Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

Amikor ezt a lapszámot szerkesztettük, nem a generációs különbségekre figyeltünk, hanem épp a közös dolgainkra, a találkozások esélyeire, arra, hogy hányféle lehetőségünk van felismerni, kik jártak előttünk, és az ő döntéseik, értékrendjük, vívódásaik, sikereik, bukásaik és vágyaik hogyan bújnak meg a mindennapjaink mélyén.

Gyakran mosolygok, amikor Steigervald Krisztián generációkról szóló előadásait hallgatom vagy a könyveit olvasom, mert úgy beszél a különböző nemzedékekről, hogy egy óriási ahaélménnyé alakul az összegzés. Mivel egészen közvetlen kapcsolatom van számos generációval – a nagyapám, aki tavaly ilyenkor még velünk volt, a veteránok nemzedékéhez tartozott, a szüleink baby boomerek, a férjem az X, én az Y, a nagyfiam a Z, a kisebbik pedig az alfa generáció tagja – úgy veszem lajstromba a nemzedékek jellemzőit, hogy sejtem, a családtagjaim esetében egy-egy viselkedésminta a személyiségükből fakad vagy inkább generációs sajátosság. Olykor egyetlen nap alatt többször is átélem a döbbenetet, hogy mennyire öreg vagyok vagy épp mennyire fiatal. De ugyanezt a kettősséget megtapasztalom akkor is, ha a saját korosztályommal vagyok.

Az utóbbi évtizedekben már nem annyira egységes az, kivel mi történik egy adott életszakaszban, ezért úgy tűnhet, a generációs besorolás csak annyira iránymutató az egyén gondolkodását és a viselkedését illetően, akár a horoszkóp. Talán leginkább a családalapítással függ össze, miért van óriási különbség aközött is, ahogyan két teljesen egykorú ember gondolkodik a világról. Míg a korábbi generációk esetében jóval egyértelműbb volt, hogy az adott nemzedéknek kik a szülei, azaz valószínűsíthető volt, hogy az emberek hány éves korukban vállalnak gyereket, és mint kirívó példát emlegették azokat, akik eltértek ettől, mert nagyon fiatalon vagy épp idősen lett kisbabájuk, addig mostanra már jóval képlékenyebb ez. Ha csak a saját korosztályomra gondolok, ma már teljesen természetes és általánosan elfogadott az is, hogy egy csaknem negyvenéves nőnek nagykorú gyereke van, ahogy az is, ha most születik az első babája, esetleg még keresi azt, akivel családot alapíthat. A generációkutatók gyakran megállapítják a különböző élettervezési modellek párhuzamos jelenlétét a nyugati kultúrában, de egyelőre kevés szó esik arról, hogy ennek milyen következménye van a legfiatalabb nemzedékekre nézve. Holott ebben ott a lehetőség, hogy már az alfa generáció tagjai között meghatározó különbségek mutatkozzanak annak függvényében, hogy az adott gyereket X, Y vagy Z generációs szülők (esetleg ezek variációi) nevelik. A korábbi generációk közötti különbségek egyszercsak egészen új szinteken mutatkoznak meg a legfiatalabb nemzedékek viselkedésmintáiban. Mint ahogy az is tükröződik a baby boomerek vagy egyes X és Y generációsok gondolkodásmódjában, ha az ő kiskorukban az volt a természetes, hogy egy gyereknek közvetlen tapasztalata volt minden korosztállyal – például napi kapcsolatban állhatott a dédszüleivel, a nagyszüleivel, a szüleivel, a vele egykorúakkal és a nála fiatalabbakkal is. Ennyiféle tapasztalatot, életvezetési elvet, tanácsot, korholást vagy önbizalomépítő versengést építhetett be az életébe. (Persze ugyanennyire meghatározó negatív hozadéka is lehetett ennek.) 

Egyre változik az a közeg, ahonnan viselkedésmintákat választhat egy gyerek, egyre jobban kiszorulnak a látómezejéből az öregek – az idősebb szülők gyerekei gyakran már nem ismerhetik a dédszüleiket, mert azok nem érik meg a dédunokák születését. Ma már általános, hogy az emberek nem feltétlenül ugyanazon a településen élik le az életüket, ahova születtek, ezért a gyerekeik ritkábban találkoznak a nagyszülőkkel, és a felgyorsult világban már ott tartunk, hogy sok esetben a gyerekek idegenekkel töltik a napjukat egy intézmény keretei között, esetleg magánórák, edzések között rohangálva, vagy az online térben. A példaképeket keresőkre épp ezért tudnak akkora hatással lenni idegen minták, mert a mai gyerekek többsége sokkal többet lát abból, mit gondol egy influenszer a világról, mint a saját nagyapja vagy az édesanyja. De ugyanez fordítva is igaz: a szülők is olykor értetlenül állnak a gyerekek rajongásai vagy félelmei előtt, és sokszor a közösségi médiából pontosabban tudják, mi történt aznap valamelyik távoli ismerősükkel vagy idegenekkel, mint a saját gyerekükkel. Ha igazságosak akarunk lenni, be kell látnunk, hogy ezért egyikük sem kárhoztatható még akkor sem, ha a felnőttek felelőssége nyilvánvaló, a gyerekeknek pedig sok esetben nincs valódi választási lehetőségük, mert manapság kevesebb idő és esély adatik nekik arra, hogy megismerjék a családtagjaik gondolkodásmódjának mozgatórugóit.

Többször belefutottam, milyen nehéz érthetővé tenni a történetünket egy olyan ember számára, akinek nincs közvetlen tapasztalata abból a világból, amelyben az lejátszódott. Amikor a gyerekkoromról mesélek a fiaimnak, látható az arcukon, ők nálam sokkal hamarabb tudatosították, hogy az valójában egy másik évezredben volt. Amikor évekkel ezelőtt elsős lett a fiam egy fővárosi iskolában, megpróbáltam elmesélni neki, milyen volt az én iskolám egy szilágysági faluban. Addig jutottam, hogy a tanévkezdésről ma is legelőször a petróleumszag jut eszembe, mert akkoriban petróleummal kenték le az osztálytermekben a padlót, mire visszakérdezett, hogy az milyen. Milyen egy illat? Mit lehet erre mondani egy okostábla előtt ácsorgó, ünneplőbe öltözött kisdiáknak?

Javaslom, itt idézzük fel azokat a helyzeteket az életünkből, amikor az idősebb családtagok történeteket meséltek nekünk. Valószínűleg ugyanazokat – újra és újra. A fiatalok legalábbis gyakran érzik úgy, hogy az idősebbek folyton ugyanazt mondják. (Már több mint egy évtizede gyakran kapom magam azon, hogy én is századjára mesélem ugyanazt a körülöttem lévőknek – lehet, hogy abból a pár tucat sztoriból áll össze a fejünkben, hogy kik vagyunk?) Te el tudod mondani, mit meséltek a nagyszüleid? El tudnád érthetően mondani azokat a történeteket a saját unokáidnak? Bevallom, én csak történetfoszlányokat és hangulatokat tudok felidézni, pedig évtizedekig hallgathattam „ugyanazt”. És ez kellemetlen szembesülés – különösen akkor, ha már a mesélők nincsenek velünk. Egy íróbarátom mondta nemrég, hogy az életében legeslegjobban azt bánja, hogy nem írta le vagy nem vette fel a nagymamája történeteit, de régen ő is úgy érezte, ezerszer hallotta őket, és már a könyökén jönnek ki, most meg egyszerűen nem tudja felidézni, hol, kivel és mi is esett meg pontosan, nem beszélve azokról a szófordulatokról, bölcs életigazságokról, amelyeket a kendős mama beleszőtt ezekbe az emlékidézésekbe.

Minden nemzedék azt képzeli magáról, hogy intelligensebb az előtte járónál és bölcsebb az utána következőnél – fejti ki Orwell az egyik esszéjében. A technika rohamos fejlődését látva néha valóban elhisszük, hogy egyre intelligensebb lények vagyunk, mert az emberiség egyre több problémára talált megoldást, és a világ szerencsésebb szegleteiben egyre kényelmesebb az élet, de azt be kell látnunk, hogy semmi jele annak, hogy egyre bölcsebbek lennénk. Az élet nagy kérdései ma is megválaszolatlanok, mint évezredekkel ezelőtt. És annak sincs egyértelmű bizonyítéka, hogy jobb emberek lennénk, mint a régiek.

Umberto Eco A Foucault-inga című regényében írja: „Azt hiszem, azzá leszünk, amire az apánk a holt időkben, olyankor okít, amikor épp eszében sincs nevelni bennünket. A bölcsesség potyadékain nevelődünk.” (Barna Imre fordítása) Tehát ha valami igazán lényegeset megtehetnek egymásért a generációk, az az, hogy jelen vannak egymás életében. A már 95 éves Faludy György, amikor a hosszú élet titkáról kérdezték, nem egészséges életmódtanácsokat sorolt, hanem azt mondta: legyenek barátaid minden generációból. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ha a saját kortársaid meghalnak, még mindig van kihez szólnod, hanem azt is, hogy légy kíváncsi mindig a fiatalokra. Annyira őszintén, hogy a barátjuknak tudjanak.

Azt, hogy mi a menő, mindig is a fiatalok tudták a legjobban. De arról, hogy mi az igazán fontos, minden generáció meg tudja írni a maga listáját. És ebben a kérdésben bizonyára minden nemzedéknek igaza van, sőt meggyőződésem, hogy sok közös pont van ezeken a listákon.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő