Bonczidai Éva

Szabó Olivér Norton: Igenis fontosnak tartom, hogy az ember menjen ki a városból és időnként nézzen fel az égre

Az űrszemét miatt bezárhatjuk magunkat erre a bolygóra

– Miközben errefelé bicikliztem, épp azon gondolkodtam, érdemes-e még azzal is stresszelni az embereket, hogy egy szemétdomb kering a fejünk fölött – mondja rögtön a bemutatkozás után Szabó Olivér Norton, a Svábhegyi Csillagvizsgáló bemutató csillagásza, akitől azért kértem találkozót, hogy az űrszemétről beszélgessünk. Az én válaszom az, hogy érdemes erről beszélni, már csak azért is, mert ennek kapcsán az is érthetővé válik, hogy viszonyul az emberiség azokhoz a kérdésekhez, amelyek esetében globális összefogásra van szükség. A szemét pedig épp ilyen probléma – a Földön és az űrben is.

 

Már az első rakétaindítás utáni évtizedben a tudósok felhívták a figyelmet arra, hogy ha egyre több dolgot küldünk az űrbe és azt nem hozzuk vissza, akkor ott is felgyűl a szemét, és ez idővel komoly problémát okozhat. Egyértelmű volt, hogy az űrkutatás fontos része lesz a jövőnek, miért nem fektettek ebbe több energiát és forrást, hogy megőrizzék tisztán ezt a teret? Mitől bonyolult ezt megoldani?

Ez a jövő generáció problémája – sok mai gondot régebb évtizedekig ezzel söpörtek le a prioritási listákról. Illetve lehet, hogy a kutatók ezt harsogták, de egyáltalán nem biztos, hogy a publikum és a döntéshozók is érezték a probléma súlyosságát. Felküldünk egy csomó műholdat a világűrbe, néhány szondát és ezzel csomó melléktermék is fennmaradt – például a rakétafokozat, ami felvitte, még sokáig kering a Föld körül, nagyon hosszú idő alatt lelassítja a légkör, aztán lezuhan. De amíg sodródik céltalanul, addig ez űrszemét. A műholdnak is van egy élettartama, idővel elromlik, meghibásodik, és miután nem tud tovább működni, irányíthatatlanul sodródik – ez is űrszemétté válik. A Napból érkező káros sugárzás bontja a fémet is, idővel szétesnek, és ezek a darabok ugyanúgy sodródnak tovább. Űrszemét tehát minden olyan eszköz vagy annak valamely darabja, ami fent van, de nem használjuk.

Azt is fontos megjegyezni, hogy ez a sodródás nem valamiféle könnyed lebegést jelent, mint amit a filmekben látunk, hogy az asztronauták „úszkálnak az űrben”, hanem elképesztő sebességgel száguldanak a leszakadt darabok, és hatalmas erővel csapódhatnak be az újonnan felküldött eszközökbe.

Gyakori tévedés, hogy fent nincs gravitáció. Valójában ott súlytalanság van. A „lebegő űrhajósok” épp szabadesésben vannak. A föld körüli pályára állásnak a lényege az, hogy „megbotlasz, zuhansz, és nem találod el a Földet”. Douglas Adams írta ezt le így: „A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább fortélya. Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni és elhibázni azt.” Szerintem ez a legérthetőbb magyarázat. Ha a kis sebességgel eldobok egy követ, pár méternyire tőlem leesik. Ha nagyobbal, akkor ötven métert is repül, majd leesik. Ha katapultot használok, kétszáz méterre repül. De ha elég nagy sebességgel megküldöm oldalra, akkor a Föld görbülete nagyobb lesz, mint ahogy a kő zuhan a röppályáján. Ha eldobom nyolc km/s-os sebességgel, akkor sosem fogja eltalálni a Földet, mert mindig mellé esik – ilyen egy műhold, amikor a föld körüli pályára kerül. A Nemzetközi Űrállomáson azért lebegnek az emberek, mert közben harmincezer km/h-val mennek jobbra. A köves hasonlattal élve: zuhannak, de mindig a Föld mellé esnek. Ahhoz, hogy bármit ide, egy alacsony föld körüli pályára juttassunk – ez a 450 km környéke – kell ez a sebesség. Ott minden ezzel a sebességgel megy. Amikor az egykori műholdak törmelékeiről beszélünk, azok kilőtt puskagolyóként száguldanak. Egy borsó nagyságú darab is hatalmas pusztítást tud okozni, ha becsapódik valamibe. A Nemzetközi Űrállomás rendszeresen végez pályamódosító manővereket, hogy kikerülje őket.

Tehát amit a Gravitáció című filmben láttunk, hogy az űrszemét miatt megrongálódott és használhatatlanná vált mindkét űrállomás, ez a valóságban is megtörténhet?

A film kiindulási szcenáriója a Kessler-szindróma. Erre a jelenségre Donald J. Kessler, a NASA egyik kutatója hívta fel a figyelmet a hetvenes évek végén. 1978-ban írt egy cikket arról, hogy ha két műhold összeütközik, és szétesik harminc darabra, majd ha ennek a harminc darabnak csak a fele ütközik további műholdakkal, akkor tizenöt újabb ütközés után négyszáz törmelék lesz a pályán, négyszáz törmelék ütközése után tízezer, és így tovább. Erről szól a Kessler-szindróma, hogy ha túltelítjük az alacsony föld körüli pályát, megnő az esélye annak, hogy ütközések lesznek, és egyetlen ütközés is egy kaszkádeffektust okozhat, ami utána lerombolja és akár évtizedekre használhatatlanná teszi az egész föld körüli pályát. A Gravitáció című filmben pedig ezt látjuk, hogy egy ilyen ütközés következményeként megsemmisül a Nemzetközi és a Kínai Űrállomás is. A filmnek ez a része, maga a probléma teljesen realisztikus, a valóságban is bekövetkezhet. Az űrszemét okozta problémákat mi magunk is megtapasztalhatjuk – nem csak azok, akik felmennek az űrállomásra, hanem itt, a Földön is –ha megsérülnek a műholdak, például a GPS-navigáció nem működik. Ez olyannyira valós veszély, hogy már megtörtént egyszer – 2009-ben volt az első nagy ütközés, északon az Iridium–33 műhold ütközött a Koszmosz–2251 műholddal. Az Iridium egy amerikai kommunikációs hálózat aktív tagja volt, a Kozmosz pedig egy orosz katonai műhold, amely már 1995 óta nem működött. Ezek találkoztak 42 120 km/h-s sebességgel. Az első mérések szerint nagyjából ezer darabra esett szét a két műhold. Egy-két év múlva már 2500 környékén volt az azonosított darabok száma. A 2010-es évek végére ez ezerre lecsökkent, ugyanis 400 km magasan nagyon ritka a légkör, de nem elhanyagolható. Olyan magasan is van légellenállás, ezért folyamatosan meg kell emelni kicsit a műholdak pályáját, hogy ne zuhanjanak le. Ha irányíthatatlanná válik, már nem lehet elvégezni ezt a korrekciót, robog tovább, súrlódik és évtizedek múlva lehull. De ez nagyon hosszú idő. A legrégebbi ember által alkotott tárgy, amely fent van a világűrben, az az ötödik eszköz, amit valaha felvittünk. Az ötvenes évek végén indították, és mai napig ott kering. Mint ahogy a 2009-es ütközésből is ezer kis fragmentum, mintha sörétes puskából lőtték volna ki, azóta is ott repül. Ezért ma is használhatatlan az a pálya, amelyen ez a két műhold volt. Ez az ütközés amúgy reális veszélyt jelentett a Nemzetközi Űrállomásra is, 2012-ben 120 méterre repült el mellette az egyik darabka. Hasonló következményekkel járt, amikor Kína 2007-ben tesztként szándékosan lelőtte az egyik műholdját.

Fotó: Kurucz Árpád