabokból kis pincét, házat építettünk. A szezon utolsó paradicsomainak magjait tavasszal kis pohárkákban palántákká neveltük, a szőlők közé ültettük, és versenyeztünk, melyikünk termése lesz előbb piros. Sehol olyan finom paradicsomot nem ettem, mint amit mi növesztettünk! Nyáron nagypapával versenyre kelve vittük a piacra csodás terményeinket, hogy nekünk is legyen „másnapi kenyerünk”. Mamitól pedig azt tanultuk, hogy az első termésekből fukarnak hitt nagyszüleinket kínáljuk. Nekem az a természetes, hogy ennyire különböző világok és emberek együtt élnek, és bár azt gondolom, irtózatos feszültségek lapultak a csendben, azokat nagyon jól kezelték. A távolságok fogytak az idővel, a mindennapok eltüntették, és általunk, az unokák által lassan egymás vérévé váltak. Mami Lórika iránt érzett szeretete egy nap „lelepleződött”, amikor könnyezve könyörgött, ne haljon még meg! Akassza vissza a szekrénybe a koporsójában viselni kívánt csipkegalléros fekete zsorzsettruhát, még nincs itt az idő, dolga van a családban! Ez a fura egymásrakényszerítettség mély szeretetté alakult. Gyönyörűen éltek át együtt számtalan drámát, ezek az erős asszonyok úgy fűztek össze minket, hogy sérülések ellenére nagyon-nagyon boldogan éltünk.

– Ha jól értem, nem olyan gyerekkor van mögötted, amelyben az egész család a te kiteljesedésedre figyelt.
– Nagyon más volt a családi hierarchia az én gyerekkoromban – most ezt nehéz elképzelni. Például a családi asztalnál kijelölt hely, még a tálalás sorrendje is jelentésteli volt: ételt először a nagypapa, az apa, azután a fiúgyerekek, majd a lányok kaptak, az anya csak a végén szedett magának. Nem válogattunk, az asztalhoz ülve mindannyian tudtuk az ételről, hogy előteremtésében kinek milyen szerepe volt. Óriási büszkeség volt nekünk, gyerekeknek, ha valamit mi is hozzátettünk ehhez, például általunk talált gomba került az asztalra. Tudtuk, hol lehetünk hasznosak és akartunk is részt vállalni a családi munkamegosztásban. Anyánknak nagyon meg kellett küzdeni a megélhetésért, és bár néha kifejezetten szegények voltunk, mindig kivételesen különleges családnak éreztük magunkat. Mami tökéletes érzékkel fejlesztette képességeinket, és észrevétlenül ráállított minket a megfelelő pályára. Soha nem voltunk féltékenyek egymás tudására. Különös, de mindegyikünknek „saját Mamija” volt, mert lehetett vele saját titkunk, programunk. Az idősebb bátyám, Miska apánk képességeivel megáldva, rendkívüli rajztehetség, már nyolcadikban országos rajzversenyt nyert, építész lett. Erős koncepciói vannak, könnyedén felrajzol egy vázlattervet, de a részletek kidolgozása helyett inkább már fúr-farag. Felesége, Judit rajztanár, festőművész – két igazi értékes csodabogár. A fiatalabb bátyám, Jancsi csellón, később fúvós hangszereken játszott, remek műszaki, technikai érzékkel van megáldva – néhány kitérővel ma családi varrodájukban nélkülözhetetlen, gyönyörűen hímez. Amikor főz, Jancsi szeme pont úgy ragyog, mint a Mamié. Felesége, Mariann mesebeli kis műhelyükben mindent tud a ruhakészítésről, nagyon szeretek velük dolgozni. Még egy lényeges családi érték, hogy mi még felnőttként is sokat beszélünk arról is, hogy aktuálisan mivel foglalkozunk. A gyökere talán az, hogy amikor lánglelkű, szinte mindenben tehetséges apánk, Zoób Mihály évente feltalált több perpetuum mobilét, akkor mi ültünk körülötte az asztalnál, követtük rajzban és agyban, vele átélve a feltalálás minden izgalmát. És ez a mai napig finom kapocs, ahogy meghallgatjuk egymás aktuális „találmányát”. Akár azt is mondhatnám, hogy nem volt idejük figyelni rám, én pedig vakmerően, bátran, nagyokat lépve nekivágtam az ismeretlen világnak, számtalan álmomból megvalósítani néhányat.

– Volt olyan kívánságod gyerekkorodban, ami elérhetetlennek tűnt? Miről álmodoztál?

