Gáspár Kinga

„Szeretettel álljatok szóba egymással akkor is, ha ellenkező véleményen vagytok!”

Novák Tatával beszélgettünk

Kilencvenévnyi tömény élettapasztalat, bölcsesség és több emberöltőnyi fantasztikus szakmai pályafutás – Novák Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező a „nagy nemzedék” ma is aktív doyenje, akinek egyéniségét elsősorban munkáiból ismerjük. Kevésbé köztudott, milyen út vezetett a kivételes tehetségű, erdélyi örmény gyökerekkel is rendelkező fiatalember életében a tánchoz, honnan származnak karakteres vonásai és minek köszönheti, hogy ma is a legnagyobbak keresik fel, hogy tanácsot kérjenek tőle.

– A gyermekkori élmények, különösen a kamaszkori évek meghatározók az egyéniségfejlődés szempontjából. Novák Tata magyarországi élete az áttelepüléssel kezdődött, ami nem egyszerű lakcímváltást jelentett. Hogy alakult a család sorsa a II. világháború idején?

– Apám besztercei fogházigazgatóként részt vett egy kísérleti programban – Romániában kiválasztottak néhány fogházat, ahol nem életellenes bűncselekményért ültek a rabok, hogy megpróbálják önellátóvá tenni –, és apám irányítása alatt a besztercei fogházban olyan jól működött ez a program, hogy a kormány csak a fizetéseket adta, gyakorlatilag mindenben eltartotta magát az intézmény. Volt földbirtokuk, állattenyésztéssel foglalkoztak, szóval olyan jól ment a dolog, hogy apám még prémiumot is kapott. Majd ’44-ben augusztus 23-án éppen a vasárnapi ebédnél ültünk Szamosújváron, az apai nagyszüleimnél a bátyámmal és anyámmal, amikor a rádió bemondta, hogy a románok kiugrottak. Ekkor anyám felállt, és azt mondta: „anyu, apu, elviszem a gyerekeimet, mert Erdély soha többet nem lesz magyar föld” – majd visszamentünk Besztercére. A bátyám akkor volt tizenhat, én tizenhárom éves voltam. Három napig tartó nagy vita volt a családban az eljövetelről, míg végül apám beleegyezett. Volt egy kitűnő vadásztársa Székesfehérváron, Pék János nevű főszolgabíró, egy agglegény, aki az édesanyjával élt. Fehérváron most is megvan a ház, a gyerekeimnek már megmutattam; elég nagy volt az épület ahhoz, hogy adjanak nekünk ott egy szobát. Odaköltöztünk, és október elején már a ciszterciekhez jártunk a bátyámmal.

– Hogy jutottak át a határon?

Apám bement a fogházi irodájába, és leszólt, hogy Mayer Jánost küldjék fel – ennél a jelenetnél én is ott voltam, a dolgozószobájában. Felküldték Mayer Jánost – aki egy fantasztikus pasi volt egyébként: világraszóló szélhámos –, majd megkérdezte tőle: 

– János, mennyi van még hátra?

– Igazgató úr, nagyon jól viselkedtem, harmadolták a büntetésemet, és most már csak két és fél év.

– Jól van, János, akkor adok magának egy szabaduló levelet.

– Mit kell tennem?

– Elviszi Székesfehérvárra a családomat.

Elképesztően kalandos négy nap volt: már nem volt szajoli híd, akkor bombázták le Szolnoknál.

– Döbbenetes élmény ez egy gyereknek. Mit értettek meg az eseményekből?

– Mi háborús gyerekek voltunk, mindent tudtunk, nem voltunk már kicsik. Túl voltam egy-két csínytevésen. Például egyszer nekem kellett pisztolyt lopni a kuplerájból, mert még elég kicsi voltam ahhoz, hogy bemehessek. A tiszt uraknak pedig kint kellett hagyniuk a fegyverüket. Elcsentem egy pisztolyt, de majdnem lelőtt vele a bátyám. Megperzselődött rajtam az ing. Kaptunk is apámtól, mert délutáni álmából ébresztette fel a lövés, három szobán keresztül meghallotta. Bejött hozzánk, beleszagolt a levegőbe, tudtuk, hogy nagy baj van. Szóval, mondom, nem voltunk már gyerekek, egy páncélöklöt is el tudtunk sütni. A politikával is tisztában voltunk: komolyan tárgyaltunk az iskolai szünetben ilyen témákról.

