Bagossy-Biró Barbara

„Nincs értelme hitetlennek lenni és nincs értelme félni a haláltól”

Meglátogattuk Müller Péter Sziámit

„Aki elérte és bejárta és felfedezte, / megnyerte és túlszárnyalta és megdöntötte, / megtalálta és elfogta és megmentette, / legyőzte és felszabadította és kikiáltotta, / átélte és megírta és megzenésítette” – írja Janikovszky Éva a Kire ütött ez a gyerek? című könyvében. Bár ezek a sorok nem Müller Péter Sziámiról szólnak, de ennél jobban nem is lehetne bemutatni a beszélgetőtársamat, aki volt már nyelvtanár és könyvtáros, író és rendező, zenész és dalszövegíró, halász és kézbesítő, Sziget fesztivált alapított, a Magyar Állami Operaházban igazgatott, és utazott vagy szerelmes volt, vagy pedig mindkettő. Négy unoka nagyapja, és nemrég töltötte hetvenedik életévét. Otthonában beszélgettünk gyermekkoráról, nemrég véget ért Napidal projektjéről, alkotásról, hitről és halálról.

Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Gyermekkorom legkorábbi emléke az, ahogyan a kis fehér rácsos ágyamban fekszem a plüsskutyámmal meg a Zulejka babámmal, velem szemben pedig a díványon üldögélő dédnagymamám, aki néha-néha halkan odaszól hozzám. A következő eleven élményem már maga ’56, amikor ötéves voltam, és az óvóhelyen ültünk. Nagyon zűrös volt az egész. A lakásban hol orosz, hol magyar katonák voltak. A ruszkik megtanítottak dobtáras géppisztolyt szerelni, a fürdőkádban pedig púpozottan álltak a kézigránátok, de engem mindez nem érintett meg. Inkább azt mondanám, hogy olyan volt, mintha egy moziban lennék, vagy mindez egy leendő versnek a tárgya lenne. 

Akkor ez nem maradt meg rossz élményként?

Nem. Engem óvtak, féltettek, sosem hagyták, hogy halálra rémüljek. Emlékszem, nem volt mit ennünk, és a Vöröskereszt ötkilós bádogdobozokban küldte nekünk a sajtot, amit én szappanízű sajtnak neveztem el. A barátokkal az Üllői útra jártunk, és katonásdit játszottunk az otthagyott rohamsisakokkal. Akkor az sem tűnt rémisztőnek, ha az egyik rohamsisak alatt megtaláltunk egy letépett kézfejet. Semmit nem vettünk túl komolyan. Édesanyám mesélte, hogy miután lezajlottak a harcok, elindult velem, hogy elvigyen újra óvodába. Az Üllői úton akkor még járt a 63-as villamos, arra ültünk fel. Én csak bámészkodtam a zsúfolt járművön, semmit nem éreztem a harci légkörből meg a rémületből, ami körülvett minket. Egyszer csak hangosan megszólaltam: „Nézd, mama! Az oroszok, hogy szétlőtték az Üllői utat…”, de mire folytattam volna, ő megszorította a kezemet. Ekkor már megértettem, hogy talán valami rosszat mondhattam, így gyorsan hozzátettem: „De biztos nem direkt csinálták!” (Nevet)

Ugorjunk picit az időben! Fiatal felnőttként volt olyan krízis az életedben, amikor meg kellett válaszolnod a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést?

Érdekes, mert ez nálam nem tinédzserkorban jelentkezett, és nem is nevezném feltétlenül krízisnek. Nagyon korán elkezdtem verseket írni, meg nekiláttam mindenféle könyvek olvasgatásának. Persze az olvasást ebben az esetben nem kell szó szerint érteni, mert olykor olyan könyveket is levettem a polcról, amik roppant bonyolultak voltak. Ilyen volt például anyukám testvérének egyik német nyelvű könyve is, amire határozottan emlékszem. Az volt a címe, hogy Fünfstellige Logarithmen, vagyis Ötjegyű logaritmustáblázat. Nagybátyám ugyanis mérnöknek készült, és az is lett belőle. Imádtam azt a könyvet. De ugyanúgy olvastam verseket is, meg a felnőttkönyvekkel is egész jól boldogultam. Ha pedig kérdezték, hogy „Petike, te mi akarsz lenni, ha nagy leszel?”, akkor egész egyszerűen azt feleltem: „Költő, festő, bádogos!” Mindig ugyanezt a három dolgot mondtam. 

