Petőfi-melléklet

A magyarok a szabadságharcok két arcát is jól ismerik: az emelt fővel járás első lépéseinek örömét, a lélek emelkedettségét, a szilaj erőt a kezdetekor, majd a gyászt, a szétszóratást, a hazavágyást egy országba, amely végre lehetett volna.

Petőfiről hasonló képek élnek a képzeletünkben – a neve hallatán legtöbben egy elszánt tekintetű, bajuszos, szakállas fiatalemberre gondolunk, aki költő és szabadságharcos, lángoszlop és hősszerelmes, önfejű különc, a munkában kitartó és fegyelmezett, az életben bátor és öntörvényű. De hogy foglalnánk ezt össze akkor, ha egyetlen képben kellene ábrázolni? Hogyan lehet elmondani valakinek, aki nem magyar, hogy ki Petőfi és mit jelent nekünk a szabadság? Hogy lehet elmondani mindezt annak, aki nem ember?

A magyar kultúra napi rendezvényünkön egy érdekes gondolatkísérletre invitáltuk a közönségünket. Feltettük a kérdést, hogy ők mit tennének egy időkapszulába, majd rövid történeti kitekintő után azt javasoltuk, hallgassanak meg úgy három Petőfi-verset, mintha azok időkapszulákba rejtett üzenetek lennének. Mindehhez olyan videóillusztrációt társítottunk, melyet a mesterséges intelligencia segítségével hoztunk létre – heteken át „magyaráztuk” egy képgeneráló programnak, milyen képekre gondolunk, ha azt mondjuk szabadságharc, Petőfi, magyar, költő, lángolás… Miben más az a szabadság, amire mi gondolunk, azokhoz a képekhez képest, amelyeket egy algoritmus a leggyakoribb erre mutató internetes találatok alapján állít össze? Mintha létezne egy virtuális kollektív tudattalan, amelyből megpróbáljuk felszínre hozni azokat a képeket, amelyek számunkra jelentéssel bírnak, ismerősek az álmainkból, olvasmányélményeinkből, ábrándozásainkból, amelyeknek közös eredője épp a magyar kultúra és a nemzedékről nemzedékre örökített ragaszkodás ahhoz a bizonyossághoz, hogy élt köztünk egy megalkuvásra képtelen fiatalember, aki ránk hagyta a verseit és a parancsot, hogy foglalkozzunk a szabadsággal.

A Petőfi emlékévhez kötődő mostani mellékletben olyan sorsokat, élethelyzeteket vázolunk fel, amelyek rámutatnak a valós és a valószerű közötti – olykor vékony – határra, és igazolják, hogy a szabadság képessége azoknak adatik meg, akik mernek eltérni a szabályoktól.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő