Döme Barbara

Végigkövettük a víz útját a lefolyótól a tisztítása végéig

Szennyvízből energia és megújuló dunai élővilág

Egy pohár csapvíz. Sokan talán egyáltalán nem értékelik a hétköznapokban, holott életmentő lehet. Most éppen én is sokkal jobban érzem fontosságát – kint 36 fok van, mi pedig úton vagyunk, hogy Kassai Zsófiával, a Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. (FCSM) észak-pesti szennyvíztisztító osztály vezetőjével, valamint Bátori Marianna kommunikációs vezetővel bejárjuk a szennyvíz útját. Ha nem tettem volna ígéretet gyurma barátomnak, lehet, hogy inkább valamelyik strandon hűsölnék. (S bár nem akarom előre lelőni saját riportom poénját, annyit azért már itt, az elején elárulhatok: végül nem bántam meg, hogy részt vettem ebben a rendhagyó kalandban, és a nap végén a strandolás is összejött. Ennek is lesz jelentősége.)

 

Népszerű nyílt napok

Mielőtt összekevernénk a szezont a fazonnal, azonnal leszögezem: a víz, amit épp most pohárba töltök, nem a szennyvíztisztító terméke, hiszen az Észak-pesti Szennyvíztisztító Telepen nem ivóvizet állítanak elő, mint ahogyan a többi fővárosi FCSM által üzemeltetett telephelyen sem. Az a víz, amit megtisztítva visszaeresztenek a Dunába, valóban kristálytisztának tűnik, de emberi fogyasztásra nem alkalmas.  A folyó élővilágának viszont kifejezetten jó. Sokak fejében talán azért keveredik az ivóvíz és a szennyvíztisztítás témaköre, mert valóban mindkettőnek köze van a Dunához. A fővárosiak ugyanis a folyóból származó vizet isszák, persze tisztított formában. A Duna egy kavicsos homokmederben folyik, amely kiváló természetes szűrőközeg. Ide vannak lefúrva az úgynevezett csápos kutak, amelyek a meder által megszűrt vizet veszik ki. Így nemcsak fizikailag van megszűrve a víz, de bizonyos biokémiai reakciók is le tudnak játszódni közben.

Kassai Zsófia felvetésem kapcsán azt meséli, hogy még egyetemistaként egyszer Gödön lementek egy csápos kútba, és az ott lévő csapból ittak vizet, hiszen az annyira tiszta, hogy már abban az állapotban is fogyasztható. 

Apróbb kitérőm után ismét a szennyvízkérdés kerül terítékre. Összeszedjük magunkat és indulunk, hogy bejárjuk a telepet. Kint kánikula van, s bár senkinek nem mondom, arra számítok, most aztán lesz szag, mert hát ugye a szennyvíz és a hőség összekapcsolása a fejemben ilyen emlékeket ébreszt. De szerencsére semmit nem érezni, ami a speciális technológiának köszönhető. Nem csoda, ha a telep szomszédságában élők közül sokaknak fogalma sincs arról, hogy milyen tevékenység zajlik a közelben. Ez is azt bizonyítja, jól végzik a feladatukat. 

Miközben sétálunk, Bátori Marianna arról mesél, milyen nagy érdeklődés kíséri a nyílt napjaikat, a budapestiek bizalommal és időnként szokatlan kérésekkel keresik meg őket. Szóba hozza annak a kisgyereknek a történetét is, aki az intelligens gyurmáját beejtette a csatornába, majd levélben kérte az illetékeseket, hogy keressék meg a játékát és juttassák vissza neki. Aha, gondolom, csak előjött az én csatornában vándorló barátom története is, s arra várok, hogy Marianna végre elmondja a befejezést. Megtudom tőle, természetesen válaszoltak a kisfiúnak, megírták neki, hogy nem tudják megkeresni a gyurmáját, de ha azt meg is találnák, nem lehetne használni, hiszen nagyon szennyezett lett a szennyvízben úszkálástól. Ám, hogy megvigasztalják, neki és még két testvérének ajándékképpen gyurmát ajándékoztak a Fővárosi Csatornázási Művek vezetői, Mariannával az élen. Egy másik kisgyerek sztorija is előkerül, aki négyévesen már otthon is szennyvíztisztítót épített, s annyira érdekelte a folyamat, hogy külön vezetést tartottak neki a szakemberek. Zsófia azt meséli, hogy a kisfiú olyan okos kérdéseket tett fel neki, ami egy ilyen korú gyerektől igencsak meglepő. 

Fotó: Éberling András