Fehér Enikő

„Sokszor érzem azt, hogy ennyire szürreális csak a valóság lehet”

Egy kert lakóinak történetei és száz év magány – Remsey Dávidék öröksége

Keveseknek adatik meg, hogy egy igazi édenkertben nőjenek fel. Remsey Dávidnak sokáig természetes volt, hogy a gödöllői alkotóházban és annak óriási kertjében rézkarcok, festmények, bábok veszik körbe, művész szülők, nagyszülők és rokonok karneváli hangulatában. Az édenkert nem veszett el, csak átalakult: a rézkarcokat digitálisan szerkeszti tovább, a bábok pedig belső elektronikát kaptak. Ahogy ő fogalmaz: „Ha ezt Iván nagyapám látná, kiugrana a bőréből.”

Nemrég érkeztél vissza külföldről. Merre jártál?

Grúziában, már jártam ott korábban. Most viszont elég rendhagyó volt az apropó. Borbáth Péter Sündör és Niru című könyvsorozatában, amelynek én vagyok az illusztrátora, van egy szürreális helyszín, Ushguli. Kiderült, hogy tényleg létezik egy ilyen nevű település Grúziában, akármennyire nem e világi a hangzása. Ez a Kaukázusban nagyjából az utolsó lakott falu, egyszerre Isten háta mögött és az Isten lába előtt, a táj mellbevágó és lélegzetelállító. Már a 9. században éltek itt, de az egész középkori hangulatú, tele húsz-harminc méteres tornyokkal, mintha filmdíszletbe kerülne át az ember, csakhogy ez nem díszlet, hanem egy ősi valóság. A pásztorkodás mellett már megjelent a turizmus, de így is el van zárva a külvilágtól. Mondhatjuk szakmai útnak is, Borbáth Péter irodalmi világa és az én világom között vannak ilyen összecsengések. 

Amikor megkerestelek a kerttematika kapcsán, azonnal mesélni kezdtél a dédszüleid, nagyszüleid gödöllői házáról. Mit jelent számodra ez az édenkert? 

Ez egy erős, de mégis találó jelző. A családunk szellemi gyökérzete innen indul, ez az origónk. A gödöllői művésztelepen épültek műtermek a századelőn, a házunk is annak készült. Dédapám volt a legfiatalabb tagja a művésztelepnek, huszonéves korában egy finn festő, Akseli Gallen-Kallela fedezte fel, aki a finnek egyik nagy nemzeti festője volt. Sokat járt Magyarországra, érdekelte, mi zajlik a művészeti szalonokban és azokon kívül. A franciáknál dívott, hogy a művészeti szalonokból kizsűrizettek is alapítottak szalonokat, sokszor inkább ezek váltak érdekessé, fősodorrá. Akseli Gallen-Kallelát érdekelte, mi van a mainstreamen kívül. A dédapám ebben az időszakban abszolút pályakezdő volt, de akkoriban még nem is volt ipar- vagy képzőművészeti képzés, ahol tanulhatott volna, azon a századfordulón extrém dolognak számított képzőművésznek lenni vagy festeni. A legtöbben külföldi egyetemekre jártak, Körösfői-Kriesch Aladár, az alapító is, akinek egyfajta szecessziós kivonulást jelentett a művésztelep. Nem különült el a szakma és az élet, hanem egységet alkotott, amelyben nagy hangsúlyt kapott a természetközeliség. Több helyszín is szóba jött, például Szentendre, de mivel mesterük, Székely Bertalan Szadán élt, így a szomszédos Gödöllőn telepedtek le. Akseli Gallen-Kallela pedig kijárt egy magyar állami ösztöndíjat a dédapámnak. Családközpontú, gyerekközpontú művésztelep volt, sok alkotópárral, ahol a kert is nagy szerepet kapott. Például Körösfői-Krieschék szalmapajtát építettek a kertben, és tavasztól őszig, amíg nem fagyott, kinn aludtak családostul, gyerekestül a szalmában. 

Fontosnak tartották a vegetarianizmust is. A buja ősvadon mellett terményekkel is tele volt ez a kert? 

Egy kicsit háztájiként is működött, mindenki vetett ezt-azt, amit tudott, önfenntartó módon. A vizualitása is számított, egzotikus növényeket neveltek, sziklakertet hoztak létre.1980-ban születtem, pont abban az évben halt meg a dédapám, tehát azt a generációt csak elbeszélésekből ismertem, viszont mivel erős élményt jelentett ez a korosztály, időről időre szóba került, milyenek is voltak ők. Sokféle is volt ez a kert, dzsungeles is tudott lenni, liánok futottak föl, gyerekszemmel vadromantikus volt ez a helyszín. A házat Kós Károly építészetéhez szokták hasonlítani, vadszőlő futotta be a homlokzatát.

Nemcsak ez, hanem például a Nagy Sándor-ház is különleges helyszín volt, ami számomra az egyik legszebb épület egész Gödöllőn, gyönyörű kerttel. Még őrzi az eredeti szecessziós hangulatot, elvadult kert, hatalmas műteremablakokkal, angol és itáliai tájakat idéző mediterrán hatással. 

Ehhez képest a mi kertünk egy nadrágszíjparcellán van, ami két utcára nyílt. A Nagy Sándor-ház és a miénk is az utcafronthoz képest száz méterre van a kertkaputól. Hosszú ösvény vezet a házig, már gyerekként is imádtuk. Utólag fejtem fel, hogy ez alatt a hosszú út alatt az ember kint hagyja a nagyvárost, ez a minikirándulás billentett ki a hétköznapiból. 

Itt mindenki, a dédszüleim, a következő generációk, tehát a nagymamám, nagyapám, a fiúk, így neveztük a nagypapám testvéreit, és nagyrészt mindenki képzőművészeti téren mozgott, de bábszínházat is csináltak, volt, mikor némafilmet. Néha betoppantak idegenek, hirtelen nem is tudták, miért vannak az itthoniak jelmezben. Ezek kellően szórakoztató játékok voltak az akkori szocialista, sivár világban, féltitkosan virágzott itt a művészet. Egy panel tizedik emeletén nőttem fel, ahol ráláttam a világra, de a kertben éreztük magunkat igazán otthon. Ott be is vontak minket az alkotási folyamatokba. 

Gyerekként nem értetted, hogy a többiek szülei, ismerősei mivel töltik a mindennapjaikat, ha nem alkotással. Mikor találkoztál az élet – jobb szó híján – hétköznapiságával?  

Hamar leesett a tantusz, hogy nem mindenki ezt csinálja otthon. Engem minden irányból az alkotás vett körbe, a panelban is szőnyegszövő állvány volt bent a műteremnek nevezett nappaliban. Néha papírvagdalékban kellett gázolni, amit imádtunk. Néha viszont vágyom a rendezettségre. Amikor a kertbe mentem, ugyanaz fogadott, mint otthon, rézkarcoltak vagy András bácsikám, a fiúk közül a legfiatalabb, olajjal festett. Helyet adtak nekünk is, mi is csinálhattuk a magunkét, vagy segítettünk a rézkarcnyomásban. Hamar kiderült, hogy van érzékem a rajzoláshoz. Gyerekként mágikus volt, amikor kértem, hogy rajzoljanak ezt vagy azt, és előttem született meg a papíron. Mellette pedig borzasztóan frusztrált, hogy nem sikerül elsőre, de bizonyos dolgokat át is vettem a többiek stílusából. Konkrétan tudom, hogy miket, például régi típusú utcai vezetékeket sikerült tökéletesen lerajzolni, emiatt akkoriban mindenre ezt rajzoltam. A kert azóta átalakult, a család nagy részét elvesztettük, mára eléggé elvadult helyszín. Próbáljuk felújítani, a legtöbb szobához muszáj volt hozzányúlnunk, de a műtermet meghagytuk eredeti állapotában. Anno olyan volt, mint minden századfordulós festővilág a maga bohémságában, olajfestékfoltokkal, mindenféle póz nélkül. A sok generáció ezer szálon kötődött ehhez a helyhez. Anyám a Remsey Flóra nevet kapta. A név, Flóra már magában hordozta a lényét, kislány korában beszélgetett a virágokkal, számontartotta a kertet. 

Ami nekem nagyon érdekes, hogy az ember felnő ennyi izgalmas egyéniség meg alkotói mechanizmus között, és hogyan talál rá a sajátjára, hogyan fedezi fel magát. Ki vagy te közülük?

Mostanában többet gondolkozom ezen. Korábban a fókusz oszlott mindenkin, és tudtuk, hogy már az emlékezetünk előtt is alkotott mindenki. Most, hogy sokan eltűntek ebből a történetből, elkezdett foglalkoztatni, hogy miért csinálom ezt? Mit viszek tovább? Sokáig eszembe se jutott, hogy bábokkal foglalkozzak, aztán ebben a műteremlakásban megtaláltam a nagyapám bábjait. Ahol beszélgetünk, a nagyszüleim műteremlakása volt, anyám is itt nőtt fel. Korábban, az ötvenes években Szentendrén laktak, a hegyek között. Azelőtt, a háború után társbérletben lakott az egész család az eredeti gödöllői régi házban mert társbérlőket telepítettek be melléjük. Pirk János, aki a Nagybányai Művésztelep tagja volt, Remsey Ágnes férje, a nagyszüleim, mind egy szobában, egy rommá lőtt házban, volt, aki a zongora alatt aludt. Ezt a korszakot ennek ellenére mindenki élvezte a szellemi „összeműködés” lehetősége miatt, de idővel minden család akart egy saját helyet, így kerültek a nagyszüleim és anyukám Szentendrére a hegyekbe. Gyönyörű volt, de elzárva mindentől, mintha a világ végére költöztek volna. Onnan kerültek ide, a Ráday utcába. 

Fotó: Éberling András