– Minden hétre jutott egy álom, a koromhoz, a bátorságomhoz, meg az éppen belátható világban történtekhez igazodva. Például amikor elindult a Táncdalfesztivál, nyilván én is azt gondoltam, táncdalénekes lennék; az apám írt is nekem dalokat, jöttünk haza a szőlőhegyről, a nyakában ültem és teli torokból énekeltünk. Máskor meg kiálltam a hóbortos házunk teraszára, és színielőadást tartottam a szomszédoknak. Voltam főszereplő gyermekoperettben mindjárt első osztályban, és ahogy kamaszodtam, egyre több mindenről gondoltam, hogy meg kell próbálnom, és hittem, sikerülni fog. Talán kilencéves lehettem, amikor besétáltam egy csak az utcáról ismert vállalat vezetőjéhez, és meggyőző érvekkel előadtam, hogy milyen tökéletes munkatársa lehetne az anyukám. Fél óra után úgy mentem haza, hogy Maminak új, nagyon jól fizető állása volt. Annyi mindent csináltam vakmerő hittel! Gondoltam, lehetnék védőügyvéd vagy hadvezér is. A nagymama újságjában az 1910-es Párizsi Világkiállítás bútorait nézegetve pedig arra gondoltam, asztalos lennék, de mert rendszeresen beleszerettem egy-egy szép anyagba az iskola melletti méteráruboltban, hazaszaladtam gyorsan varrni magamnak valamit. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy pénzt is tudok keresni, Maminak a hiteltörlesztésben segíteni. Az iskolában, a nagyszünetben lepróbáltam az osztálytársaimnak a párhuzamnadrágokat, majd otthon gyorsan megvarrtam, mire Mami hazaért a munkából, addigra még a másnapi nadrágot is kiszabtam. De szerettem esztergálni is, mert apám a perpetuum mobile feltalálása közben a varrógépből esztergapadot csinált, és akkor a lábbal hajtós varrógéppel a tűzifából kis kelyheket, poharakat, gombokat esztergáltunk. De szerettem faragni, kertet ásni, fát vágni is – mit mondhatnék ezután?

– Hogy öltözködtél gyerekkorodban, kamaszkorodban? 

– A saját környezetemhez képest kicsit frissebben, érdekesebben öltöztem, hiszen lassan tökélyre fejlesztettem a turkálóból vásárolt ruhák átalakítását, például kopott farmernadrágból zakót, kötényruhát csináltam. Mindig vadásztam az érdekes anyagokat, és nyilván egy időben a családi szekrények tartalma is áldozatul esett – például csodás öveket készítettem nagypapám nyúlszőr kalapjából. Nem voltam naprakész a divatból, de voltak vízióim, és belevágtam. Mindig kényelmes ruháim voltak, amiben tudtam biciklizni, futni, de készítettem magamnak cipőt is. Amikor először láttam magas talpú cipőt a Sternben, rögtön hozzáfogtam. Tűzifából kifűrészeltem a talpformát, és addig csiszoltam, smirgliztem, amíg kényelmes és gördülékeny lett, majd bevontam egy öreg farmernadrág darabjaival, pántokat készítettem, és máris olyan magas talpú farmerszandálom volt, amilyen senki másnak. Ma sincs sok ruhám, és ránézésre egyik sem észveszejtően különleges, mert a finom anyagokban azt is szeretem, hogy sokan nem is ismerik föl a finomságukat. Néha rám kell szólni, hogy válasszak valami különlegesebbet, ezért van egy „divattervező- ruhatáram”, és ha kell, abból öltözöm. Nekem az öltözködésben már nem az önépítés, hanem a kultúra, a stílus, a mesterség, az emberi és technológiai minőség, az anyagok számítanak. Látod, nem is tudok másképp erről beszélni, csak ha közben morzsolom az ujjaimat, mert ha megfogok egy textilt, azt szinte egy plusz érzékszervvel érzékelem.

– Van kedvenc anyagod?

– A selyem mindenekelőtt. A selyem a metamorfózis jelképe, az átalakulás meseszép szála, amiből szövődhet taft, muszlin, twill, szatén, zsorzsett, krepp, ottomán, organza, burett, brokát, krepdesin, gabardine, santung, dzsörzékabát vagy öltönyszövet – felsorolni is élmény, mert a kézműveskultúra évezredes őrzője mind.

– A pályád nem úgy kezdődött, hogy kijöttél valamelyik nagy divatiskolából mint üdvöske… A divat hogy nyert teret az életedben? Mi vezetett téged egyik hívásból a másikba?

– A feladat. Amikor érettségiztem, megbeszéltük Mamival, hogy az ő fizetéséből bőven elég, ha aktuálisan csak a két bátyámat taníttatja a főiskolán, én kicsit várok a továbbtanulással. Nagy rendező a sors, mert az érettségi másnapján jött értem egy autó, magához hívott egy vállalat elnöke, aki tervezői állást ajánlott nekem. Így két nappal később már játéktervezőként dolgoztam a helyi szövetkezetben. A vállalat elnökének fia osztálytársam volt, így pontosan tudta, hogyan öltöztetem az iskolatársaimat, tanáraimat, ismerte a kreativitásomat, ezért kaptam ezt az ajánlatot. Aztán egyik feladat jött a másik után. Valójában így élek ma is, hogy a rengeteg feladat irányítja a tudásszomjamat. Ez visz előre. Semmibe nem vágok bele anélkül, hogy ne tanulnám ki az alapokat, fortélyokat, titkokat. Rengeteget olvasok, hogy megalapozzam a kreatív utat, mindennap tanulok valami újat, élvezettel kalandozom számtalan területen. Ha egy lépcsőkorlátot kell kitalálnom, akkor a ház történetétől a korszak stílusáig, a valaha ott élő emberek életéig mindent ismerni akarok, és a szerzett tudás hatására indul a kreatív folyamat, alakul ki a lépcsőkorlát. Mérhetetlen inspirációs tárház a világ, amire nagyon-nagyon nyitott vagyok, és remélem, ez így is maradhat.

– Nagyon szimpatikus, hogy képes vagy újabb és újabb területeken is értéket teremteni. Nem dőltél hátra, miután kimondatott, hogy Zoób Kati játéktervező, vagy jelmeztervező, vagy divattervező… Milyen feladatok vittek tovább egy-egy újabb területre? 

– Az első munkahelyem egy konfekcióüzem volt, ahol rengeteg gyerekruha készült, de tényleg rengeteg. Akkor tízezer darab volt a nullszéria. A gyártásból megmaradt temérdek szabászati hulladékot jószerével elégették, és az elnök arra gondolt, hogy biztos ki tudok találni belőle valami hasznosat. Ahogy elkezdtem a munkát, szinte egy percig sem gondolkodtam, és játékos párnákat kezdtem készíteni. Katica- meg sündisznópárnát. Hirtelen kialakult egy egész üzemág, és teherautókkal szállították az ország játékboltjaiba a párnáinkat a környező falvakból a bedolgozó asszonyoktól. Olyan tempóban fejlődött ez az üzletág, hogy én magam sem tudtam igazán követni. De az elnök, aki főnököm és mentorom volt, tovább sarkallt. Kötelezett, hogy tágítsam a világom, indulnom kellett mindenféle versenyen: szavalóversenyen, futóversenyen, meg a háziipari termékfejlesztő pályázatokon. Egy ilyen felhívásra készített textiljátékom, egy marslakó, a kategória győztese lett, és a díjjal új állást is nyertem: játéktervező lettem Budapesten. A játéktervező műhely pedig a bábszínház bábkészítő műterme mellett volt, és én lenyűgözve leskelődtem, mivel foglalkoznak ott. Mint kiderült, Lévai Sándor bábtervező, a Süsü „szülőapja” viszont hozzánk leselkedett. Ő azt figyelte, hogyan születnek a mi élethű textiljátékaink. Kicsit később megalapította a televízió bábműhelyét, amelynek egyik első munkatársa lettem. Egyik pillanatról a másikra egy inspiráló alkotóközösségbe kerültem. A sci-fi filmektől a revüműsorokig mindenhez kreáltunk díszleteket, bábokat, kellékeket, jelmezeket. Egy nap megszólított Vágó Nelly, a Nemzeti Színház jelmeztervezője, aki Az ember tragédiájának jelmezeit tervezte éppen. Kérdezte, volna-e kedvem elkészíteni az egyiptomi szín fejdíszeit. Azonnal rávágtam, hogy igen! Ahogy megkaptam a szövegkönyvet, a színészlistát és a fejméreteket, tudtam, mese nincs, ki kell találnom valamit! Az addig ismert technikákat kezdtem hadrendbe állítani, az új kaland érdekében mindent elolvastam a korról, és zakatoltam az izgalomtól. Ekkor történt, hogy a tévés főnököm vállalkozó szellemű munkatársakat toborzott a bűbájos öreg Gizi nénitől kalaposmesterséget tanulni. Persze rohantam, és megint kinyílt egy új világ. Szinte elég volt három alkalom, és már azt is tudtam, hogyan lehet egyiptomi fejdíszeket keményíteni a konyhai edények, fazekak segítségével. Minden új feladat generált egy új tudást. Amikor Süsü feleségét, Süsellát készítettem, már vártam az én kicsi lányomat, aztán hogy naphosszat tudjak babázni is, kialakítottam egy műtermet otthon. Folyamatosan dolgoztam színházaknak, filmeknek, akkor főleg kalaposként. Egyre gyakrabban rendeltek különleges jelmezeket is, és már nem győztem egyedül. A kilencvenes évek elején létrehoztam egy tízfős jelmezműhelyt. Akkor kezdtek nemzetközi filmeket forgatni Magyarországon, amelyekhez az Angels nevű angol jelmeztár volt a professzionális beszállító, én pedig arra vágytam, hogy tőlük kapjunk megrendeléseket. 1994-ben szalont nyitottunk, és úgy gondoltam, meg kell mutatni a világnak, milyen gyönyörű dolgokat készítünk. Kollekciót készítettünk, bemutatót szerveztünk, filmeseket, színházi rendezőket és producereket hívtam vendégül, hogy vigyék hírünket az Angelsnek. Szalonunk Szent István körúti bérházának udvarán egy meglehetősen formabontó bemutatót rendeztünk, és valóban rengeteg fontos személyiség jött el. Igaz, abban az időben a jelmezműhelyben melléktermékként már sok privát ruhát készítettünk, nagykövetfeleségeknek, színészeknek, elfoglalt üzletasszonyoknak, így közülük is sokan a közönség soraiban ültek. Különlegesen teátrális produkciónkról másnap sok újság azt írta, hogy fantasztikus divatbemutatót láttak tegnap este. El voltam keseredve, óriási kudarcként éltem meg, hogy félreértettek. Ugyanakkor egyre többen jöttek a szalonba, szerették a ruháinkat, várták a következő kollekciót bemutató show-t. Divattervezőnek hívtak, amitől nagyon megijedtem. Nem értettem a divathoz, valamit nem szerettem benne, de azért vonzott a lehetőség, és újra tanulni kezdtem. Hosszú utat jártam a bátor bátortalansággal, és amikor három év múlva a Valentino New York-i igazgatójának meghívásra Párizsban bemutatót tartottunk a Bourbon-palotában, már nemzetközi arculati elemekkel prezentáltuk a Katti Zoób brand első igazi divatkollekcióit.