– Az édesapja nem ment a családdal?

– Megérkeztünk Magyarországra, elkezdtük itt az iskolát, és aztán jöttek az oroszok, átlépték a Dunát, és mielőtt majdnem bekerítették volna Székesfehérvárt, megérkezett az apám. Jött egy mozdonnyal és három vagonnal. Egyik vagont berendezte lakásnak. Ezt hogyan csinálta, nem tudom, elképesztő pasi volt. Azóta sem tudom, mit csinálhatott, hogy nem vették el a mozdonyt! Akkor éppen kivitt minket a gyűrűből, először Sopronba, utána Szombathelyre. A vagonban laktunk egy darabig. Volt egy másik is, ahol munkaszolgálatosok éltek, a karácsonyt a soproni állomáson vészeltük át, német őrök is voltak meg magyar őrök is. A németek énekelték a Stille Nachtot, a magyar őrök a Mennyből az angyalt, a rabok pedig a Pásztorok, pásztorokat. Aztán Szombathelyre mentünk, ott, a szombathelyi börtön földszintjén minden zárkában egy menekült családot helyeztek el. Hagyományos körfolyosós börtön volt, fölöttünk a rabok laktak, a földszinten pedig mi.

– Kalandosnak hangzik, de átélni nem lehetett olyan egyszerű. Hogyan „szabadultak” a börtönből?

– Már majdnem vége volt a háborúnak, amikor apámat úgy próbálták megmenteni a barátai Szálasi bosszújától, hogy Ausztriába küldték az igazságügyi vagyon egy részével, ami vasládákban volt. Apám Besztercén a kaszinó háznagyaként dolgozott, s Szálasi odajött korteskedni, de apám nem engedte be, nehogy beszédet tartson. Mire Szálasi többszörösen is megüzente apámnak, hogy ezt nem felejti el – ezért kellett elrejteni a szeme elől. Négy-öt családdal mentünk, a háború előtti német határig jutottunk, ott éltük át az amerikaiak bejövetelét. Előtte még a bátyámnak be kellett vonulnia, mert ő volt az utolsó korosztály, aki a tizennyolc évet betöltötte. Bevonult, bekeveredett a háborúba és eltűnt. Nem tudtunk róla semmit. Anyám végig meg volt győződve, hogy nincs semmi baj, a bátyám él és előkerül. Valóban túlélte a háborút, valahol Breslaunál (ma Wroclav) esett fogságba, de ott összeszedett egy miliáris TBC-t, sosem nyerte vissza teljesen az egészségét.

– Ausztriából mikor kerültek vissza Magyarországra?

– Apám kapott állásígéretet egy kétezer holdas birtokra, Argentínába, de anyám nem akart sehova elmenni. Így amikor a Vöröskereszt jött, hogy „ki megy haza?”, akkor az öreg az igazságügyi vagyonnal együtt hazajött. Ott kezdődött az igazi tortúra. Zalaegerszegre kellett menni, mert ott volt a leggyorsabban felülvizsgáló tábor. Az új demokratikus rendőrség emberei vártak, és a rendőrfőnök – valami suszterféle – azt akarta, hogy apám adja át nekik az igazságügyi vagyont. Persze ő azt mondta, hogy szó nem lehet róla, csak az Igazságügyi Minisztériumnak hajlandó kiadni. Nem merték bántani apámat, végül a rendőrfőnök adott nekünk egy szobát az egyik, általa elfoglalt villában. Majd egy nap jöttek Budapestről, és letartóztatták az öreget. De mielőtt ez történt, jött három ember az Egészségügyi Minisztériumtól, a miniszter aláírásával, és azok átvették a vagyont. Akiktől megtagadta az átadást, bosszúból kitaláltak egy feljelentést, hogy apám részt vett törvénytelen kivégzésekben Erdélyben – gondolván, hogy azt úgysem tudja majd ellenőrizni senki. Örmény családi barátunk, Issekutz János bácsi, aki ügyvéd volt, nem ijedt meg a népbíróságtól, és ragaszkodott hozzá, hogy kiderítsék, mi történt valójában. Szerzett is egy iratot, ami arról szólt, hogy amivel megvádolták apámat, az sosem történt meg. Ezért aztán bűncselekmény hiányában fel kellett menteniük. Ezzel még nem ér véget a történet: vártuk az öreget a börtön utcájában, és amikor kijött, csak azt láttuk, hogy betuszkolják egy dzsipbe. Több mint egy évre internálták, mert ahhoz nem kellett bírói ítélet. János bácsi kiderítette, hogy Kistarcsára viszik, és elintézte a havi egy látogatást. Amikor végül kiengedték, többé nem kaphatott értelmiségi állást, úgyhogy iszapot rakodott ki elsüllyedt uszályokból, zsákolt és efféléket dolgozott – ötvenéves volt akkor.

