Bonczidai Éva

Meglátogattuk Valker Viktort, az oldtimer luxusautókat gyűjtő üzletembert

Rolls-Royce-ok Noé bárkáján

Leülünk Valker Viktorral beszélgetni, és arról kérdezem, hogy gyerekkorában milyen autós tapasztalatai voltak. 

– Szerintem minden gyerek szereti az autót. Nem gondolom, hogy rám is érvényes lenne az, hogy a gyűjtők azt gyűjtik, amire gyerekkorukban nagyon vágytak. Nyilván számtalan benyomás éri az embert, ami miatt esetleg gyűjtővé válik. Hála istennek, nekem ez nem gyerekkori vágyam volt, mert szerencsés módon mindig luxusautók vettek körül – kezdi az emlékidézést az üzletember. – Sok osztrák rokonunk volt, akiket gyerekként is gyakran meglátogathattam: jómódú emberek nagyon komoly autókkal. Emlékszem arra, amikor tizenéves koromban utaztam egyik rokontól a másikhoz, sofőrös Cadillac vitt. Ilyen élmények hatására természetesen úgy képzeltem el, felnőttkoromban majd nekem is szép autóim lesznek, de nem társult ehhez különösebb sóvárgás. Tizenkilenc évesen vettem meg az első Jaguaromat.

Itt felsejlik egy családtörténet, hiszen láthatóan egészen kivételes helyzetben zajlott ez a gyerekkor. Valker Viktor édesapja, Valker István a magyar animáció egyik úttörője volt. Erdélyben, Lugoson született 1903-ban, azt tervezte, hogy Münchenben tanul festészetet, de édesapja korai halála miatt más irányt vett az élete, és a család Temesvárra költözött az anyai nagyszülőkhöz. A kivételes rajztehetségű Valker István reklámgrafikusként dolgozott, diareklámokat készített, közben autodidakta módon tanulta az animációkészítés technikáit, ő maga készítette el a laboráláshoz és a trükkfelvételhez szükséges eszközöket is. Ezekkel alkotta az első egyperces animációját 1933-ban, és a temesvári moziban megkérte a mozigépész ismerősét, hogy az aznapi utolsó film után ezt is vetítse le. Véletlenül épp a nézőtéren volt Pollák Géza harisnyagyáros, aki a lányát színésznőnek szánta, és azonnal munkát ajánlott Valker Istvánnak. Felkérte, hogy az ügyesen éneklő és táncoló lányáról készítsen egy olyan sorozatot, amelyben rajzolt karakterek jelennek meg a lány mellett. Így készült el az első magyar „élő és rajzolt trükkfilm”, Valker István maga kísérletezte ki a háttér és a lánnyal táncoló mesefigurák összehangolását. Ilyet akkor még Walt Disney-ék sem csináltak. A Polly Ági-filmek tették ismertté az elképesztő munkabírású Valker Istvánt, aki Budapesten folytatta a pályáját, a háború után a magyar filmiroda felszámolásáig a trükkfilm- és bábrészleg igazgatója volt. Később a Híradó és Dokumentumfilmgyárnak feliratokat, műszaki trükköket, propagandafilmeket készített. Nyugdíjazásáig a Mafilm munkatársa volt.

Budapest ostroma alatt a filmiroda és a filmgyárak technikai felszerelése közül is sok odaveszett, Valker István rajzfilmterveinek jórésze is így tűnt el. Az első munkáit korábban a hátára kötözött dobozokban hozta el Temesvárról igen kalandos körülmények között, és ami ma fellelhető az életművéből, az úgy maradt meg, hogy ő maga tette el gondosan őrzött dobozokba.

Ezek a dobozok ma már a filmarchívum gyűjteményében vannak, ugyanis az alkotó halála után, 1982-ben a két fia, ifjabb Valker István és Valker Viktor úgy döntöttek, hogy a rendkívül sérülékeny nitrófilmeket hozzáértőkre bízzák.

A Huszár lapszámunk balatonfüredi bemutatóján azt is megtudtam Valker Istvánról, hogy élete utolsó éveiben visszatért a festéshez, és rengeteg csatajelenetet készített Bem apóval. Hogy miért épp Bem József ragadta meg Valker István képzeletét, ezt a fia sem tudta megmondani, de megjegyezte, hogy az édesapja – akinek apja Ausztriában született, viszont származása miatt kényszerűen Erdélybe költözött, és ott alapított családot – mindig úgy festette meg az osztrákokkal összecsapó magyar csapatokat, hogy a magyarokat ábrázolta vitézebbnek, hősiesebbnek, akik Bem vezetésével győzelemre vihetik a szabadságharc ügyét.

– Édesapád történetén kívül milyen emberi minták határozták meg azt, hogy ki lett belőled? – faggatom Valker Viktort. 

– A pályaválasztásomban kétségkívül szerepet játszott az, amit az osztrák rokonoknál láttam, az a rendkívüli jómód, amelyet ők üzletemberként teremtettek. Már akkor üzletember akartam lenni, ez akkor a felelőségvállaló progresszivitást jelentette, bár nem is sejtettem még, mit jelöl számomra az út – aztán az élet úgy hozta, hogy az autók és az ingatlanok körül bontakozott ki a szakmai életem. Ami pedig emberileg nagyon meghatározó, amit a méltóságról tanultam, az az anyai nagyapám példája és tartása volt – teszi hozzá. – Édesapám Erdélyben elvált a feleségétől, a háború alatt bujkált, majd Budapesten kötött ki, ahol a véletlen épp egy másik harisnyagyáros lányához vezette, ő az édesanyám. A nagyapámtól elvették a gyárat, de egy hatalmas telken megmaradt egy erzsébeti ház, ahol laktunk. Édesapám nagyon jól keresett, jól éltünk abban a korban is, amikor nemcsak a nyugati autó, hanem a mosógép is luxusnak számított. Ennek kapcsán két elvet kaptam útravalóul – az egyik, hogy kitartás kell a sikerhez, nehéz út, és nem baj, ha inkább irigyelnek, mint sajnálnak, de ezzel sose élj vissza, a másik: sose gondold azt, hogy ez a kivételes helyzet természetes. Ez nagyon belém ivódott. Visszatérve a nagyapámra, aki a háborúban elveszítette a fiát és a feleségét, tiszteletre méltóan viselte a gyászt. Amúgy is nagyon kemény élete volt, valahol a cseh–német határon született, és mint árva gyerek elment Bécsbe, ott ismerkedett meg a későbbi feleségével, együtt jöttek Budapestre, és a saját erejéből lett gyáros, ő nem örökölte a vagyonát. Aztán mindent elvettek tőle, az élete munkáját. Arra emlékszem, hogy este mindig elment otthonról és csak reggel jött haza. Kisgyerekként nem értettem ezt. Később tudtam meg, hogy éjjeliőrként dolgozik az erzsébeti tüzelőanyag-telepen. Ezt a helyzetet is döbbenetes méltósággal kezelte. Emlékszem, hogy amikor a gimnáziumból gyárlátogatásra vittek, milyen torokszorító érzés volt látni nagyapám nevét a tőle államosított gépeken – ugyanis régen a megrendelő nevét beleírták az öntvénybe.

 

„Gyönyörködni is lehet benne, mint egy műtárgyban”

 

Hogyan lett Valker Viktor a Rolls-Royce és a Bentley magyarországi képviselője? Ahogy ő fogalmaz: váratlanul, egy meghívás nyomán.

Az 1980-as évek második felében Valker Viktor és néhány barátja elhatározta, hogy exkluzív autókiállítást rendeznek Budapesten. A kiállítási kollekciót külföldi barátoktól, ismerősöktől és azok ismerőseitől kunyerálták össze, és a Budapest Sportcsarnok lett a nagyszabású autószalon helyszíne.

Valker Viktor felkereste a bécsi Rolls-Royce képviseletet, hogy autókat kérjen, és e hívás nyomán a kiállításra begördült egy Bentley és egy Rolls-Royce is. Ő házigazdaként szóval tartotta a két urat, akik elhozták az autókat. Gondolom, tipikusan olyan találkozás lehetett, mint amikor rajongók beszélgetnek: szóba kerülhetett a márka története, típusai, műszaki paraméterei – mindezt ragyogó tekintettel, megilletődött mosollyal elsorolva.

– Mindkét luxuskocsinak nagy sikere volt, hiszen ritkák voltak a magyar utakon – jegyzi meg a házigazdánk, aki úgy tud beszélni az angol autók eleganciájáról, hogy nyilvánvaló, ezek a járművek összegzik azt a világot és létezési módot, amelyet ő otthonosnak érez.

Később, 1993-ban, amikor már Rover importőr volt, valaki felhívta, hogy megérdeklődje, elmegy-e a genfi autószalonra, majd az igenlő válasz után azt mondta, látogasson el Morge városkába is, mert vannak ott, akik szívesen beszélnének vele.

– Rejtélyes és izgalmas volt ez az üzenet, ezért elmentem a jelzett címre. Ott derült ki, hogy ki volt az a két sofőr, aki elhozta a budapesti kiállításra a kölcsönkért autókat – idézi fel.

A megadott cím a Rolls-Royce európai kereskedelmi központjáé volt, ahol a kommunikációs és az értékesítési igazgató fogadta – az a két férfi, akikkel évekkel azelőtt a budapesti autókiállításon vendéglátóként találkozva lelkesen beszélgetett az autókról.

– Mint mondták, több cég is megkereste már őket azzal, hogy márkáikat képviselnék Magyarországon, de ők mindenkinek nemet mondtak, mert arra számítottak, hogy én is fogok jelentkezni. De aztán nem vártak tovább, és meghívtak, hogy rám bízzák a Rolls-Royce és Bentley magyarországi márkaképviseletét.

Valker Viktor igent mondott, és egészen addig képviselte őket, míg a márkák új cégcsoportokhoz nem kerültek.

– Kinek ajánlanál egy mai luxusautót? Milyen emberhez illik? – ez az a kérdés, amelyre a beszélgetőtársam nem szeretne válaszolni, mondván, hogy nehéz erre olyat felelni, ami méltó is és igaz is. Mint kifejti, emiatt is szállt ki ebből.

– Az autóipar elment egy teljesen más irányba, mint amivel azonosulni tudok. Azért szeretem a régi autót, mert társul hozzá egy világnézet, igényesség, elegancia. Egy ilyen autót öröm birtokolni, gyönyörködni is lehet benne, mint egy műtárgyban, de használni is. Az is fontos kötődés, hogy ez egy ipartörténeti emlék, a formája, a tervezése olyan módon tükrözi azt, ahogyan az adott kor gondolkodott a szépségről, akár egy képzőművészeti alkotás. Ráadásul sok kézműves szakma tudását is őrzi, az asztalosmunkától, a bőrfeldolgozáson át sok kicsi részlet van benne, amely az ember keze nyomát viseli. Nemcsak egy gyártósor van mögötte, hanem érezhető az ember jelenléte. Ugyanezt a jelenlét-tapasztalatot adja a vezetésük is, nem az elektronika old meg mindent – mutat rá a gyűjtő, aki gyakran a hétköznapi utazásai során is használja ezeket az autókat.

Fotó: Kurucz Árpád