– Hogy fogtál hozzá? Hogyan kell megtanulni, mi a divattervezés?
– Úgy, ahogy azt kell: kíváncsi alázattal. Nagyon-nagyon komolyan tanulmányoztam, hogy csinálják a nagyok, például az Yves Saint Laurent. Fura módon a ruháknak nem a külső megjelenése, hanem a belső kidolgozása érdekelt. Hogy van szabva, varrva, hogyan lett selyemmel bevonva a patent – a technológia nagyobb kihívás volt, mint a design. Ittam a nemzetközi közegben mozgó emberek szavait, akik jártak hozzánk ruhát varratni, és tanultam, mi az érték Párizsban. Nem volt internet, ők hozták közelebb ezt a világot. Volt egy csuda barátom, a svájci nagykövet felesége, akinek a testvére Párizsban nagy társasági életet élt. Gyönyörű, márkás couture ruháit egy-egy esemény után a testvérének ajándékozta, ő pedig hozzánk hozta, hogy a méretére igazítsuk. Ahogy a kezemben firgett-forgott a sok couture ruha, nálunk is megszületett a megfelelő technológia. Rengeteg energiát fordítottunk arra, hogy színházi jelmezek készítésére szakosodott varrodánkat couture-divatműhellyé formáljuk. Nagyon hosszú idő volt, és sok, akkor érthetetlen bánatot okoztam a munkatársaimnak, amíg átformáltam korábbi szaktudásukat. A színpadi ruha csak kívülről gyönyörű, még ha lengének is látszik, belül funkcionálisan erős a kidolgozása, mintha egy páncél volna. Ezzel szemben egy leheletfinom couture-ruha belül is könnyed finomsággal van kidolgozva, sőt belül gyakran izgalmasabb, szebb, mint kívül.

– Mivel szereted körülvenni magad? Amikor az otthonodra gondolsz, mitől válik otthonná számodra?

– Először is a családomtól, amellyel közös az otthonom. Család- és szeretetfüggő vagyok mindenekelőtt. Modern, eklektikus környezetekben élünk – valami csoda folytán több helyen is van otthonunk –, telis-tele imádott régi tárgyakkal. A folyamatosság és az átlényegülés a nagy varázslat: a nagymamák gyúródeszkái, merőkanalai, pogácsaszaggatói nálunk mindennapi használati tárgyak. Nagy családunknak is kényelmes szellős, korszerű terek, régi darabokból készített kortárs bútorokkal, amelyek fiókjából a százéves kanalakat vesszük elő. A mai kanalakhoz százéves tányérokkal terítünk, kicsi unokánk, Izabella pedig anyja gyermekkori játékaival játszik.