– Elképesztő családtörténet, fantasztikus emberekkel. A férfiak helytállása is lenyűgöző, de az asszonyok is rendkívül erősek lehettek a környezetében.

– Mikor vége lett a háborúnak, ezek a hatalmas férfiak – mert mind ilyen hatalmasak voltak ezek a Novákok, csak én nem nőttem nagyobbra – mind összeomlottak. Az asszonyok pedig – akik úri asszonyok voltak, és életükben nem dolgoztak, hiszen mindenütt személyzet volt – teljesen fenntartották a családot, lélekben is.

– Azt tartják Novák Tatáról, hogy szigorú. Az elmondottak alapján értem, honnan ered ez a feszesség.

– Nem tudom, mit értenek szigorúság alatt. A gyerekeimet nem akartam befolyásolni, hogy azt csinálják, amit én akarok. Mindegyik azt tette az életével, amit akart. A napokban pedig találkoztam régi tanítványaimmal, akik a Honvéd Együttesben táncoltak, mert fel akarják újítani A helység kalapácsát – ami januárban lesz majd a Vígszínházban –, és így öregen el akarják táncolni. Emlékszem, annak idején valakit nagyon megbüntettem, de rá két napra már söröztünk együtt, és kénytelen volt azt mondani, hogy „Tata, igaza volt!”. Szóval így vagyok szigorú.

– Pályája elején Dömötör Tekla a néprajz felé csábította, végül mégis a színháznál, a táncszínháznál kötött ki. Miért?

– Mindig is nagyon érdekelt a színház. Később jártam egyetemre, mert ’49-ben, érettségi után nem vettek fel, mivel apám börtönben ült, így csak ’62-ben voltam végzős. Abban az évben kapta a Bukaresti Folklórintézet az UNESCO-tól az első két némafilmfelvevőt, hogy filmen is gyűjtsenek, és mivel én tudtam románul, tanáraim, Ortutay Gyula és Dömötör Tekla engem küldtek ki három hónapra, hogy indítsam be a munkálatokat. Igen ám, csakhogy én már két hét után megismertem Lucian Pintiliét és másokat, akik az akkori román színházi élet és filmes szakma meghatározó alkotói voltak. A folklórintézet akkori vezetője, Pop Mihai – aki ugyanúgy beszélt magyarul, mint mi, hiszen a nagyváradi bencéseknél érettségizett – le is teremtett, hogy nem azért küldtek engem oda, hogy színházba járjak, hanem, hogy a gyűjtéseket végezzem. Az igazgató Ortutay Gyula barátja volt. Persze mindent megcsináltam, amit kellett, de mellette rengeteg előadásra jártam. Végül a színházat választottam. Ma nem látok fiatal kollégát az előadásokon. Még egymást se nézik meg.

– Hol tart ma a táncos szakma utánpótlás tekintetében?

– A művészeti alapiskoláknak köszönhetően jelenleg országszerte körülbelül kétszázezer gyerek táncol. Ez a világon példátlan. Még a szocializmus idején alapozták meg Pór Annáék a Népművészeti Intézetben, főleg az oktatói gárda képzésével, így a 60-as évek végétől, a 70-es évek elejétől fantasztikusan művelt oktatói gárda keletkezett. Az együttesek tánctudása is a csillagokig megy, meg kell nézni például a Fölszállott a pávát! Amikor elküldöm egy-egy gyerekegyüttes műsorát a nyugati barátaimnak, azok nem hisznek a szemüknek, hogy ezek a tizenvalahány éves magyar gyerekek hogy tudnak táncolni. Tehát a tánctudás csodálatos. Az a baj, hogy amikor műveket kell létrehozni, ott már kicsit akadozik az ügy: a koreográfiák, az alkotói minőség nem éri el azt a magas színvonalat.

– Ennek mi lehet az oka?

– Csendesen mondom: a műveltség hiányában keresendő a probléma. A mi időnkben nekünk, táncosoknak elképesztően szoros kapcsolatunk volt a színházzal és a filmmel, de a néprajzzal is. Ez pedig nem egymásban gyökerezett, hanem a színházban. Majdnem mindegyikünk színházi koreográfus is lett. A barátaim többsége nem táncos. A régi generációból már csak Szakonyi Károly, Korniss Péter, Farkas Laci és jómagam maradtunk, de ide tartozott Sára Sándor, Kő Pál és Kányádi Sándor is. Nagyon sokat vitatkozom a fiatal kollégákkal, hogy művelődjenek, nagyon hiányos a színházi tudásuk, és iszonyatosan fontosnak tartom a művészettörténeti, zenetörténeti, színháztörténeti ismereteket is. Nem tudok darabokra hivatkozni, mert semmit nem láttak. Rengeteg, az alkotói élethez fűződő fantasztikus könyvet nem olvasnak el. Talán az oktatással lehet baj? A filmeseknél és a színházi rendezőknél ez nem áll fenn, mint a táncosoknál. Ismerek egy pár fiatal rendezőt, ők műveltek. Ezzel nincs baj. Ők tudják, mit csinálnak. Egymás után jönnek elő a fiatal filmrendezők, akik gyönyörű dolgokat alkotnak.

– A vérszegény koreográfiák másik oka az lehet, hogy a fiatalabb generáció már nem találkozhat élőben az autentikus népi kultúrával?

– Ezek a fiatal koreográfusok háromszor jobban ismerik az autentikust, mint mi. Én vajmi keveset tudok ahhoz képest, amit egy mostani 30-40 éves koreográfus kolléga tud az autentikus néptáncról. Kétszáznegyvenezer méter film van a felgyűjtött anyagról, és ennyit is tanulnak, mert az oktatásban is a gyakorlat az erős. Ez meg is látszik az együtteseken, mert fantasztikusan táncolnak, tehát nincs összefüggés azzal, hogy megszűnt a folklorizáció. Most már megszűntek a viták – a 60-as évek végétől a 70-es évek végéig óriási viták voltak, hogy a tiszta forrást kell játszani vagy tiszta forrásból meríteni, de új műveket létrehozni. Nagyon erős volt azoknak a pártoló tagoknak a sora, akik csak a tiszta forrást akarták. Nagy László, Csoóri Sándor és még sorolhatnám. Fél éjszakákat ordítottunk egymással, egyszer ott tartottunk, hogy Nagy Lacinak és Csoórinak azt mondtam egy éjszaka: „Másoljatok ki minden nap egy balladát valamelyik kötetből, és írjátok alá, hogy ti írtátok!” Mert ők ezt akarták tőlünk, hogy tanuljuk meg az adatközlő sorozatát, és azt rögtön mutassuk be mint koreográfiát. Lezárultak ezek a viták, ma mind a két dolgot – a néptáncot és a táncszínházat is – mindenki szabadon csinálja.

– Hogy fogadják a fiatalok Novák Tatától a kritikát?

– A táncszínházi tanácsadó testület tagjaként is, de amúgy is megmondom a tanítványoknak, ha valamiről úgy látom, nem működik. Saját, igen népszerű előadásokat koreografáló tanítványomnak is kifejtettem másfél éve, hogy amit éppen akart, azt nem visszük be táncszínházba és pont. Boldog vagyok, hogy örömmel meghallgatnak. Nagyon sokan ülnek itt, ennél az asztalnál – jönnek a forgatókönyvükkel, hogy beszéljük át. Szívesen csinálom, most már mind többen vannak, akik jönnek, és érdekes, hogy igen elismert alkotók is kérik, nézzem meg a darabjukat és vitassuk meg.

– Kilencvenévnyi bölcsesség aligha férne bele egyetlen tanácsba. Mégis, mi a legfontosabb üzenete a fiatal generációnak?

– A művészet funkciója az, hogy valamit másképpen is lássunk. Szeretettel álljanak szóba egymással. Szeretettel, európai hangon – még akkor is, ha ellenkező a véleményük.