Bonczidai Éva

Mennyi abszurditás van amögött, ahogyan ma gondolkodunk a világról!

Időutazás Milorad Krstić műtermében

A padlótól a plafonig képek sorjáznak: érdekes, borzongató portrék, ismerős kompozíciók, furcsa gesztusok, különös lények. Mindez egy templom és egy börtön szomszédságában, egy budapesti lakásban, ahova gótikus ablakokon ömlik be a fény. Milorad Krstić és Roczkov Radmila otthonába megérkezni emlékezetes ajándék, olyan világba lépünk, ahol mintha létezne az őszinteségnek egy olyan szintje, amely ténylegesen látni hagyja, mire gondol egy másik ember, mi van a fejében, milyen kérdések, gondolatok, játékok foglalkoztatják, és milyen logikája van annak a sajátos humornak, mellyel szerethetővé és főként érdekessé rajzolja a mindenséget.

 

– Ők a gyerekeim – mondja Milorad, amikor látja, hogy megszólalni sem tudok, mert elkerekedett szemmel csodálom a falakat borító képeket. – Mindegyikre emlékszem, hogyan készült és mi jutott eszembe, amikor rajzoltam vagy festettem. 

A képek alapanyagaként használja a valóság egy-egy mulandó információját is – például A lány a Lónyay utcából című portréba a művész beépítette azt a falragaszként kitűzött értesítést, amelyen egy Lónyay utcai forgatás apropóján az ott lakókat a parkolási lehetőségekről tájékoztatják, máskor technikai leírások, tervrajzok vagy épp Radmila lejárt BKV-bérlete lett egy-egy új műalkotás alapja. A berlini sorozaton valós postai bélyegzők, formanyomtatványok is felfedezhetők, de a Műcsarnok kiállítóterének tervrajza is egy különleges portré része lett. 

A két helyszín a művész életrajzában is felbukkan. A berlini nemzetközi filmfesztiválon Ezüst Medve díjat nyert az 1995-ben bemutatott My Baby left me című animációs filmjével, mely a metoo-jelenség árnyékában ma talán más fénytörésben is értelmezhető, szuggesztív, zavarba ejtő alkotás a vágyak, félelmek, ösztönök működéséről. A Műcsarnokban pedig kétszer is volt kiállítása: 2011-ben a Das Anatomische Theater című tárlat Milorad Krstić nagyszabású összművészeti projektjének kiállítótérbe rendezett változata volt, melyben személyes nézőpontból kalauzolta végig a látogatót a 20. század történelmén, a visszásságok mellett megidézte filozófiáinak és művészetének meghatározó alkotóit és alkotásait is. Ugyanehhez kapcsolódott a Ruben Brandt, egy műgyűjtő csoportos portréja című mozgásszínházi produkció, amelyet a Horváth Csaba vezette Forte Társulat vitt színre, és szintén a Műcsarnok terében ismerhette meg a közönség azokat az alakokat és történetfoszlányokat, amelyek 2018-ban Ruben Brandt, a gyűjtő címmel immár egész estés animációs filmként a világ legjelentősebb filmfesztiváljain ejtette ámulatba a közönséget és a zsűrit. 2019-ben ugyanezen a kiállítóhelyen nyílt a Spirit of the Műcsarnok című tárlat, mely a tetoválásoktól kezdve a rengeteg intertextuális utalást sűrítő portrékon át az hommage-alkotásokként ábrázolt önarcképekig többféle árnyalatot felvonultatott Milorad Krstić sajátos világából.

A lakásuk falait is számos önarckép díszíti, melyeken fölösleges Milorad vonásait kutatnunk, hiszen az Agnolo Bronzino, Henri Matisse, Marc Chagall, Kazimir Szeverinovics Malevics vagy Peter Blake előtt tisztelgő portrék valójában inkább arról árulkodnak, hogyan gondol Milorad e festőnagyságok életművére, hogyan látja azokat a problémákat és kérdésfelvetéseket, melyekkel az említett alkotók is foglalkoztak – tehát Milorad és egy másik művész sajátos kapcsolata érhető tetten ezeken a képeken. 

– Ezen a portrén két évszám is látható: 1452 és 1952. Az egyik Leonardo da Vinci születési éve, a másik az enyém. Nem vagyok túl szerény – jegyzi meg szabadkozva és kedves mosollyal a művész – de csak úgy van értelme ennek, ha a legnagyobbakkal folytatsz párbeszédet, akkor is, ha akár ötszáz évvel korábban születtek. 

Valójában több ez, mint párbeszéd, olyan, mintha azt állítaná, hogy minden valaha volt festő hasonló kérdéseken, témákon gondolkodna, csak más-más formát rendel e gondolatokhoz. Milorad képei pedig ebbe a térbe behozzák az adott kor emberének kollektív tudalattijában lévő ábrázolásokat, ikonikus jeleneteket is, és ez az asszociációs útvonal kínálja azt a számos aha-élményt, amely ezekbe a képekbe kódolva van: festmények, filmek, történelemmé vált helyzetek sajátos gesztusai, karakterei, motívumai néznek vissza ránk. Az a gondolat pedig külön borzongató, hogy ábrázolások által kapcsolatba léphetünk évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt élt alkotókkal is. Ez a kapcsolat a múltfeltárás legszemélyesebb kutatói módszere, legalább olyan különleges élmény, mint amikor a régész tudatosítja magában, hogy a barlang falán látható kéznyom egy húszezer évvel ezelőtt élt emberé, és a barlangrajzokon megőrzött ujjlenyomat a legegyedibb nyom, mely ilyen beláthatatlan messzeségből eljuthatott hozzánk. 

Az árnyékok, terek Giorgio de Chirico festményeiről Milorad képein újrarendeződnek, Jane Avril francia kánkántáncosnő portréja által Henri de Toulouse-Lautrec is megidéződik, és itt vannak azok a nők is, akiket sokszor csupán érdekes színfoltként említ a művészettörténet: Leonor Fini, Tamara de Łempicka és Tatiana Bruni szintén belép e térbe, ahol nemcsak alkotóként jelentenek inspirációt, hanem mint különleges karakterek is, mindegyikük femme fatale, aki egész lényével hatással van az őt körülvevő világra. Ezek a képek, ha elidőzünk előttük, nem vadak, nem morbidak, nem szürreálisak, hanem ismerősek: amit ábrázolnak, azt mind felismerhetjük a mindennapjainkban is.

Megidéződik Bartók Béla is – Milorad Krstić volt a díszlettervezője A csodálatos mandarin Mészáros Márta által rendezett filmváltozatának – Mimit látjuk több helyzetben, e hárommellű, sokszemű lány hol csábító, hol kiszolgáltatott, hol szerelmes, a rettegése pedig önálló festményként A félelem anatómiája címmel szintén ott látható a műterem falán. 

A Das Anatomische Theater grandiózus mű, igazán különleges vállalás és elképesztő teremtő energiákat igényelt. A nézőtől is megköveteli ezt az elmélyült figyelmet, de cserébe valami igazán lényegeset tanít az ember és az idő természetéről.

Fotó: Kurucz Árpád