Visky András igaz története a szabadulásról
„Nényu a lágerben is szabad maradt, édesanyámnak megküzdött szabadsága volt”
Fogságban töltött gyermekévek, pókhálón lötyögő napok, incselkedés a halállal, ha már ott járkál a kertek alatt. Szabadság egy apró lyukon át nézve – porrá zúzott vágyak szitálásában töltött hétköznapok. Egy kisfiú holnapot álmodik a tömör csendben, reggelre olyan nagyra nő, mint az égig érő paszuly. Aztán elindul. Hétmérföldes csizmája leszakad a lábáról, mire hazaér, de otthon megölelik és ágyat vetnek meki. Elalszik és álmodik.
Jó lenne azt írni, hogy az a történet, amit hamarosan önök elé tárok, csak annak a fiúnak az álma, aki az iménti mesében hazatalált, de ha ezt állítanám, nem mondanék igazat. Visky András nem kitalált sztorit vetett papírra Kitelepítés című könyvében, amikor a fogságban töltött napokat elevenítette fel, hanem saját családjának történetét. Visky András költő, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus csupán kétéves volt, amikor édesanyjával és hat testvérével együtt kényszermunkatáborba internálták a Duna-delta hírhedt lágereinek egyikébe. Öt évet élt fogságban. Ezek az esztendők nem múltak el nyom nélkül az életében s bár ez idő alatt nem mozoghatott szabadon, a szabadságát sikerült megőrizni. Hogy hogyan? Egyebek mellett erről mesélt.
Ez az a nap
Visky Andrással először Kolozsváron találkoztam, lelkész testvérével, Péterrel pedig valamivel később, szülővárosomban, Debrecenben. András és Péter is nagy szeretettel és nyitottsággal fogadta közeledésemet, jó volt velük beszélgetni. Andrással első találkozásunk és Kitelepítés című könyvének elolvasása óta több alkalommal is szót válthattam, minden alkalommal lenyűgözött, mindig előhúzott a tarsolyából egy-egy új történetet. Ezek mind a kitelepítésük időszakából valók. A mostani beszélgetésünk alkalmával sem történt ez másképpen.
Mivel arra számítok, hogy ezt a beszélgetést olvasva olyanok is velem tartanak Visky András világába, akik korábban nem hallottak a történetéről, előzményként elmesélem, hogy édesapját, Visky Ferenc református lelkészt 1958-ban államellenes bűncselekményekért huszonkét év börtönre ítélték, édesanyját pedig hét gyermekével együtt kitelepítették, mivel a vádak szerint az édesapa letartóztatása után is folytatták a népi demokrácia elleni agitációt. András azt mondja, a túlélésük egyik záloga az volt, hogy a lágerbe önként követte őket a Nényuként emlegetett székely lány is, aki nem sokkal korábban költözött hozzájuk kéthetes szolgálatra. Ebből aztán egy életre szóló kötelék szövődött. S bár a családfő még börtönbüntetését töltötte, az anyát, Júliát és gyermekeit öt év után, 1963-ban váratlanul szabadon engedték, ugyanis felszámolták a lágereket.
– Hogyan emlékszel a szabadulásotok napjára?
– A szabadulásunk napja paradox módon veti fel a szabadság kérdését. Amikor közölték velünk a lágerben, hogy szabadok vagyunk, számunkra világossá vált, nincs hová mennünk. Apám akkor még börtönben volt, mindenünket elkobozták, a parókiát, ahol a láger előtt laktunk, már elfoglalta a kinevezett lelkész. A szabadságunk első napja a vákuum érzetét keltette bennem. Az én gyermeki képzeletemben az igazi szabadságot akkor az jelentette volna, hogy édesapám megérkezzen közénk, de ez nem történt meg. Bibliai történetek alapján a szabadulásunkat én mindig az apám megérkezésével kötöttem össze. Itt viszont a kettő széthasadt.
Fotó: Kiss Gábor
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2023./2. számában olvasható.