Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Egyéves lett a Magyar Kultúra magazin. Nem nagy idő, mégis ok a hálaadásra és az ünneplésre.

Induláskor, a Duna témájú lapszámunk beköszöntőjében ezt írtam: „El kell mondanunk a történeteket – ezt érzem minden igazi beszélgetés után, és ezt igazolja a változóban lévő világ is. Ha majd több évtized múlva, felvetődik a kérdés, miről szólt a kétezerhúszas évek eleje – (makacsul hiszem, akkor is lesz, aki kérdéseket tegyen fel) –, bizonyára szerepelnek majd a válaszban olyan kifejezések, mint a pandémia, klímaváltozás, migráció, adat… De ha most tevődik fel ez a kérdés, a válasz az életünkről szól. Ha őszinték vagyunk, a válasz egy történet – veszteségekről, áldásról, próbák idejéről és gondviselésről.” Az elmúlt évben ilyen történeteket meséltünk egymásnak. Lapszámról lapszámra úgy fűztük egybe ezeket, hogy látható legyen, mi maradt érvényes a múltunk értékeiből, kik tudnak ma hitelesen szólni, a kortársaink milyen üzenetet, milyen ügyet vállalnak fel a teljes életükkel, teljes lényükkel. Magasztos és hétköznapi pillanatok lenyomatait egyaránt megőriztük: értékes és érdekes – ilyen a kultúránk, ilyen az életünk.

Karinthy Frigyes 1932-ben egykori titkára, a rejtvénykirály Grätzer József Fejtorna című könyvének előszavában ezt írja: „Ha harminc vagy negyven év múlva valaki kezébe veszi majd ennek a korszaknak szórakoztató lapjait és lapozgat benne, hogy képet kapjon róla, hogyan folyt a szórakozások mindennapi élete, világrengető háborúk és forradalmak korában: nem hisz majd a szemének, hogy ez lehetséges volt. Korszakok omlottak össze szörnyű recsegéssel, fejtetőn álltak a házak, (…), és jajgatva kavargott minden a kizökkent idő medrében – s mikor nem volt biztos az élet se földön, se égben s minden napnak akkora szenzációja volt, amekkorából azelőtt öt évtizedre jutott egy – ez ijesztő és lángoló napokban Pesten és vidéken egész csomó ember azon törte a fejét, hogy ki volt az az ókori kovács, tíz betűből függőlegesen, kinek harmadik betűje „p” és az utolsóelőtti betűje nem lehet más, mint „o”, mert a szerelem istene vízszintesen: akár Eros, akár Ámor, az „o” betű kijön. Körülöttünk égett a horizont és mégis mily boldogok voltunk, mikor kijött, hogy az a mitologiai kovács Hephaistos.”

A nagy történelemkönyvek nem jegyzik ezt a meghatározó események között, ahogy a mi hétköznapi elfoglaltságaink is jelentéktelenek lesznek az eljövendő történetíróknak. Ezért mi feladatunknak éreztük, hogy megnézzük, mire jutottak azok, akik a leleményesség és a játék komolysága jegyében élnek, éltek.

A Lelemény témájú lapszámunkat már akkor elképzeltük, amikor tavaly indult ez a lap. Az a terv annyiban változott, hogy az alkotó értelem, a géniusz ünneplése mellett a múlt század vészeinek tapasztalatait – akár múzeumi kiállítótérben, akár gasztronómiai témájú kötet lapjain találjuk – most, egy háború árnyékában éberebb figyelemmel követjük. Mégis fontos a leleményről örömmel szólni, az emberi elme teremtő erejéről, a csodálatot ébresztő képességekről, az önfeledt játékról. Jó számba venni, mit tett hozzá a világhoz egy kézbevehető kocka, milyen döbbenetes tudással szerkesztett képek és könyvek születnek egy kivételes elme áldott tehetségéből, a furfangos szerkezetek, rejtvények és fejtörők hogyan kísérik az embert évszázadok, évezredek óta. 

„Ki tudja, mi volt előbb – a játék vagy a műveltség. (…) A kultúra története azt mutatja, hogy a legtöbb ismeret, amit érdemes volt megismerni, játékból született. Sok jelzőt kapott már az Ember, mely őt az állatoktól megkülönbözteti. Homo sapiens, homo politikon, homo faber. Én egy szerényebbet ajánlanék, és mégis lényegesebbet: homo ludens, játékos ember” – jegyzi meg Karinthy a már említett előszóban. (Hat év múlva, 1938-ban jelent meg Homo ludens címmel Johan Huizinga holland művelődéstörténész kultúrtörténeti és filozófiai nézeteinek összefoglaló tanulmánya, amely azóta a kultúra elméletével foglalkozó szakemberek egyik alapkönyvévé vált.)

Visszatalálni a valódi játékhoz, a teljes, koncentrált figyelemhez, az örömhöz – meglehet, ez lesz a századunk egyik nagy feladata. 

Szeretettel,

Bonczidai Éva