Petőfi-melléklet
Kedves Olvasók!
A régmúlt időkbe tekintünk ismét. Azokba az évtizedekbe, amikor a vasút nyomán éppen átalakul a világ. Amikor egy svájci származású vasöntőmester munkája által létrejön a magyar nehézipar, amikor egy kivételes tudású bencés szerzetest bíznak meg azzal, hogy megvizsgálja az ország első gőzmozdonyainak kazánjait, amikor egy ifjú költő az egész magyar hazát szeretné vonatra ültetni.
Ugyanezekben az évtizedekben legendás betyárok ismerik fel, hogy a vonat új időket hozott.
„Sándor bácsi volt már valójában Rózsa Sándor, nemcsak a nép nyelvén, hanem testileg, lelkileg megöregedett. Csak a szeme volt még a régi, amint a kivénült betyárok felett szemlét tartott. Még egyszer lóra szállott az öreg betyár – holott azokból a csikókból, amelyek valaha őalatta tanultak mórest: már kulacsok meg csizmák lettek. Lóra szállott a puszták fejedelme, hogy megütközzön azzal a fekete, kormos ellenséggel, amely azóta tolakodott be a szabadságos pusztára, amíg a börtönben sínylődött. A vonatot akkor építették fel Szeged környékén, amíg Rózsa Sándor Kufsteinban ült. Az indiánok a „vadnyugaton” haragusznak így az ő mezőiken száguldó vasútra, mint Rózsa Sándor gyűlölte a vonatot, amely egyszerre véget vet annak a szépséges, korlátozatlan, szélvészgyors betyáréletnek, amelyben ő felnevelkedett. S ezzel (öregségére tán annyira megjavult!) nem is a saját kezére akart dolgozni, mikor a vonatrablást kifundálta, hanem bosszút akart állni a vasparipán az egész betyárság nevében, amelynek végét a vonat okozta” – meséli Krúdy Gyula a Rózsa Sándor – A betyárok csillaga Magyarország történetében című regényében.
Mi is felidézzük a magyarországi vonatrablások történetét abban bízva, hogy ezáltal is érzékelhetővé válik, milyen különös idők voltak ezek.
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő