Petőfi-melléklet

Kedves Olvasók! A szerelem sajátos viszonyban van az idővel – olykor tagolja, korszakokat különít el az ember életében, de a költészetben is, és egy-egy múzsa a hozzá írt sorok által válik jelenvalóvá, számunkra is megismerhetővé. De az időhöz való viszonyt tükrözi az is, hogy a szerelem az örökkévalóval méri magát. Amilyen patetikus és nehezen komolyan vehető az „örökre”, éppoly súlytalan, tét nélküli és olykor vállalhatatlan minden, ami ennél kevesebb. Ezeken az oldalakon felidézzük Petőfi múzsáit, akár meg is döbbenhetünk azon, milyen valós tapasztalat áll egy-egy szenvedélyes szerelmes vers mögött. Varázstalanítás minden számszerűsítés, de a költészet is gyakran ingoványba visz, és néha csak arról ad számot, hányféle vágyakozás kísérti meg a költőt.

 

„Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?”

A szerelem – egyes versek szerint – épp az a kitágított jelen idő, amely tagadja a mulandóságot. Ennek ellenére ott van minden lángolás mélyén a bánat, az elválás megkerülhetetlensége, az elmúlás tényszerűsége – valami hatalmas, amivel szemben folyton alulmaradunk. Miért tűnik mégis szerelemnek minden, amiből megsejthető az örökkévalóság és a boldogság?

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő