Gáspár Kinga

„Mintha egy ág nőtt volna ki belőlem”

Egy apa-fia történet és két kivételes ember: Berecz Andrást és Berecz Istvánt kérdeztük

„Kivirult az én örömem zöld fája” – így is kezdődhetne az a történet, amit Berecz András mesemondó, népdalénekes és fia, Berecz István néptáncos, előadóművészek kapcsolatáról mesélnénk kívülállókként, látván ezt a korántsem szokványos apa-fiú viszonyt. Fontos kérdés ma is, hogyan lehet fiút nevelni, aki nem a „nagy fa árnyékában” nő férfivá. Akkor sem, ha családi hagyomány szerinti pályán veti meg a lábát egy olyan „szakmában”, amely kristálytiszta és erős szerepmintákkal szolgál. A két karakán egyéniség egyedi életútja és a köztük lévő apa-fia viszony éppen azt példázza, hogyan kell okosan átmenteni a hagyományt úgy, hogy azt a következő nemzedék is magáénak érezze. 

A legtöbb családban, ahol a szakmaválasztás öröklődik, általában azt látjuk, hogy a gyerekek a szülők árnyékában nőnek fel, és csak rendkívüli erőfeszítés árán sikerül – ha ugyan sikerül – kitörniük az elődök takarásából. A Berecz családban nyoma sincs efféle kényszerűségnek. Honnan ez a természetes könnyedség, amit olykor némi csipkelődés is fűszerez?

Berecz András: Nem vártam el Istvántól, hogy táncoljon, népzenével foglalkozzon. Daloltam, meséltem örökké, reggeltől estig. Hagytam, hogy a maga tempójában közeledjen az én világomhoz. Nagyon jól esett, hogy öröme van bennük és ragad rá minden, ami szerintem ebben lényeges, láttam, hogy megtalálja a saját útját benne. Példaképem a szamár füle volt mindig – azt mondják, ilyen fül, mint ami neki van nem nőhet, csak ragadhat. Én is így tanultam, és milyen jól esett!

Vagyis engedte megkívánni ezt az életformát és mesterséget.

Berecz István: Talán az a jó feloldása nálunk ennek a problémának, hogy számunkra a néptánc, a muzsika és a mesemondás nem karrier kérdése, hanem elsősorban hivatás: a saját életünkben is stabil viszonyítási pont, ezért nem is alakult ki versengés, hiszen ebben nem kell legyőznünk egymást. Nálunk a tánc és az ének nem ér véget a színpadon, a mesék pedig otthon is folytatódnak, mi így élünk, ez az anyanyelvünk. Amibe én belecsöppentem édesapa által, az nem a kirakat-kultúra, nem a színpadi előadások világa, hanem viselkedési és viszonyulási pont a világ és egymás megértéséhez, tiszteletéhez. 

Ha egyetlen szóba kellene sűríteni, mi a mesterségetek, azt mondanám: örömcsinálók vagytok. Ebben az örömcsinálásban eszköz a népi kultúra, a néphagyomány, a néptánc, a szövegfolklór. Ráadásul ez a műfaj együttes alkotásra hív: a színházból ritkán jövünk ki énekelve, táncmozdulatokat próbálgatva, de Berecz András és István éppen a csinálás örömét kívántatja meg a közönséggel. Az öröm pedig legtöbbször vidámságból fakad. Valóban a vidámságot várja el a közönség?

Berecz András: A közönség elvárja tőlem a vidámságot. Az emberek ki vannak éhezve a nevetésre. Az én melankóliámra, kritikámra, haragomra csekély a kereslet. Hasonló jelenséggel már Shakespeare nagymester is találkozott. Megtanulta, hogy a közönség igazi, odaadó figyelméért nem érdemes okosnak lenni. Legjobb, legbiztosabb posta a bolondos vidámság. Ez a legsúlyosabb gondolatokat is képes elhordani a címzetthez. A bölcsességnél százszor könnyebben, biztosabban. Többek közt ezért adja udvari bolond szájára emberjavító igazságait. Pompás dárdákat tud hegyezni ezzel a hangnemmel, észjárással.

Berecz István: Az örömszerzés azért nagyon találó kifejezés arra, amit csinálok és csinálunk, mert éppen ezt vesszük elő a kultúrából, ami élő és élhető, tehát életet ad. Mai napig képes vagyok ámulattal nézni erre a csodára. 

A közönség igényeiben társadalmi elvárások tükröződnek. Aligha mondhatnánk, hogy Berecz András és családja a jelenlegi társadalmi elvárások szerint él. Mi volt az első emléke azzal kapcsolatban, hogy nem átlagos az életük?

Berecz András: Az, hogy szüleim, főleg édesanyám mennyire különbözik a budapesti környezettől. Csodabogár volt ő Pesten, jól tükrözi például az a mondása is, hogy ő még találkozott az utolsó ősemberrel. Persze el is hittem, tetszett is, egy darabig még büszke is voltam rá. Mikor iskolában az ősemberről tanultunk, rögtön elis magyaráztam édesanyám szerencsés találkozását. Órán! A tanító néni lekacagott, az osztály felvisított, én pedig elsötétültem. Mentem neki otthon édesanyámnak, hogy mégis hol találkozott ő azzal az ősemberrel? Elmesélte, szépen, apráján, hogy mikor Kunhegyesről feljöttek Budapestre a nagyapámmal, és elmentek a vurstliba, ott húsz fillérért egy pokróc mögött meg lehetett lesni az utolsó ősembert: szőrös melle volt, nagy agyara és láncot csörgetett egy ketrecben. Az én édesanyám tehát önmagában szubkultúra volt, ebben nőttem fel és erről a világról kezdtem aztán sugaranként leszakadni…aztán pedig vissza… szépen.

Édesapád generációja az első, amelyik hivatásszerűen megél a népi kultúrából előadóművészként úgy, hogy nem iskolában tanulta a mesterséget: terepre jártak, saját gyűjtésekből alkottak, élő anyagból teremtettek újabb élő anyagot. Csodabogarak voltak, akárcsak az imént említett nagymama. Benned volt ilyen érzés? Érezted valaha, hogy különcnek számítasz a környezetedben?

Berecz István: Érdekes generációs különbséget feszegetsz. Édesapáék valóban harcostársak voltak, a hivatalos kultúrdekrétumokkal szemben fogalmazták meg magukat. Nekünk már egy színes, formálódó világban kell elmagyaráznunk a kortársainknak, hogy a saját műveltségünk miért nem csak egy a választható sok szabadidős-tevékenység közül. A jelen látszólagos szabadságában lehetőségnél csak előítéletből van több és legalább annyira meg kell harcolnunk a saját magunk által képviselt értékekért, mint korábban Édesapáéknak, amikor ez tiltott volt.

Berecz András: Ezen a pályán nagyon nagy a megújulást siettető kényszer. De ebben a megújulásban nyüzsög a középszer. Csekély fantáziájú ötletpuffogás kezd a csiszolt formák helyébe furakodni. Jelek helyett zsáner, tömör üzenet helyett locsogás, időrablás. Mintha útban volna a közösségi munka… mintha a közösség volna útban. Egy gyimesi csángó lassú, magyaros, a férfiról és a nőről, az emberről, két ember közti kapcsolatról, szeretetről, fájdalomról, újrakezdésről olyan sokat tud elmondani, hogy a jó szemű színházművelők ezt már látni és érezni kezdik. Sőt, a kezüket kezdik kinyújtani értük. Talán ebből a találkozásból szépen kialakul valami színházi megújulás. Vannak szép jelei.

Paradox jelenség, hogy miközben ma már mindent szabad, mégis meg kell küzdeni azzal, hogy vonzóvá tegyetek egy olyan mintát, ami nagyon karakteres szerepeket, tiszta és erős identitásformákat kínál. István számára is éppen ez az erős férfiideál volt az egyik vonzó elem a néptáncban, a népi kultúrában, többek között ettől volt olyan természetes az apai mintakövetés. Hogyhogy nem ez válik trenddé manapság a fiatalok körében? 

Berecz András: A világ szellemi mozgásai mögött tőke áll és ez határozza meg a fő ideológiai vonulatokat a művészetben is. Amit régen pártfunkcionáriusok szájából hallottunk, az ma nagyobb nemzetközi filmfesztiválok díjátadóin köszön vissza és ez befolyásolja a tömegízlést. Ennek, a miénknek is van vonzereje, mégpedig természetes vonzereje, de helyzetbe kell hozni. Az én legszebb díjam, mikor a magyar ember magára ismer a népdalokban, mesékben, amiket elmondok. És persze jó tolmáccsal az észt, a francia, a kanadai, arab ember is. Az is nagy örömöm! Fontosnak tartom, hogy a magyar népdal, népmese külföldi sikereiről értesüljön a magyar ember. Hátha egyszer ennek is lesz hírértéke.

Berecz István: Az egész mai táncházmozgalom, legfőképpen ennek színpadi ága mintha két pad közé csúszott volna az utóbbi években: egyfelől megvannak a műfaj fetisisztái, akik még az adatközlő botlását is lemásolják, másfelől viszont eltolódik a szórakoztatás irányába és felületessé válik. A hajdani táncházmozgalmi célok ma már nem életszerűek, hiszen míg a hetvenes években még értelmezhető volt, hogy a fő törekvés a társadalomtól való leszakadás, a megkülönböztetett figyelem elnyerése volt, ma már éppen fordítva kellene működnie. Meg kellene fognunk a társművészetek kezét, hiszen ha a magyar tánc bekerül a modern magyar színházba, abban óriási megújulási lehetőség van. 

A népi kultúra tiszta formáiban a nemi szerepek is makulátlanok. 

Berecz István: A tánc egyértelműen közvetíti azt a több ezer év alatt kialakult tiszta férfi- és nőideált. Miközben a tánc látszólag csak mozgáskultúra, mégis olyan erős viselkedési parancsokat kapunk általa, amelyek zsinórmértékként szolgálnak nemcsak a színpadon, de az életben is. A táncban egyszerre élhetjük meg a különbözőségünket és az egyéni kiteljesülést, akárcsak a harmonikus egymásra találást.

Ez a látásmód otthoni hétköznapjaink része: édesapám hatvan éve, én harmincnégy éve szívom magamba, hiszen nekünk nem volt otthon televíziónk, mi énekeltünk. Tulajdonképpen kisiskolás korom óta szembesülök a barátok, a környezet mosolyával, elnéző tekintetével, amellyel erre a különbségre rácsodálkoznak. Tizenévek alatt persze összerakja magában az ember, hogy ez nem csak az ő hibájuk, hanem következménye az „átkosban” történt léleknyírásnak, majd az erre jövő fogyasztói tucatkultúra mindent fölemésztő színes agressziójának. Ez az oka többek között a nemzeti önbizalomhiánynak, amire visszavezethető a saját kultúránktól való eltávolodás is.

Kifinomult kritikai érzékkel viszonyulnak saját szakmájukhoz. Hasonlóan kritikusok egymás munkájával kapcsolatban is?

Berecz András: Bármilyen észrevételem van, mindig el tudom mondani Istvánnak, nem érzem, hogy megbántódna miatta. Jó érzés érteni és érezni egymást. Olyan ő nekem, mintha egy ág nőtt volna ki belőlem. Viharban is értem, hogy mit susog. Nem emlékszem, hogy ő valaha is csipkelődött volna velem vagy megbírált volna. Mindig bíztatott. Azazhogy mégis, akkor szokott figyelmeztetni, amikor valamit borúsan látok: ilyenkor megvárja, míg elmondom a kételyeimet, majd segít meglátni a dolog fényesebbik oldalát. 

Anyai örökség volna ez a derűs életszemlélet?

Berecz András: Alighanem édesanyjától örökölte derűsebbik énjét. Meg aztán István jobban mozog az emberek között, jobban benne van a társasági életben, ezért pontosabban tudja, hogy ugyanazt a kérdést mindenki kicsit másképp látja. Én hozzá képest magányos farkas vagyok. Többet morgok.

A magyar népi kultúra képviselete életforma. Hogyan lehet így élni a 21. századi Budapesten?

Berecz András: Igen jól, kívánom mindenkinek! Nem volt tévénk soha, ezért, amikor hazaérkeztünk, saját világunkba léptünk be, nem a nekünk gyártott panelba. A szóé, az éneké és a zenéé volt a „főszerep”. 

Sosem volt hiányérzeted amiatt, hogy másként éltek, mint a többi barátod, osztálytársad?

Berecz István: Azt már elég korán érzékeltem, hogy mindenki szembejön a pályán, de sokáig eszembe se jutott, hogy esetleg mi megyünk a forgalommal szemben. Középiskolás koromban, amikor az ember kezdi felismerni saját magát, akkor jöttem rá, mennyire mások vagyunk, egyben nagyon gyorsan rá is jöttem ennek az erényeire.

Szakmai kérdésekben szoktál tanácsokat kérni édesapádtól?

Berecz István: Tizenévesen nem nagyon, majd később, amikor kikerültem a nagybetűs életbe és jöttek az első sikerek és pofonok, huszonhét-huszonnyolc éves fejjel ismét visszaszoktam a vasárnapi asztal mellé – akkor váltak ismét intenzívebbekké beszélgetéseink. Nemcsak azért fontos a családi tűzhely mellé kuporodni, mert otthon meglapogatják a válladat, hogy jól csinálod, amit művelsz, hanem főként mert amikor kilép az emberfia az addig az egész világot jelentő értékrendszerből, olykor elbizonytalanodik, máskor megrészegülsz a sikertől, de mindig jó visszatalálni, hiszen itthon minden kérdésemhez jó támpontokat kaptam. Legtöbbször nem megoldásokat, hanem szempontokat.

Korán kerültél vezetői pozícióba, egy alkotóközösség munkájáért felelsz. András inkább egyszemélyes műfajban alkot, még akkor is, ha a Nemzeti Színház társulatának tagja. Mi a legfontosabb különbség kettőtök között?

Berecz István: Édesapa ötven éve előrehajította a csatabárdot és azon az úton haladt előre. Én más kor szülötteként, talán jobban hagyom, hogy hozzon-vigyen az élet, mert svédasztalon kell tálalnom sok más fogás között a kultúránkat, de ez sem jelenti a csatabárd hiányát, csak talán kicsit más a testtartás. Az én pályám bizonyos értelemben mesterségesen indult, hiszen már az első tehetségkutatón olyan reflektorfénybe kerültem, amelyet Édesapa világ életében tudatosan került. Ő először végigjárta az egész Kárpát-medence összes fűtetlen, kivilágítatlan kultúrházát és hamarabb ismerte tizenöt milliónyi magyar, minthogy először képernyőre került volna. Én jogásztanoncként vettem részt a Fölszállott a páván és ott fogalmazódott meg, akkor rajzolódott ki, javarészt annak köszönhetem élethivatásom felismerését: az élő hagyományos műveltség társadalmiasítását. Édesapa szemlélődő alkat, sokkal jobban oda tud hajolni a dolgokhoz, hogy aztán éppen a csöndből kovácsoljon erőt és fordítsa ismét az emberek javára. Ereje teljében, a „legnagyobb vérnyomásában” ismerte meg ezt a kultúrát. Én már egy kiveszőben lévő kultúra utolsó indiánjait ismertem meg. De

Az újjászületésének, újraértelmezésének is tanúja, képviselője lehetek egy életen keresztül!

Berecz András: Van a magányos műfajnak sok előnye. Magad rendezője, írója vagy, műfajokon nyargalhatsz oda-vissza, fotózhatsz, filmezhetsz, fordíthatsz, előbb-utóbb az is kiütközik a meséiden dalaidon. Aztán persze jön a hiány. Milyen jó közösségben lenni, zenekarral próbálni, utazni, világvégére kocsikázni egyik dalt másik mellé illesztgetni, elhallgatni a többieket.