Bádogos?

Így van. Gangos házban laktunk, és mindig jött hozzánk a drótostót, aki folyton azt kiabálta „A drottos, a drottos!”, és nekem marhára tetszett, hogy az emberek vitték hozzá a lábasaikat foltozni. Szerintem, ha kellene, én most is meg tudnék foltozni egy lyukas lábast.

Bádogos nem lettél, de rengeteg dologgal foglalkoztál, számos projektben voltál benne a művészet mindenféle területén, és nem csak ott. Van még valami a bakancslistádon? Van egyáltalán bakancslistád?

Bakancslistát sosem készítettem, de volt egy dolog, amire mindig is vágytam, és hiába kértem, sosem kaptam meg: egy bicikli. Egyszerűen azon a környéken, ahol laktunk, nem volt biztonságos a gyerekeknek biciklizni, ráadásul én bamba is voltam. Kívülről nézve nem lehetett rólam feltételezni, hogy képes vagyok annyira körültekintőnek lenni, hogy kerékpárt lehessen adni alám, így soha nem is volt biciklim. Harmincéves voltam, amikor édesanyámmal utaztunk valahová (akkor még ő vezetett, mert nekem nem volt jogosítványom), és mivel a feleségem pont akkor volt várandós, ezért édesanyám megkérdezte: „Na és így, hogy most jön a gyerek, te mit szeretnél?” Én meg gondolkodás nélkül rávágtam: „Egy biciklit!” Akkor eszembe sem jutott, hogy ő a baba neme felől érdeklődik. (Nevet) Szóval így nézett ki az én rövid bakancslistám. Nem volt olyan ambícióm, hogy ez legyek vagy az legyek. Híres meg gazdag pláne nem akartam lenni. Azt szerettem, ha bambulhattam. Arra vágytam csak, hogy hagyjanak szemlélődni, meg hülyeségeken gondolkodni. De ezt így nem mondtam ki, csak utólag tudom, hogy mindent ez határozott meg, és ez benne is van az Apukám kiskorában című versemben, amit még a kisfiamnak írtam: „Viszont soha meg nem bukott, / valamennyit mindig tudott, / bár az idejét sajnálta / sok keserves tanulásra. / Játszott inkább, bambulgatott, / messzeségbe bámulgatott, / már padjába verset karmolt, / főleg magyart, olykor angolt.” 

Azt akarod mondani, hogy ez a sokféle dolog, amit elértél, mind bambaságból született?

Azt. Most voltam Kassai Lajos lovas íjász barátomnál, és pont szóba került ez a téma is. Mesélte, hogy az emberek mindig megkérdezik tőle, hogyan tud koncentrálni egyszerre annyi mindenre, miközben a lovon ül? Erre nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy ő nem koncentrál, hanem összpontosít. Ez nálam is pontosan így van. 

Mi a különbség?

Az összpontosítás azt jelenti, hogy minden fontos pontra egyszerre tud élesen figyelni az ember. Emiatt tűnik bambának az, aki éppen összpontosít, neki ugyanis nem egy helyre van kihegyezve a figyelme, hanem minden pont éles nála. Ez talán a titok. De nálam is időbe telt, amíg rájöttem erre. Egy ideig az volt az illúzióm, hogy laza harmóniában élem az életem, de időközben rájöttem, annak ellenére, hogy én ezt élem meg, ha elkezdem kívülről szemlélni magam, akkor azonnal észreveszem, mindenre figyelek, ami fontos. Azért nem volt soha bakancslistám, mert mindig csak figyeltem arra, ami történik körülöttem. Tizenhat éves voltam, amikor az első verseskötetem készen volt a Móra kiadónál, és nem azért, mert ambicionáltam, hanem azért, mert azok a neves meg tehetséges költők, akik akkor olvasgatták a verseimet, elküldtek, hogy most már csinálnom kellene ebből egy kötetet. Oda is került a kézirat Kormos Istvánhoz, akivel nagyon kedveltük egymást, de aztán sajnos beteg lett, én meg elhoztam a kéziratot, és onnantól már nem izgatott ez az egész. Igazából csak azt szeretném, hogy ne kelljen nagyon biciklizni, meg erőlködni, meg mások elé törekedni, mert nekem az rosszulesik. Zavarban vagyok tőle. De azért elvárom, hogy ha eddig ilyen kegyes volt velem a sors, akkor ezután is, amíg még lehet, jó dolgok történjenek.

