Leczo Bence

„Nincs olyan, hogy tökéletes film”

Találkozás Tóth Barnabással, a Mesterjátszma rendezőjével

Stefan Zweig zseniális művét, a Sakknovellát adaptálta – ez pedig nemcsak a műfajok közti váltást, hanem a történet irányának megváltoztatását is jelenti. Olyannyira, hogy ha itt leírnánk, az elvenne a Mesterjátszma élvezeti értékéből, tehát spoilermentesen készítettünk interjút a rendezővel. Sakk, improvizációs színház, alkotótárs, alkotási folyamat, hibalista – Tóth Barnabás rendező-forgatókönyvíróval beszélgettünk, akinek két alkotása, a Susotázs és Az akik maradtak is az Oscar-díj szűkített listájára, vagyis aközé a tíz film közé került, amiből kiválasztják az öt jelöltet.

A Mesterjátszma központi motívuma a beszélgetésünk apropója is egyben: szokott sakkozni?

Inkább apámra, nagyapámra és a nagybátyámra volt jellemző, ők telefonon is sakkoztak egymással. Az agyam annál romantikusabb, érzelmesebb és türelmetlenebb, minthogy stratégikusan, több lépéssel előre gondolkodjon, ráadásul a szembenülő ellenfelem is frusztrál és stresszel. Engem türelmetlenné tesz a sakk. Ma már a stratégiai társasjátékokat is nehezen viselem, inkább a kooperatív játékokat szeretem.

A filmre való felkészülésként vagy a castingfolyamat során sakkoztak?

Mindkettő. A castingot eleve a Magyar Sakkszövetségben tartottuk, Szurmai János producer felesége, Szurmai-Palotai Piroska FIDE-nagymester. A Covid idején tartottuk a castingot, szükség volt egy nagy térre, erre tökéletes volt a sakkszövetség. Tele volt faasztalokkal, amiken eleve voltak sakktáblák. Minden, a filmben sakkozó színésszel, főleg a Czentovics Sándort alakító Mácsai Pállal vagy a Mártát megformáló Varga-Járó Sárával játszottunk. Nagyon szeretek improvizálni, megesett, hogy én vettem át Mácsai szerepét, a Márta-jelölteket pedig váratlan helyzetek elé állítottam játék közben. Felvettük, hogyan reagálnak, hogyan játszanak és hogyan improvizálnak. A színészek ilyen esetekben gyakran felszabadultabbak, mint amikor kész szöveggel érkeznek a castingra.

A film előkészítésénél pedig óhatatlanul fel kellett készülnünk a sakkból, eleve az összes sakkjátszmát meg kellett tervezni előre, mert a forgatókönyvben csak annyit írtam, hogy most valaki vezet, vagy leütik a királynőjét, mindenki felhördül, matt van. Emögé kellett Pirosnak odaépíteni az összes játszmát lépésről lépésre, a színészeknek pedig megtanulniuk mindezt. Hajduk Károlynak, amikor karaktere a börtönben saját magával játszik, két játékos szemszögéből kellett átvennie a lépéseket, és meg is tanulta fejből. Néha segített a stábnak is, amikor újra fel kellett építeni a kelléksakktáblát, egyből mondta, hogy mit hova tegyünk. Fantasztikus tehetsége van ehhez is.

A Sakknovella adaptációjánál nem volt kézenfekvő sem 1956, sem a vonat.

Abszolút nem volt kézenfekvő, hiszen a Stefan Zweig-mű egy hajón játszódik, és 1941-ben a nácik elől menekülnek a szereplők. Fonyódi Tibor társíró kollégám volt az ötletgazda. Kitalálta, hogyan magyarosítsa ezt a nácik és elnyomás elleni kiáltványt. Ha pedig magyar, akkor hajón nem utazhatnak a szereplők, inkább legyen vonat, és így jött 1956. A regény főszereplője egy ügyvéd, ő is magyarosítás által lett pap, hiszen a kommunisták nem egy papot sanyargattak és kínoztak akár börtönben, akár börtönön kívül.

Péterfy Bori, Mácsai Pál vagy Hajduk Károly mellett több kaszkadőr is feltűnik a filmben, a vonat jegyvizsgálóját pedig egy Magyarországon élő örmény harmonikaművész, David Jengibarjan formálta meg. Ő hogyan került a képbe?

A casting direktor, Ascher Irma ötlete volt. Vele ketten vezényeltük le a szereplőválogatást, és neki mindig vannak előajánlatai a szerepekre, David Jengibarjan is köztük volt. Nagyon tetszett az arca, a tekintete, a hangja, az oroszra hajazó akcentusa: 1956 miatt ez nem is jött rosszul. A szereplőválogatáson is sajátosan viselkedett, és nagyon meggyőző volt. Annak ellenére, hogy nem profi színész, nagyon jó volt vele dolgozni.

A film vége előtt húsz perccel csavartak egyet az eredeti sztorin: azonban néhány részlet a háttérben a film elejétől kezdve utal a végkifejletre: mi a megfontolás emögött? A szemfüles nézőnek szól, egy gesztus, mint az örömzenélés, esetleg az újranézési potenciál növelése?

Eddig nagyon kevesen mondták, hogy sokkal korábban rájöttek a csavarra, mint ahogy szerettük volna. Vagy csak nagyon kevesen akartak lelombozni minket. Pedig a néző szeret okos lenni, vagy annak tűnni. Abban sikeres a Mesterjátszma, hogy meglepő a csavar, és mindenki nagyjából ott kezdi el sejteni, ahol mi szerettük volna: negyedórával a vége előtt. Egészen szórakoztató úgy írni, rendezni és eljátszani egy filmet, hogy tudod, mi lesz a csattanó. Megjegyzem, még a mellék- és szöveges szereplők sem tudták, legfeljebb tíz színész, hogy mire megy ki a film. Nem akartuk, hogy aszerint játsszanak, és azt sem szerettük volna, hogy híre menjen. Szóval önszórakoztatásnak is megfelel. Ennél fontosabb szándék, hogy nem akartuk, hogy a néző úgy érezze, teljesen a semmiből jön a fordulat. Hogy minden, az első hetvenöt percben tett állítás kamu volt: egy ilyen film ügyetlen, suta és csaló lett volna. Az első vágástól kezdve filmnyelvi eszközökkel – nagyon ritkán dialóggal vagy közvetlen utalással –, a szemre és fülre, az érzékekre való hatással kommunikáltunk végig, hogy hohó, itt lehet, hogy történik majd valami.

 

Fotó: Éberling András