Bonczidai Éva

Túlzóan idealista elvárásaink vannak a házasság kapcsán?

Kozma-Vízkeleti Dániel: A hűtlenségi krízis gyakori, de nem azért, mert egy erkölcstelen korban élünk

Miért nem egyértelmű, hogy az a nagy szerelem, amelybe beledöglünk, vagy az, amelyben évtizedekig lehet élni? Miért kihívás ma párt találni? Mi dolgunk a hűséggel? Mi az öt leggyakoribb ok, amiért megromlik egy párkapcsolat? Tényleg gond, ha nem csak egymással beszélünk meg mindent? Hogyan taníthatjuk meg a gyermekeinket arra, hogy ne menjenek bele egyoldalú elvárásrendszerbe? Ezekről kérdeztük Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeutát, klinikai szakpszichológust. 

 

Rendszeresen tart telt házas előadásokat a párválasztásról. Azt mondja, ez jóval népszerűbb téma, mint az elköteleződés. Miért olyan nagy varázslat párt találni?

A pártalálás valóban kicsit misztifikálva van. Előtte úgy tűnhet, hogy a kapcsolat létrejöttéig eljutni a nagy kihívás. Ehhez kell a tudás, aztán ha megvan, akkor hátradőlünk. Mintha azt gondolnánk, hogy az állásinterjú a nagy megméretés, és utána, ha fölvettek, akkor már semmi dolgunk nincs. Amikor én felnőttem, voltak ilyen közkeletű vélekedések, hogy utcán nem ismerkedünk, és munkahelyen sem, inkább színházban, táncházban, klubban, könyvtárban, szórakozóhelyen, egyetemen. Ezek a helyek máig adottak, sőt hozzájött az online tér is. Utóbbitól csodát vártunk, de egész más történt. A hozadéka az, hogy nagyon gyorsan nagyon sok emberrel lehet nagyon felszínes kapcsolatba kerülni. A csevegőprogramokon szinte mindenki bravúros, brillírozó, frappáns, elképesztő riposztok mennek, nagyon vonzó lesz a másik, de amikor először kell egy kávéházban leülni egymással szemben, az egész más. A most aktívan párkereső nemzedék már okostelefonnal nőtt fel, és az érzelmeiket nagyrészt emojikkal mutatják ki. Szinte minden mondat után ott van a mosolygós fejecske, a csodálkozó, a tanakodó, egy szívecskével letudják a vallomásokat is – ezt a kommunikációs formát érzik komfortosnak. Sok fiatal beszámol arról, mennyire nehéz a nagyon könnyen megszerzett online ismeretséget élővé tenni. És ami a mi kultúránkban további nehézség, hogy az elmúlt két évtizedben egy nagyon rosszhiszemű szemléletet alakítottunk ki. A közösségi oldalakon sok a narcisztikus ember, aki nem akar elköteleződni, mindenkivel szemben gyanakvóak vagyunk: biztos, hogy csak kihasznál, biztos nem őszinte az érdeklődése. Azt tapasztalom, hogy az első randikon ezzel a rosszhiszeműséggel ülnek le egymással szembe a párok. Már az első találkozáskor azt figyelik, hogyan akarja a másik befolyásolni, kihasználni őket. Így igen nehéz lesz olyan bizalomteli légkört kialakítani, amiből lesz második vagy harmadik randi. És attól tartok, hogy a szüleim meg a magam nemzedéke, mi adtuk tovább a most aktívan párt kereső fiataloknak ezeket az üzeneteket, hogy a házasság börtön, az asszonysors nehéz, úgyis elváltok, gyereket nevelni eszméletlen nehézség – nőként bezáródsz, nem tudsz kibontakozni, férfiként halálra dolgozod magad, tíz évvel hamarabb meg fogsz halni, mint az asszony. A másik szempont, ami felerősödött, és szintén nem segíti a pártalálást, az a biztatás, hogy mindig nagyon figyelj a saját igényeidre, érdekeidre, azonnal fejezd ki, azonnal szólj, ha valami nem tetszik. De arra nem biztat a kultúránk, hogy figyelj a másikra, alkalmazkodj hozzá, vedd figyelembe a szükségleteit. Az önmegvalósításban bizonyára hasznos az előbbi szemlélet, de a harmonikus élet és párkapcsolat kialakításában nem.

Ez a szemlélet a válások számát is meghatározhatja. Pár évtizede még negatív bélyeg volt a válás, éppen ezért sokan inkább vállalták azt, hogy benne maradjanak egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolatban is. Ma meg már az aggasztóbb, hogy szinte sikerélményként és bátorságként könyveli el a modern társadalom azt, ha valaki kilép a kapcsolatból, csak mert úgy érzi, az nem teszi őt boldoggá. Mintha a ló túloldalára kerültünk volna. De ültünk valaha a lovon? A házasság kultúrtörténetében volt olyan időszak, amikor ez egyértelműbben sikerre volt ítélve?

Érzékelhető, hogy most egy átmeneti korszakban élünk, az euroatlanti kultúrában éppen újragondolunk mindent: a nemi szerepeket, a kapcsolati szerepeket és a családi szerepeket is. Ez sok szempontból szükséges volt. De egyelőre még nem jött létre egy új konszenzus, hanem párhuzamosan él egymás mellett a tradicionális kapcsolatkép, a modern, sőt a posztmodern az egészen szürreális elképzelésekig. Tehát most nincs egyensúly. Azt gondolom, hogy hazánkban legutóbb ilyen egyensúly talán a hatvanas években lehetett, de nem volt benne sok köszönet. Akkor alakult ki az a családkép, amire hivatkozva mondják ma sokan, hogy a család korlátoz. Ha korábbra visszanézünk, a másik egyensúly, amire manapság sokszor visszautalunk, a Monarchia ideje, a viktoriánus Európában kialakult polgári családeszmény, amelyről idealizált képek maradtak fenn. Sikeres apa kis pocakkal, csinos anyuka és a szép gyerekek, akik csinos ruhában csodás helyekre mennek – sokunkban él ilyen kép, és óhatatlanul ezt keressük. A polgári családeszmény árnyoldalairól pedig ritkábban szólunk, nem veszünk tudomást a házasfelek közötti nagy érzelmi távolságról, bár Kosztolányi, Csáth Géza vagy Márai elénk tárták ezen családmodell hátulütőit is. Általában úgy tekintünk a múltra, hogy volt egy aranykor, amikor minden csodálatos volt, bezzeg most minden vacak – ez egy toposz. Ezt Hésziodosz időszámításunk előtt a 7. században már leírja, hogy volt egy aranykor, amely elkorcsosult. Nem hiszek abban, hogy a szerelem, a család vagy a párkapcsolat szempontjából volt valaha olyan korszak, amikor minden csodálatos volt, és ahhoz képest most minden silány. Azt gondolom, hogy ennek az átalakulásnak, amiben most élünk, nagyon sok hozadéka van, meg sok költsége is. A hozadéka a sokszínűségnek például az, hogy sokkal többen megtalálhatják a kapcsolati igényüknek, a kötődési stílusuknak, a temperamentumuknak, az érzelmi szükségleteiknek megfelelő kapcsolati mintát. Többen, mint akkor, amikor csak egyféle modell volt elfogadott. Ugyanakkor ez a sokszínűség, amellett, hogy fölszabadító, zavarba ejtő is, és mindenkire személyenként sokkal nagyobb felelősséget ró.

Fotó: Kurucz Árpád