Valószínűleg ezért sem görcsölsz rá a dolgokra. 

Abban nincs öröm. Öröm abban van, hogyha csinálod azt, amit szeretsz, és egyszer csak rájössz, hogy mások is elkezdik szeretni, amit csináltál. Na, az marha jó érzés.

Aki követ téged a közösségi oldalakon, láthatja, hogy van egy-két dolog, amit szinte mindig viselsz. Ilyen a piros kalap és nyakadban lévő karabiner. Ragaszkodsz a tárgyakhoz?

Egyáltalán nem ragaszkodom. Tény, hogyha itt körbenézel, akkor milliónyi tárgy vesz körül, de ez csak azért van így, mert nagyon hosszú ideje élek, és lassan begyűltek maguktól. Mindegyik tárgynak, amit itt látsz, története van. Például a piros kalap, a zenekari „logó”, abból a műhelyből való, ahol Soós Imréé is készült a Körhintabeli szerepéhez (csak az övé fekete volt), a karabinert a feleségemtől kaptam a tízedik évfordulónkra. A fejed fölött lévő kis kék madarakat egy kambodzsai kisfiú adta, akinek letépte a lábát egy taposóakna. Az történt ugyanis, hogy egy régi szerelmem, akivel ezer éve nem láttuk egymást, aktivista lett egy kampányban, amiben a taposóaknákat akarták betiltatni. Egyszer csak felhívott, hogy Stockholmban van, és ha szeretnék vele találkozni és érdekel a dolog, akkor utazzak ki én is. Így keveredtem bele a taposóaknák betiltására szerveződött nemzetközi mozgalomba. Akkor még nem annyira izgatott maga a dolog, csak a lány miatt mentem, de aztán az egyik előadáson egy sebészorvos levetített egy diasorozatot, amelyen olyan gyerekek voltak, akik épp iskolából hazafele tartva ráléptek egy otthagyott taposóaknára. Onnantól már nem tudtam nem úgy nézni, hogy ezek akár az én gyerekeim is lehetnének. Akkor és ott meggyőződtem arról, hogy ez egy nagyon fontos dolog, és ebből az sült ki végül, hogy én lettem az egyik kelet-európai koordinátora az ügynek. Hogy felkeltsük a figyelmet a kezdeményezésre, a Sziget fesztiválon is építettünk egy háború után elnéptelenedett kis elhagyott modellfalut, ahová, ha bementél, megtapasztalhattad, milyen lenne, ha felrobbanna veled egy ott felejtett akna. Később a világon elsőként sikerült elérnünk, hogy összeállt több mint ezer civil szervezet, és 123 ország leszkanderozása után betiltották a taposóaknákat. 1997-ben mi kaptuk ezért a Nobel-békedíjat.

Mostanra már befejeződött a Napidal című sorozatod a YouTube-on, ahol mindennap megosztottál egy dalszöveget vagy szövegvázlatot, így 365 szöveget hallhattunk tőled. Feltölt az alkotás, vagy inkább kimerít?

A legtöbb munkám a dal és az írás körül forog. Operát fordítok, vagy épp egy Billie Eilish-könyvet a gyerekeimmel, közben musicalekbe írok dalokat. Ezek nagyon szép dolgok, de ez mind teljesen más, mint az, amikor magamnak írok, mert olyankor azt akarom, hogy az engem is telibe találjon, és tudjam, az a saját valódi érzéseimről vagy állapotomról közvetít. A Napidal projekt a kettő közé esett, és pont ezért egy koncentrációs, meditációs gyakorlat volt számomra. Egy adott ponton elkezdtem azon gondolkodni, milyen volna, ha egyszer nekem is lenne rendes munkahelyem. Persze voltam már kubikos, opera- és tv-igazgató, meg halász, kézbesítő, takarító és nyelvtanár is, de hogy azzal foglalkozzam hivatásszerűen, ami amúgy is a közepe az életemnek, olyan nem volt. Amikor belegondoltam, mi lehetne az, akkor rájöttem, hogy nekem a dal körül forog az egész életem, és minden gondolatom. Amikor Szakcsi Lakatos Béla barátom – aki világhírű zongorista – azt mondta nekem, hogy még mindig zongorázik naponta három-négy órát, akkor azt mondtam magamnak: „Oké, én elsősorban dalszerző és szövegíró vagyok, úgyhogy mindennap fölkelek, és addig le nem fekszem, míg ki nem találtam, és le nem írtam egy épkézláb dalszöveget-dalötletet.” Így is lett, és azt kell mondanom, nagyon könnyű volt, egyáltalán nem merített ki.

Az egyik Napidalban dalban ez áll: „Miért írják mindig a hitetlenek a legszebb vallásos énekeket?” Szerinted kell-e hinni valamiben ahhoz, hogy boldogok lehessünk az életben?

Ha fölteszed azt a kérdést, hogy szükség van-e a hitre, akkor arra nagyon sok ember azt válaszolja, hogy „Jaj, hát szükség az lenne, de hát én nem hiszek”. Itt az egész abból a tévedésből fakad, hogy etimológiailag nem jól értelmezik a hívő meg a hit szavakat. Az előbbi ugyanis nem azt jelenti, hogy valaki elhisz valamit. Köze nincs hozzá. Ez csak egy későbbi jelentés, ami ráragadt. A hívő a híve valaminek. Ha valaki híven szolgálja a hazát, az azt jelenti, hogy hűen, nem azt, hogy vakhittel. Hívőnek lenni tehát azt jelenti, hogy te hűséges vagy valamihez. Na és itt jön az, hogy mihez? Olyan emberrel én még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy a világ csak annyi, amennyi látszódik belőle, mert az olyan sivár, és annyira életszerűtlen, hogy így egy csomó gyönyörű dolog kiesne még a legegyszerűbb emberek életéből is. Miért van az, hogy emberek, akiknek villanyszámlára alig telik, éppen beteg a gyerekük, vagy baj van a munkahelyen, mégis beülnek a színházba, végignézik az előadást, és pityeregnek a főhős sanyarú sorsán? Azért, mert a valódi életük mellé kell valami, ami nem úgy mű, hogy hamis, hanem úgy, hogy a hittel rokon. Nincs az a lélek, amelyik hátra tud dőlni, ha nem tapasztalja meg legalább egyszer a saját hűségét. Szóval értem, hogy miért imádkoznak az emberek – mert egyébként mindenki imádkozik valahogy, csak nem biztos, hogy tud róla. És az, hogy van-e Isten vagy nincsen, hogy hiszel-e benne vagy sem, az mindegy, de az életed arra van, hogy úgy éld le, mintha lenne. Azért a hitetlenek írják a legszebb vallásos énekeket, mert a kételyből és a hitért való megszenvedésből születnek a legszebb, legodaadóbb dalok. Egy zalai kis öregedő falucskában laktam, és nem sok intellektuális elfoglaltságom maradt, így vasárnaponként elmentem a szentmisére. Az mindig feltöltött, mert azt éreztem, túlmutat azon, hogy fölvágom a fát, meg kiszedem a krumplit, ami akkor nagyon földhözragadt életnek tűnt, pedig nem volt az. Akkor írtam meg a Mária evangéliumát. Ott voltunk egy kis vályogházban, megszületett Máté fiam, és közben az édesapám megkeresett azzal, hogy írt egy darabot, amit át kellene ültetni versbe. Át is írtam, és borzasztóan élveztem. Amikor kint voltam Hollandiában, felhívott Tolcsvay Laci barátom – aki a darab zeneszerzője – azzal, hogy II. János Pál pápa Magyarországra látogat, és ezt a darabot szeretnék neki bemutatni Pannonhalmán. „Hát ez csodálatos” – gondoltam. Igen ám, de aztán azt is hozzátette, hogy még a bemutató előtt összeül egy magas papi testület, és megvizsgálják, hogy a szöveg, amit írtam, megfelel-e a Szentírásnak. Pár nappal később felhívtak, és azt mondták, megállapították, hogy ez egy Szentlélek sugallta, szakrális szöveg, de egyetlen szót meg kellene változtatni benne. Én persze szomorúan megmondtam, hogy az kizárt. A Kádár-rendszerben négy lemezünket tiltották be, mert nem voltam hajlandó átírni valamit, szóval ezt most se gondoltam másképp, de azért megkérdeztem tőlük, hogy melyik az a szó, amelyikkel elégedetlenek…

És mi volt az? 

A Stabat Materben, a kereszt alatt a halott Jézust ölében tartó Mária így énekel: „Íme hát megtörtént, amit akartál, / Megváltás másnak, csak nékem kárhozat! / Rettentő fények közt távolodsz tőlem, / Jézuskám, meghaltad hát halálodat.” Azt kérdezték, hogy biztos vagyok-e abban, hogy ez a kárhozat szó talál Máriához? Én pedig mondtam, hogy nem tudom, de nekem ez jött, amikor írtam. Erre megkérdezték, hogy mit szólnék inkább ahhoz, hogy áldozat? „Megváltás másnak, csak nékem áldozat”. Én meg nem szívesen mondok ilyet, de az oda tényleg jobban illett. (Nevet) Szóval ezt az egy szót megváltoztattuk, és végül tényleg ezt a darabot adták elő a pápának.

Ha már úgyis a hitnél tartunk. Te félsz a haláltól?

Nem.

Tudtam, hogy ezt fogod válaszolni!

(Nevet) Nem akarok álszent lenni. Az persze bennem van, hogy jó lenne minél tovább élni, hogy lássam, mi van a gyerekekkel, meg az unokákkal, meg azt is szeretném nyilván, ha nem okoznék nagy bánatot senkinek a halálommal, mert az már rég természetes lenne. Az íróasztalom felett van egy cédula, amire felírtam, hogy „Ott jobb!”. Ez persze nem biztos. De ha végiggondolod a rendszert, akkor másnak nincs értelme. Nincs értelme hitetlennek lenni, és nincs értelme félni a haláltól.

Nem jobb félni, mint megijedni?

Ez a világ leghülyébb közmondása. Ez egyszerűen nem igaz. Jobb megijedni, mint félni. Miért, szerinted az a jobb, ha az egész életét rettegésben tölti az ember, és fölkészül, és retteg, és él egy kicsit, majd tovább retteg… és aztán meghal? Vagy az, ha az egész életét derűsen tölti, jófajta öntudattal, és nem ezen parázik állandóan? Hogyha pedig jön a halál, akkor nem éri felkészületlenül, hiszen egyszer már végiggondolta. Nem kell ezen állandóan gondolkodni, ilyen egyszerű. Félni attól szoktunk, ami esetleg bekövetkezhet. A halál jelenleg nem az, ami bekövetkezhet, hanem az, ami tuti, hogy be fog következni. Az, hogy miként fog bekövetkezni, csak nagyon kevéssé van a hatalmunkban. Szóval nincs bennem félelem. Játékos kedv van bennem, és szívesen eljátszom a sorssal. 

Mikor azt mondod: sors, mire gondolsz?

Ezen sokat gondolkodtam, és úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a sors nem a végzet, és messze nem a véletlen. A sors egy játékostárs. Kihív téged mindenféle játékra. Megkérdi, van-e kedved játszani, és te mondhatod azt, hogy nincs. De azt is mondhatod, hogy „Persze! Játsszunk!” És akkor le lehet élni úgy az életet, hogy végig játszottál. Azt hiszem, idáig pontosan így éltem.