Petőfi-melléklet

Kedves Olvasók!

A Petőfi bicentenáriumhoz kötődő mellékletünknek ez az utolsó száma. Búcsúzóul annak jártunk utána, milyen jövőképe lehetett a 19. századi embereknek. Miben hittek, mit reméltek, miért aggodalmaskodtak, ha a jövőre gondoltak? Irodalmi jövőképek mellett a makói táltosról, Teknyőkaparóról is szó esik, aki „azt is mondta, hogy elsőbb gyün a lőcsetlen kocsi, aztán gyün a repülő, gyün a bicikli”, megjósolta, hogy „össze lösz fűzve dróttal a világ. A gyerökeink mög majd látják a vasmadarakat röpülni”.

Milyen jövőképe volt a 200 évvel ezelőtt született Madách Imrének? Az ember tragédiája utolsó színeit lapozva borzongatóan közelinek érezhetjük a falanszter tudósainak és az eszkimó világát. Mintha egy 21. századi disztópiát olvasnánk: klímakatasztrófa, cancel culture, génmanipuláció, az eleve elrendelés tudományos változata.

Amikor a nagyon távoli jövőre gondolunk, azokra az időkre, amelyeket valószínűleg mi már nem érünk meg, számolunk a legjobb és a legrosszabb forgatókönyvekkel is. Akárcsak Vörösmarty: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez /Százezrek ajakán”, vagy épp a „nagyszerű halál” jelenti a jövőt, „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.”

Petőfi pedig ránk hagyott egy igen nyugtalanító felvetést: „A kérdések kérdése ez, / És nem a »lenni vagy nem lenni?« / Használ-e a világnak, aki érte / Föláldozá magát? / Eljő-e a kor, / Melyet gátolnak a roszak / S amelyre a jók / törekednek, / Az általános boldogság kora?”

Mi dolgunk nekünk ma ezekkel a víziókkal? Lehetőséget kínálnak most, a 21. században is végiggondolni, miben hiszünk, mit remélünk.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő