Bonczidai Éva

„Nyaraló családokat látunk a fotókon, miközben ugyanazon a nyáron elvesztettünk több mint félmillió embert”

Tamási Miklós: Arra törekszem, hogy a Fortepanon a lehető legkevesebb hazugságot mutassuk

A rendszerváltás környékén két kamasz kidobott fotográfiákat gyűjtött össze a budapesti lomtalanításokon. Tamási Miklós és Szepessy Ákos több ezer fotót mentett így meg a pusztulástól – idegenek családi képeit, utazások emlékeit, portrékat, utcai életképeket olyan időkből, amelyekre jó volt rácsodálkozni. Azóta nekünk is megmutatták, mennyire érdekes tud lenni, ha a múlt század évtizedeiben bóklászunk a fotók segítségével, ugyanis ezeket a felvételeket digitalizálták és 2010-ben ötezer képpel elindították a Fortepan online archívumot. A név az egykori váci Forte fotócikkgyárra utal, a gyűjtemény pedig ma már több mint száznyolcvanezer darab, főként 1900 és 1990 között készült fényképet tartalmaz, amelyek letölthetők és a forrás megjelölésével szabadon felhasználhatók. Minden múlt a múltam címmel 2019-ben a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kiállítás az archívum legizgalmasabb fotóiból, Fortepan Masters – Kollektív fotográfia a 20. századból címmel pedig 2021-ben egy impozáns album jelent meg Barakonyi Szabolcs válogatásában, ez 333 fotót mutat meg a Fortepan kincseiből.

Az archívum egyik alapítójával, Tamási Miklóssal beszélgettünk – kiderült, miért nem jó hír, hogy létrejöhetett egy ilyen szabadon használható gyűjtemény, milyen képek nem lesznek soha a Fortepanon, és az alapító milyen fotókat hiányol a legjobban innen.

 

A Fortepan története – úgy tűnik – az önzetlenségről is szól: közösség épül köré, önkéntesek segítik az archívum gyarapodását, adományokból áll a törzsanyag, és nemcsak amatőrök, hanem ismert fotósok is közkinccsé teszik itt az életművük egy részét.

Az önkéntesség, a tenni akarás és a közösség minden pozitív ereje igaz, de mégis muszáj árnyalni ezt egy picit, mert az olvasó azt gondolhatja, mekkora dicsőség, hogy létezik egy ilyen archívum. Több mint száznyolcvanezer fotó van a Fortepanon, ami nem sok, viszonyításképpen: az MTI gyűjteményében 13 millió kép van. De ezek csak számok. Kicsit olyan ez, mintha egy író életművét a leírt oldalak alapján ítélnénk meg. Az, hogy a Fortepanon az amatőr fotók mellett szerzői életművek is vannak, annak is köszönhető, hogy Magyarországon a fotósoknak nincs érdemi bevételük a képeik után, és amikor lemondanak egy hagyatékról vagy életműről, akkor csak azt kell mérlegelniük, hogy esetleg évente lesz pár tízezer forint bevételük, vagy inkább a Fortepant választják, ahol legalább látják és használják az emberek ezeket a képeket. Nem azt kell megfontolniuk, hogy lemondanak-e egy több millió forintos bevételről, ha itt közzétesszük ingyenesen a fotóikat. Magyarországon a forgalmazott archív képek jó része az MTI-től kerül ki, ahol egyébként a szerző egy fillért sem kap ezért. Tehát a fotósnak nem okoz igazi dilemmát és anyagi áldozatot az, hogy hozzáférhetővé teszi a képeit. Az, hogy nincs Nyugat-Európában a Fortepanhoz hasonló kezdeményezés, részben ezért van, mert egy stabilabb polgári környezetben egy fotográfus életműve pénzre váltható, nálunk viszont ez nem jellemző. Egy jól működő polgári társadalomban múzeumok, levéltárak, könyvtárak és más gyűjtőhelyek vannak, amelyek pénzt tudnak adni a hagyatékokért, és múzeumi feltételeket tudnak teremteni nekik. Tehát ebben az értelemben az, ami a Fortepanon látható, nem jó hír. Sőt, az egy rossz hír. Annak a híre, hogy Magyarországon a fotográfia alulértékelt és az intézményrendszer nincs igazán felkészülve arra, hogy szépen bánjon a hagyatékokkal.

Ennek fényében még jelentősebb a Fortepan szerepe. Ráadásul egy ekkora archívumban talán tetten érhető, hogy a múlt században a fényképező ember figyelmét mi ragadta meg. Változtak a népszerű témák?

A fotográfia első harminc éve műtermekben zajlott, mert az eszközök és a nyersanyagok nem tették lehetővé, hogy az ember kint fotózzon. De amikor az 1890-es években ez lehetővé vált, elkezdtek az utcán is fényképezni, és ezzel a fotográfiának egy teljesen új korszaka nyílt, hiszen minden, ami előtte volt, az nagyon statikus és jórészt emberábrázolás, amely a festészethez, portréfestészethez közelebb állt, mint a mai fotográfiához. De képzeljük el az embert, amikor egy fényképezőgéppel kilép az utcára, és elkezd gondolkodni azon, hogy mi az, ami ebből érdekes. És ne feledjük, a fotográfia a kezdetekben üzleti vállalkozás volt, tehát a szerző azon is töprengett, hogy mi az, ami eladható? Például a képeslap – lefotózza a siófoki víztornyot és el tudja adni. Ez tehát egy üzlet által motivált érdeklődés. Ami viszont a kérdésedre talán egy érdekesebb válasz lehet, az az amatőr fotósok élete és világképe. Ez már a századforduló, amikor először vásárolnak amatőrök kamerát, és ők jellemzően műszaki beállítottságú férfiak, mérnökök vagy patikusok, tanítók, papok, ugyanis ekkor a fényképezésnek a vegyi és műszaki része nem elhanyagolható, a sikerélményhez elég komplex technikai tudás is kellett. De már ekkor is nagyon sokféle ember fényképezett. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fotográfia kiváltságos dolog volt, és kevesen engedhették meg maguknak. Nyilván egy kistelepülés esetében így is volt, a tanyavilágban meg pláne, de azért gondolj csak arra, hogy a történelmi Magyarországon volt harmincezer fotóműterem, tehát létezett harmincezer olyan ember, aki hivatásszerűen fényképezett. Az amatőr szerzők száma pedig megbecsülhetetlenül sok már a háború előtt is. A fényképezőgép a harmincas évekre egy robbanásszerűen elterjedt, népszerű eszköz lett. Mindenki mást tartott érdekesnek, és ez látszik a fotókon is. De ha valami mégis egységesen kijelenthető, az pont az, hogy mindig volt valamilyen érdeklődés a világ dolgai iránt. A fotográfia nagyon erősen kötődik az utazáshoz is, rácsodálkozás a világ sokféleségére, a fantasztikus természetre vagy épített környezetre. Az idő megállítása biztosan motiválta ezeket a szerzőket. A család otthon almát szed vagy ebédel, feltűnik a cseléd vagy épp leül melléjük a kutya – ez mind megjelenik a megörökített pillanatok között. A fotós pedig látta maga előtt azt az albumot, amelybe majd ezt a képet el tudja helyezni, és alá tudja írni, hogy 1902, Érsekújvár. Bizonyára volt egy ilyen korai dokumentarista vágy is a szerzőkben, és rácsodálkozás a világ szépségeire, beleértve a saját családot is, amely a fotográfián mindig harmonikus, kiművelt, nem kócos, rendezett – szép. A fotográfia korai korszakaiból nagyon nehéz olyan szerzőket mutatni, akik szociofotókat készítettek volna vagy a nehézségeket akarták volna megörökíteni. Aztán idővel egyre több ember engedhette meg magának, hogy fényképezőgépet vegyen, de ez a fajta kötődés az utazáshoz és a világ szépségeihez a mai napig megvan a fotókon. A közösségi médiában ma is jellemzően ezeket a klassz képeket láttatják az emberek – mindenki szép, vidám és rendezett, fantasztikus helyeken jár.

 

Fotó: Kurucz Árpád