Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

A szemét kapcsán elsősorban a tárgyakhoz való viszonyunkat vizsgáltuk, ugyanis ezen a téren a leglátványosabb az a változás, amely az ember és a környezet kapcsolatában végbement. Változás alatt nemcsak az ipari forradalom kezdetétől datálható, egyre drasztikusabb méretű környezetszennyezést értjük – bár kétségkívül fontos erre is felhívni a figyelmet –, hanem azt, hogy mi alapján döntünk úgy, hogy valami szemét vagy sem. Gyakran idézik azt az adomát, mely szerint a csángó bácsit arról kérdezik, hogyhogy nincs náluk szemét, mire azt feleli: „Amit nem eszünk meg, azt megeszi az állat. Amit se ember, se állat nem eszik meg, a’ jó lesz a fődbe. Ami a fődbe nem jó, jó lesz a tűzre. S ami a tűzre se jó, azt elrakom, me’ a’ még jó lesz valamire.”

Az a generáció, amelynek megadatott, hogy nem ismerte meg az igazi nélkülözést, olykor meg is mosolyogja azt a gyűjtögetési hajlamot, mellyel az előttünk járók folyton készültek a nehezebb időkre. Ahogy változott a világ, egyre könnyebben ítéltük úgy, hogy kidobásra méltó egyik-másik ruhadarabunk, eszközünk, tárgyunk és bizony az ételünk is. Használható vagy megjavítható tárgyak, ehető ételek kerülnek nap mint nap a szemétbe. Ez a pazarlás elképzelhetetlen lett volna akkor, amikor az ember maga készítette az eszközeit, szőtte a ruháit, dolgozott a termésért. Mert hetek, hónapok vagy évek munkáját nem hagyta volna tönkremenni, megrohadni. (Mintha a rá szánt idő adná a tárgyak becsületét.)

Miközben egyre kevesebb időt töltünk a tárgyak elkészítésével vagy javításával, egyre kevésbé kötődünk érzelmileg hozzájuk, mégis egyre többet hajszolódunk, hogy megszerezzük őket – a divat és a marketing elképesztő mennyiségű pénzt és energiát mozgósít arra, hogy belénk oltsa a vágyakozást egy-egy újabb termék iránt. Nyilván vannak immunisabbak, megfontoltabbak, de a gyerekeink (és rajtuk keresztül mi magunk is) könnyű prédák (vagyunk). 

(Aki úgy érzi, hogy a fenti általánosítások rá nem jellemzőek, azt kérem, tartson önvizsgálatot, és gondolja végig, hány teljesen fölösleges dolgot vásárolt meg csupán azért, hogy örömet okozzon valakinek, akit szeret.)

A tárgyakhoz való viszonyunkat talán leginkább a küzdelem jellemzi: küzdünk, hogy megszerezzük őket, majd küzdünk az eltakarításukkal is – gondoljunk csak a rendrakás sziszifusziságára vagy a világban felhalmozott szemétre, amely fojtogatja a bolygót. 

Ha a szemétről beszélünk, valójában az értékválasztásról van szó. Meg kell vizsgálnunk a giccs létjogosultságát is. Érdemes elidőzni annál a kérdésnél, mi az az igény, amely évszázadokon át életben tartja, hiszen sokkal szívósabb a giccshez, a könnyűséghez való ragaszkodásunk, mint bármely műalkotás népszerűsége. Például József Attila Ódája sosem fogja tudni felvenni a versenyt egy ásító kismacskáról készült videóval a közösségi médiában. 

Ha a tömegek figyelmének megragadásáról van szó, miért marad mindig alul az igazán nagy mű a könnyed cukisággal szemben? – ez a kérdés foglalkoztatott, amikor meglátogattam a Ludwig Múzeum egyik aktuális tárlatát, A cukiságfaktort. A kiállítás a kortárs művészet segítségével járja körbe a cukiság jelenségét, a sötét oldalát is megmutatja: metamorf fantázialények, közismert karaktereket idéző rémségek szemléltetik a cuki és a hátborzongató, a gyengédség és kiszolgáltatottság, a babusgatás és az agresszió összetartozását. A kiállítás reflektál arra is, hogyan használják a cukiságot a politikában vagy nagyvállalatok kommunikációjában, illetve hogy a cuki képek és videók tovább erősítik a képernyőfüggőséget, hiszen ezeknek az internet a legfőbb terepe. És ezzel a kitérővel érkeztünk meg a tárgyakhoz való viszony új szintjéhez: amikor a komfortérzetünkhöz, sőt a biztonságérzetünkhöz elengedhetetlen, hogy karnyújtásnyira legyen tőlünk az okostelefon. A tárgy, melyet már nem is telefonálásra, beszélgetésre használunk leginkább, hanem hogy a kék fényű képernyőt nézzük a valóság helyett.

Hiszen nap mint nap számot vetnünk azzal, mi értékes, mi nem. Akkor is döntést hozunk, amikor az üres perceinket vetjük a szemétre. Ugyanis egészen alattomos változata a szemétnek a trash média – sokan idesorolnak mindent, ami üres szórakozást ígér: könnyű poénokat, celebek megnyilvánulásait, pletykaműsorokat, a közösségi média kedvelt műfajait, mások akár a politikai híreket, műsorokat is. Könnyű, gondolkodást nem igénylő, de jó esetben szórakoztató és érdekes tartalmak ezek – lássuk be, az emberek igen kis hányada vágyik egy átdolgozott munkanap szüneteiben vagy estéjén arra, hogy a lét nagy kérdéseiről elmélkedjen vagy bonyolult eszmefuttatásokat olvasson. És ez rendben van így. Mégis nagy csapda rejlik ebben a magától értetődőnek ható döntésben. Mert olyan könnyű a trash médiát választani a valóság helyett. A saját gondolataink helyett. Az életünk helyett. 

Távol áll tőlünk az, hogy eltartott kisujjal fanyalogjunk népszerű tartalomgyártók teljesítménye fölött, vagy hogy ne látnánk be, a trash média épp azért nyert ekkora teret, mert válaszol egy széle skörű emberi igényre. De azt fontos felismernünk, hogy az a pár perc, amikor még ébredezünk vagy amikor este még épp nem alszunk, amikor napközben épp várakoznunk kell valamire, amikor nem a teendőkön vagy a gondokon agyalunk, nem másokat hallgatunk, hanem egyszerűen csak bámulunk ki a fejünkből, ezek a percek is az életünk részei. Érdemes volna megélni őket ahelyett, hogy a képernyőn villogó csacskaságokat vagy akár a híreket nézzük. Hiszen ezek a percek azok, amikor arra gondolkodhatnánk, amire csak akarunk, ahelyett, amit mások mutatnak nekünk. Az üres percek a valódi életünk. Pazarlás szemétre vetni őket. 

„Pedig az vagy, amire az elalvás előtti utolsó negyedórában gondolsz,

Az a legnemesebb sóvárgásod,

Az imád” 

Térey János Kilencvenes évek című versében van ez az aforizmaszerű figyelmeztetés, ezzel ajánlom azokat a kérdéseket, melyek segíthetnek letisztázni, mi érték és mi nem az.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő