Döme Barbara

Ő rajzolta Szent Istvánt a tízezresre

Amióta Vagyóczky Károly grafikusművész nyugdíjba vonult, nem készült új magyar bankjegy

A nyár már kopogtat a kert végében, illatos a létezés, különösen érzi ezt az ember a budai hegyekben. Leülök egy svábhegyi cukrászdában, van még időm az interjúig. Itt még a madarak hangja is élénkebb, mint a belvárosban. Ezen töprengek, miközben megkapom a számlát. Szokásomtól eltérően ezúttal készpénzt keresgélek a pénztárcámban. A visszajáró ezerforintost hosszasan szemlélem, de aztán megtalálom rajta, amit keresek. Mátyás portréja mellett aprócska betűkkel ez szerepel: Vagyóczky. Igen, ezúttal hozzá igyekszem, Vagyóczky Károly festőművészhez, grafikusművészhez, aki vezető tervezőként három évtizeden keresztül a Pénzjegynyomda művészeti osztályát vezette, s ő tervezte a magyar forintbankjegyek jelentős részét. Mondhatnám azokat, amelyek jelenleg is forgalomban vannak, de ez így nem teljesen  fedi a valóságot. Hamarosan azt is elárulom, mi a különbség Vagyóczky Károly eredeti tervei, valamint azon papírpénzek között, amelyek nap mint nap a kezünkben járnak. 

 

Szép ház, jegyzem meg, amikor a nyolcvanhárom éves grafikusművész az otthonába invitál. A Svábhegy egyik csendes utcájában járunk, zöldül a természet, a fák virágba borultak, most éppen tényleg olyan minden, mint az édenkertben. Legalábbis így képzeli az ember. Vagyóczky Károly mosolyog, s azt mondja, ha elvállalta volna a külföldi munkalehetőséget, amelyet anno ajánlottak neki, vélhetően jobb anyagi körülmények között élne. Meséli, hogy a svájci kollégája, aki hasonló beosztást töltött be az alpesi országban, mint ő itthon, magánhelikopterrel járt. Neki meg autója sem volt mindig, éppen ezért például annak idején nem tudott elmenni a Felvidékre, hogy megkeresse a felmenői szülőhelyét. Ez a történet nagyon izgalmas, teszem hozzá, miközben leülünk a műteremben, ahol számos Vagyóczky-festmény lóg a falon. 

– Ahogy már említette, az ősei a Felvidékről származnak. Úgy tudom, az egyik bankjegynek köszönheti azt is, hogy fény derült erre. 

– Amikor a tízezrest megterveztem, írtak róla egy ausztráliai magyar lapban is, természetesen szerepelt mellette a nevem. Néhány hónap múlva kaptam egy levelet egy Vagyóczky Béla nevezetű férfitól, aki Ausztráliában élt. Leírta, amit én addig nem tudtam, hogy a Vagyóczky család a Felvidékről származik, a Vág folyó északi részétől nyugatra, Vagyóc nevezetű községből. Trianon után a település neve Vaďovce lett. Ő maga járt is ott, én sajnos nem tudtam elmenni. De nagyon örültem, hogy a tízezresnek köszönhetően megismerhettem a családom történetét. Az is kiderült, hogy egyik ősünk II. Ferdinánd uralkodásának idején nemesi címet kapott. Jólesett a tudat, hogy volt egy nemes a családban – nevet. 

Miközben beszélgetünk, nem tudom a szemem levenni a falon lévő festményekről. Egészen fantasztikus részletességgel kidolgozott képekről van szó. Az egyiken kenyerek vannak törött palackkal, mint kiderül, ez nemcsak nekem lett a kedvencem, de a művész maga is ezt tekinti az egyik legjobban sikerült alkotásának. Egyszer meg akarták venni tőle, de nem adta el, minden festményéhez ragaszkodik. Nem csoda, hiszen a mindennapos grafikai munka mellett a festészet volt a szerelem az életében. Ennek leginkább nyugdíjba vonulása után tudott hódolni. 

– Egész életemben vágyakozás volt a festészet, de a realitás a grafika volt, hiszen kellett a havi fizetés. De nem panaszkodom, mert jól kerestem. A pénzjegynyomdai állás előtt több lapnak is dolgoztam grafikusként, például az Élet és Irodalomnak, a Nagyvilágnak és még sok másik újságnak is. Abban az időben a grafika igen míves volt Magyarországon, olyan művészek alkottak, mint például Gross Arnold, Kondor Béla, Rékasi Csaba, Pásztor Gábor és még sokan mások, értékes alkotók. Amikor a Pénzjegynyomdába kerültem, éppen négy Munkácsy-díjas dolgozott az osztályon, ez egy ilyen generáció volt. Nem volt könnyű a nyomdokaikba lépni, az akadémikus metszést, amit a Pénzjegynyomdában használtak, borzalmasan nehéz volt elsajátítani. Ettől függetlenül nagyon élveztem a tanulóidőmet, s azt persze még jobban, amikor már alkothattam. Életem csodálatos időszaka volt. A nemzeti bankosok és a közvetlen főnökeim is mindig megbecsültek.

Fiatalkoromban, amikor még nem volt kiforrott stílusom, én is csapongtam. Belekóstoltam a szürrealizmustól a pop artig mindenbe. Figyeltük, mi történik nyugaton, mi van Magyarországon, és próbáltunk igazodni. A festészetemre nagyon rányomta a bélyegét az, hogy egész életemben egy piszmogó grafikus voltam. Mostanra a természetelvű festészet áll hozzám a legközelebb. Azt festem, ami közel van hozzám, mert mostanában már nem nagyon mozdulok ki itthonról. Itt van például a festődobozom, felnyitom és lefestem, amit látok. Eladni nem akarom a képeimet, de annak persze örülök, ha kiállítják őket. Egyszer előfordult, hogy egy iparos ember megkért, fessem meg a kisfiát, mert éppen nálam dolgoztak a házon, és meglátta a képeimet. Nagyon aranyos gyerek volt, csináltam róla egy jókora képet. De igazából nem szoktam ilyesmit vállalni. 

 

Családi hagyományok

 

De hogyan kerül valaki a Pénzjegynyomda közelébe? Ez a gondolat azóta foglalkoztat, amióta először fogtam papírpénzt a kezemben. Mindig úgy gondoltam, hogy bankjegyet tervezni és készíteni kiváltságos, már-már misztikus dolog. Ezért is voltam különösen izgatott, amikor megtudtam, hogy Vagyóczky Károllyal találkozhatom, aki egy igazi legenda. Most, hogy itt ülök a műtermében és barátságosan csevegünk, úgy érzem, magam is beléptem a kiválasztottak közé, magam is megszerezhetek egy kis részt abból a tudásból, amely a bankjegy elkészüléséhez vezet. Vagyóczky Károly nosztalgikus emlékeket idéz, amikor a kezdetekről faggatom. 

– Édesapám nővére már 1925-től, a megalakulásától a Pénzjegynyomdában dolgozott. 1924-ben alakult meg a Magyar Nemzeti Bank, így kellett a nyomda. A szüleim munkásemberek voltak, édesapám nyomdászként dolgozott. Én vagyok a hatodik a családunkban, aki a Pénzjegynyomdából ment nyugdíjba. A család másik fele az Állami Nyomdában látott el feladatokat, az akkor a Várban működött. Édesapám egész kicsi koromtól fogva nyomdásznak szánt engem, de én ezt nem akartam, mert festőművésznek készültem. Hatéves korom óta ez volt az álmom. Képzőművészeti gimnáziumba jártam, aztán felvettek a Képzőművészeti Főiskolára 1959-ben. Két évet a festő szakon voltam, aztán öt évig grafikát tanultam. Miután megkaptam a diplomámat, Derkovits-ösztöndíjas lettem. Egyik alkalommal a volt főiskolai tanárom megkérdezte tőlem, tudok-e tanulót ajánlani a Pénzjegynyomdába. Mivel épp lejárt az ösztöndíjam, megkérdeztem tőle, nem lehetek-e én az, aki odamegy tanulónak. Itt aztán eldőlt a sorsom. Felvettek a művészeti osztályra mint diplomás grafikusművészt, de természetesen ismét tanuló lettem. Speciális nyomdai ismeretekre volt szükség ahhoz a munkához, amit el kellett sajátítanom. Öt éven keresztül rézmetszőtanuló voltam, ezután osztályvezető-helyettes lettem, majd, amikor a főnökömet nyugdíjazták, művészeti igazgatónak neveztek ki. Egészen 2004-ig voltam ebben a pozícióban, amíg nyugdíjba nem mentem.

Fotó: Kurucz Árpád