Lippai Krisztina

„Vannak a léleknek olyan régiói, melyekbe csak a zene világít be”

Sebestyén Márta: Az éneklés által egyenesen az ember szívébe költözik az Isten

Kossuth-, Liszt- és Prima Primissima díjas népdalénekes, a többszörös Oscar-díjas Az angol beteg című film betétdalainak és a Deep Forest Boheme albumának világhírű előadója, az MMA rendes tagja, egyetlen magyarként az UNESCO Művész a békéért elnevezésű elismerésének birtokosa, akit „gyógyszerként” hallgatnak. Sebestyén Mártával beszélgettünk.

 

Önt már az anyaméhben is énekszó vette körül, énektanár és kórusvezető édesanyja a leghétköznapibb otthoni tevékenységek közben is szívesen, jókedvűen énekelt. 

Édesanyám, aki rendkívül derűs, energikus teremtés, népzene főtanszakos tanítványa volt Kodály Zoltánnak, 88 éves múlt decemberben, de péntekenként még most is kóruspróbát tart, és tele van tervekkel. Mindenét áthatja a zene, mindent zenei és pedagógusfüllel hallgat. Így aztán engem annyira körülvett a zene, hogy nekem az volt a furcsa, hogy másoknál nem énekelnek. Még apa sem, amikor borotválkozik, vagy anya, ha mosogat vagy ablakot pucol? Ez hihetetlen. Nem kell ahhoz népdalénekesnek lenni, hogy valakinek éneklős kedve legyen. Egy anya önkéntelenül is énekelget a gyerekének, mert az belülről jön, csak mára talán elhalványult ez az késztetésünk.

Emlékszik, hogy mi volt az első dal, ami megragadt önben?

Hároméves koromtól a híres Kodály-növendék Forrai Katalinhoz jártam zeneóvodába, és mint ilyen mentem el ötévesen minden magyar gyerek nevében köszönteni az akkor nyolcvanéves Kodály Zoltán bácsit. Sok kis óvodással együtt mentünk a köröndre az ablaka alá énekelni, és páran fölmentünk a lakásába. Kettesével énekeltünk neki a Kis emberek dalai című gyűjteményéből, és amikor minden magyar gyermek nevében megköszöntem, hogy Kodály bácsi ilyen szépeket írt nekünk, lehajolt hozzám, megsimogatta az arcom, és azt mondta, hogy ha mindenki ilyen szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni. 

Édesapámnak, aki meglehetősen befelé forduló ember volt, egy hét nyelven beszélő tudós közgazdász-matematikus, nem volt a zenével különösebb lelki kapcsolata, de ha az eredeti folklórból el lehetett csípni valamit, arra felfigyelt, mert azt mondta, hogy az egy nép esszenciája. Ő állítólag egyszer énekelt nekem egy cseremisz altatódalocskát, amit még most is tudok. 

A családban egyébként mindig csak az anyai ágon lévőkkel énekelgettünk, mert édesanyám felmenői református kántortanítók, lelkészek voltak két-háromszáz évre visszamenőleg, így ha együtt voltunk, bármit elénekeltünk több szólamban. Csak felcsaptuk az Ötszáz év kórusát, és már nyomtuk is. Az apám vonala ezzel szemben egy Vas megyei, katolikus parasztcsalád, ahol nagyanyám leginkább egyházi énekeket énekelt. Ő nótátlan nótáknak hívta azokat a dalokat, amelyeket én a házhoz vittem. Számára az éneklés vagy templomi dolog volt, vagy az a stílus, amit Honthy Hanna képviselt. A korabeli népies műdalokat és kuplékat nagyon szerette, de népdalokat tőlük nem hallottam. Otthon viszont voltak olyan lemezeink, amikből tájékozódhattam, mert az apám, valahányszor elment egy-egy külföldi konferenciára, Sao Paolótól Kenyáig mindenhonnan népzenei lemezeket hozott. A türkmén, üzbég, svéd, bolgár, az amerikai indián törzsi zenék, Vargyas Lajos bácsi mongol gyűjtése, minden ott volt körülöttem, mint egy kincsesbánya. Nekem a kádári időkben, amikor útlevelet sem lehetett kapni, házhoz jött ez a sokféle, nagyon érdekes népzene, ami ösztönösen hatott rám. Ezek a dallamok aztán szépen beköltöztek a szívembe, és együtt jól megvoltak, úgyhogy később már semmi nem hatott idegennek.

Fotó: Perger László