Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Ünnepet minden emberi kultúra ismer. Sőt minden kultúrában társadalmi szükségletet elégít ki, és identitásképző erővel bír. Ez az alapvetés már elegendő is lenne ahhoz, hogy egy egész lapszámot az ünnep témájának szenteljünk, de most más gondolatok vezettek el minket ehhez a vállaláshoz.

Mindenekelőtt az a felismerés, hogy míg az ünnep gyermekkorban csak úgy megtörténik az emberrel, olyan természetes csodaként, mint a havazás, felnőttkorban már döntés kérdése – akarás, vágyakozás és sokszor valós, tudatos cselekedet is szükséges az ünnep megéléséhez. Nem tudom, született-e keserűbb vers erről a változásról, mint amit A felnőtt karácsony címmel Babits Mihály írt 1933-ban:

„Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
s elérhetetlen éden-álma hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! nézz a gonosz nyájra mely
naiv báránykora multán
nem vél többé magáról semmi jót.

Nem kell neki szalag és csengő.
A gyermek megnőtt s szép játékjait
elrugta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
A szív hideg és kemény mint a föld.
Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket”

Ha a jelent megvizsgáljuk, figyelmeztető jelként kell értelmeznünk, ha bármilyen üzletág szemet vet az ünnepeinkre – semmi sem kártékonyabb annál, ha az ünnep kiemelt három napja helyett hagyjuk, hogy hetekig tartó ünnepi hangulatot hazudjanak nekünk. Semmi sem bomlasztóbb annál, ha az ünnepeink a találkozás lehetősége helyett csupán munkaszünetté, hosszú hétvégévé degradálódnak. Gondoljunk csak bele, mit jelent az ünnepeket wellness-hotelekben tölteni, ahelyett, hogy meglátogatnánk a mieinket, hogy köszöntsük őket?

A Magyar Néprajzi Lexikon ezt írja az ünnepről: „olyan különleges időszak (vallásetnológiai szemszögből nézve „szent idő”), mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. Ünnepi szokásokat hajt végre, más előírásokat és tilalmakat tart be, mint hétköznapokon. (…) A megszokott életritmus ilyenkor megváltozik, a napi munka helyet ad az ünnepi cselekményeknek, melyek gyakran serkentő hatásúak (tánc, ének, versenyek, futás stb.), ill. a közösséget érintő múlt események, szóbeli vagy imitatív felidézésével a közösség összetartozásának tudatát fokozzák.” Tehát az ünnep alapja a közösség – nem attól válik egy időszak ünneppé, hogy abbahagyjuk a hétköznapokon végzett munkánkat, nem attól, hogy megváltozik az életritmus vagy „serkentő hatású” cselekedeteket végzünk, hanem hogy ezt közösségben tesszük. Közösség nélkül ez csupán egyszerű pihenés vagy elbódulás, „gőz leeresztés” lenne.

Az ünnep épp ezért a felnőtteknek feladatokat ad és felelősséggel szembesít: meg kell tanulnunk várakozni, és átadni a várakozás tapasztalatát, meg kell tanulni megérkezni és hazavezetni a mieinket. Ehhez szeretnénk kapaszkodót nyújtani ebben a lapszámban, amikor gyerekfejjel megélt különleges karácsonyok emlékét idézzük meg, azt, hogy milyen egy vagonban ünnepelni menekültként, vagy tízévesen felismerni, hogy a forradalom napja hogyan kúszik be a kitörölhetetlen ünnep-tapasztalatok közé, és „ma is megvan az időben”. 

A betlehemezés hagyományának helye a jelenben – ezt keresi Korniss Péter különleges, évtizedeken át gyarapodó képsorozata. Fotói a közösségi cselekvés, a közösségi ünneplés lélekemelő tapasztalatát közvetítik még akkor is, amikor hangsúlyosan látni engedik a világ változásait, az idegenedés újabb szintjeit is. Van ebben valami biztató csakazértis, mely az ünnep lényegére mutat rá.

Az ünnep sokféleségét példázzuk azzal, hogy megmutatjuk, egy lelkészcsalád hogyan teremt ünnepet a munka és a készenlét állapotában is. Tudatosítani igyekszünk azt, hogy az ünnep nem műsor, nem unalomig szajkózott rigmusok és dalok keveréke. 

Az ember giccsigényéről folyó eszmefuttatásokat meghagyjuk az esztétáknak – az ünnepeket mi nem szeretnénk megfosztani a csodavárás izgalmától, a gyertyaláng fényétől, a kedves dallamok nyomán felbukkanó emlékektől. Hiszen az örülni tudást ilyenkor a legkönnyebb tanulni és tanítani.

Áldott ünnepeket kívánunk!

Bonczidai Éva
főszerkesztő