Gáspár Kinga

„Minden áldozatot érdemes meghozni a szabadságért”

Lux Antal festőművész a mecseki láthatatlanok szabadságáról mesél

A szabadság titkairól csakis olyan ember beszélhet hitelesen, aki tudja, mit jelent nélkülözni a szabadságot és harcolni érte, majd megtalálni egy teljesen más dimenzióban. Olyan ember, akinek az emlékezetében fekete-piros-fekete táncot jár ’56, hiszen fiatalként nemcsak a forradalom dicsőséges, de legrémisztőbb napjait is átélte, extrém körülmények között, és aki több államhatáron át menekülve őrizhette meg a szabadságért vívott harc igaz történetét az utókor számára. Lux Antal Berlinben élő, Munkácsy Mihály-díjas festőművész minden szempontból generációja hatalmasainak egyike: művészként egy korszak ikonikus figurája, szemtanúként és aktív résztvevőként pedig a Mecseki Láthatatlanok egyik örök szabadságharcosa. Minden magyar fiatalnak találkoznia kellene vele.

 

Sváb gyökerekkel kapaszkodott meg az életben születésekor, Soroksáron. Mi az első emléke a szabadságvágyról? 

 

A második világháború idején nyolcéves voltam, ott éltem át a lövöldözést és a bombázást Soroksáron, a Juta-domb mellett. Már akkor elkezdődött bennem a tiltakozás, hogy nem kell háború, nem akarok vérontást és harcokat látni, végül mégis ez lett belőle… A háború után, az 50-es években nem volt jó svábnak lenni Soroksáron. Folyton azt hallottuk, hogy le a svábokkal, ki a svábokkal – kibírhatatlan volt. Mérges voltam a világra, mert bárhová mentem, csak ütöttek, vágtak érte, ezért elhatároztam, hogy megvédem magam, és elkezdtem bokszolni, hogy visszaüthessek. Megtanultam rendesen bokszolni, és attól kezdve, amikor a svábokat szidták vagy engem bántottak, visszaütöttem. A szüleim nagyon szigorúak voltak, nem akarták, hogy ezt a sportot űzzem, de nem tudták megtiltani; tizennégy éves koromban szó szerint felvettem a kesztyűt a bántalmazások ellen. 

 

Nehéz elképzelni, hogy egy képzőművésznek készülő fiatalember bokszkesztyűt ragad, hogy kiálljon magáért. Hogyan kell elképzelni ezt a kettősséget, a szépművészet iránti érzékenységet és a durva utcaharcot egyetlen lélek alkotóelemeként? 

 

Valóban kétféle világban éltem: az egyikben ököllel tudtam kivívni a szabadságot, a másikban ecsetvonásokkal. Az I. István Közgazdasági Gimnáziumban tanultam, mellette pedig a Képzőművészeti Szabadiskolába jártam, ahol Ilosvai Varga István volt a mesterem, és ahol az igazi szabadságot megtapasztalhattam, hiszen azt festhettem, amit csak akartam, akárcsak később, a Tokaji Művésztelepen. De a „civil” életben nem voltak ilyen felhőtlenek a hétköznapok, ezért ha bántottak, visszaütöttem. Egy alkalommal – 17 éves lehettem akkor – ismét el akartunk menni a törzshelyünkre táncolni, de nem engedtek be: ott állt az ajtóban egy legény, és azt mondta, ez a hely már az övék, menjünk onnan, majd lelökött a lépcsőn. Mire én fölálltam, és visszaütöttem. Kiderült, hogy kommunista párttitkár volt.

Fotó: Németh Róbert