Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Sokak szerint a sakk sport. Mások szerint művészet – rokona a zenének, a szobrászatnak, a matematikának. Egyesek szerint filozófia, a stratégiai gondolkodás sajátos terepe. Olyan eszköz, amellyel modellezhető a háború. De modellezhető az együttműködés is. Fejleszthető a döntéshozatal képessége, a helyzetfelismerés, a memória, a stressztűrés. Kiváló lehetőség a fejlődésre. Elképesztően hasznos az oktatásban. Olyan is akad, aki szerint játék. A szó őszinte, igaz értelmében. Ez a játék lehet kedvtelés, szellemi ínyencség, szórakozás, de akár párbaj is. Társ kell hozzá. A sakkban a folyton változó lehetőségeket fürkészve próbálja az ember kitalálni, mire gondol a másik, sőt, hogyan gondolkodik a másik.

Az 1990-es évek második felében mintha az ember eljutott volna egy határig. Legalábbis erre enged következtetni a sakktörténelem két különös epizódja. Egyik világszenzáció volt: 1997 májusában az IBM által fejlesztett Deep Blue nevű szuperszámítógép legyőzte az akkori világ legjobb sakkozóját, Garri Kaszparovot. Egy évvel korábban még a gép alulmaradt. Aztán a fejlesztők elérték, hogy a szuperszámítógép képes legyen másodpercenként 200 millió lépést megvizsgálni, és ne csak automatizmussal játsszon, hanem tudjon taktikázni is. Világszerte szalagcímek harsogták, hogy a gép legyőzte az embert. Holott csupán annyi történt, hogy az ember alkotott egy gépet, mely adott szabályrendszer és paraméterek szerint az embernél gyorsabban számol és tökéletesebb a memóriája. Ma már az elemzés mellett arra is használják a világ legjobb sakkozói is, hogy innovatív lépéseket és stratégiákat tanuljanak tőle. A gép és az ember együttműködése a sakktáblán olyan megoldásokat kreál, amely eddig – több mint ezer év alatt – még sosem jutott eszünkbe.

Ekkoriban azonban más is történt a sakkról való gondolkodás terén. Sokan felfigyeltek erre is, de nem lett akkora hírértéke, mint az említett párbajnak. Ez egy másik fejlesztés, ráadásul egy sakkvilágbajnok dolgozta ki. Bobby Fischer létrehozott egy új sakkváltozatot, ezt Fischer random sakk vagy Sakk960 néven emlegetik. A játék célja itt is a király mattolása, a figurák ugyanúgy lépnek és ütnek, az alapállásban a gyalogok ugyanúgy helyezkednek el, mint a hagyományos sakkban, a többi figurát viszont egyes szabályok figyelembevételével ugyan, de mégis véletlenszerűen teszik fel a játszma kezdésekor. Összesen 960 féle megengedett alapállás létezik, innen ered a játék elnevezése is. Fischernek az volt a célja ezzel, hogy egy olyan sakkváltozatot hozzon létre, amelyben a kreativitás és a tehetség fontosabb, mint a megnyitások memorizálása és elemzése. Utóbbival mi lehetett a baja Fischernek, akinek már ott volt a sokezer megnyitás és végjáték a fejében? „Talán unta. Nyomasztódott tőle. Ettől a rengeteg elmélettől, hagyománytól. Beidegződöttségtől. Vagy mondjunk előítéletet? Úgy érezhette, hogy többet ér a szellem, a fantázia” – veti fel Kemény István A sakk Nietzschéje című írásában. A költő válasza – talán a költők válasza mindig ez a legbonyolultabb kérdésekre – a szabadság: „Mégis azt hiszem, Bobby Fischer több volt, mint sakkozó. Keresett valamit a sakkban, ami jóval több, mint egy világbajnoki cím. Talán a szabadságot. Mindenesetre többet, mint amennyit a sakk képes lehetett megadni. Ahogy például Nietzsche a filozófiától várt többet, mint amennyit az adhatott: a megváltást.”

Bobby Fischer random sakkját először 1996. június 19-én mutatták be Buenos Airesben, abban az évben, amikor Kaszparov először – akkor még győztesként – párbajozott az IBM szuperszámítógépével. Mintha Bobby Fischer megérezte volna, hogy vissza kellene találni a játék lényegéhez. Új lehetőségekre, új gondolatokra vágyott volna. Arra, hogy ne a gépies profizmus legyen a sakktudás mércéje. Bobby Fischer talán érezte, hogy határhoz érkezett az ember, ha nem képes más szemmel ránézni a világos és sötét mezőkön kibontakozó lehetőségekre, a gépiességben a gép nyilvánvalóan jobb lesz nálunk. Mintha valaki megérezte volna egy birodalom hanyatlásának, egy kultúra kifáradásának első pillanatát. Akkor, amikor még az ember képes a cselekvésre. És mint a költők is ilyenkor, a szabadságról kezdett beszélni.

Talán most logikus lépés volna szóba hozni a Törököt, a 18. század nagy szenzációját, a magyar polihisztor Kempelen Farkas sakkautomatáját, hiszen már évszázadok óta foglalkoztatja az embert a gondolat, hogy létezhet egy okos gép, amely képes gondolkodni, és túljárni az eszünkön. De maradjunk inkább a szabadság jegyében költők közelében. Az is izgalmas játék, ha rácsodálkozunk, kivel voltak ugyanazon a térfélen, kinek a gondolkodása nyűgözte le őket. Például Petőfi (aki szintén szeretett sakkozni) ismerősei között találunk egy osztrák születésű, de a magyarok között Grimm Vince néven ismert és tisztelt sakkozót, akihez két olyan sakkfeladvány is kötődik, amely ma is megdönthetetlen és világrekord. Tagja annak a pesti csapatnak, akik 1843−1845 között egy levelező mérkőzés során 2−0 arányban legyőzték Párizs sakkozóit, Európa akkori legjobbjait. Grimm Vince litográfus és nyomdaigazgató. Ő rajzolta a János vitéz és A helység kalapácsa első kiadásának címlapjait, 1848-ban kinyomtatta Kossuth röpiratait, Tyroler József rajza alapján ő készítette a Kossuth-bankjegyek kliséinek litográfiáját. A világosi fegyverletétel utáni menekülés közben Szemere Bertalan beavatta a titokba, hogy magukkal hozták a Szent Koronát, majd együtt ásták el egy vasládában a senki földjén. A korona rejtekhelyéről Grimm Vince rajzolt térképet. Ő is Törökországba menekült, felvette az iszlám vallást, majd Kossuth ajánlólevelével Aleppóban szolgálattételre jelentkezett a török hadseregbe. A török térképészeti intézet vezetője, később Konstantinápolyban a litográfiai intézet, az oszmán bankjegynyomda vezetője lett, két évtizeden át készültek műhelyében a törökök papírpénzei. Aleppói leveleiből értesül a magyar közvélemény Bem József haláláról. Ő 1866-ban kapott amnesztiát, ezután térhetett vissza Pestre.

Grimm Vincét ebben a lapszámban Orosz István idézi meg, aki körül szintén felsejlik egy másik nagy történet. Például az, amikor e sokoldalú művész egy antikváriussal sakkozik, amikor betoppan egy erdélyi költő, és együtt várják azt az írót, aki magyarra fordítja Sebastian Brant 1494-ben megjelent művét, A bolondok hajóját.

Talán a nagy történeteink egy fordulatokkal teli izgalmas sakkjátszmaként is leírhatók, hőseink pedig olyan karakterek, amelyeknek eleve elrendelt szerepük van, és egy nagy játékos dönt arról, melyikünk feláldozható. A költők például gyakran odavesznek. „Azt hiszed a sakktábla sakktáblából van?” – veti fel egyikük.

Ezekkel a gondolatokkal ajánljuk a következő oldalakon kibomló történeteket.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő