Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

Manapság kevés zavarbaejtőbb kérdés van ennél: Te miben hiszel? Pedig, ha a lélekről beszélünk, ez a legelső, amelyre válaszolnunk kell. Amikor ebben a lapban hónapról hónapra megkíséreljük összegezni, hogy a harmadik évezred hajnalán hogyan gondolkodunk egyes fogalmakról, be kell látnunk, hogy a legtöbb ellentmondás épp a legegyszerűbbnek tűnő témafelvetések esetében merül fel. 

Ma sokan azt is tagadják, hogy létezik lélek. Mások meggyőződéssel állítják, hogy nemcsak az ember vagy az Isten lélek, hanem az állatoknak és növényeknek is van lelkük, sőt a gonoszt is számtalan létforma hordozza. Azt láthatjuk, hogy a 21. században az emberiség egy része a tudományban, a technikában hisz töretlenül – képletekkel, gépekkel, tudományos módszerekkel próbálja feltárni és megismerni a világ működését, hosszú életűvé tenni a testet, további lakható bolygók felkutatását tűzi ki célul, mesterséges intelligenciát fejleszt, szerveket növeszt petricsészékben vizsgált sejtcsomókból. Mások eközben kávézaccból és kártyalapokból próbálják kisilabizálni a jövőt, démonokkal viaskodnak, szerelmi mágiával kötik magukhoz a választottjukat, halottak szellemével lépnek kapcsolatba. Természetesen sokan vannak azok is, akik a racionalitás jegyében élik a mindennapjaikat, de közben van egy erős hitük – akár a maguk módján, akár valamelyik vallás elvei szerint hisznek. És ez a sokféleség egyszerre és egyidőben van jelen itt, a Kárpát-medencében is. Meglehet, hogy mindezek mögött lényegében mégis ugyanaz a hinni akarás munkál. Hit abban, hogy a világ megismerhető. Csupán az eszközök hatékonysága fölött vitázik az ember.

A racionálisabbak úgy vélik, lélek helyett célszerűbb tudatról beszélni, pedig pontosabb állításokat erről sem mondhatunk. Susan Greenfield Az agy 24 órája című könyvében veti fel a tudat kapcsán: „De hogyan tudnánk megragadni valamit, ami intellektuálisan ennyire képlékeny, ugyanakkor oly ismerős, hogy a létét nap nap után biztosra vesszük? Az utóbbi negyven-ötven évben, ahogy kibontakozott az idegtudomány és mind többet tudtunk meg az agyról, a kérdés még inkább fókuszba került. De dacára a rengeteg tényszerű ismeretnek, a probléma nagysága nem csökkent: hogyan lehet az egyén agyában zajló, abszolút individuális, szubjektív tapasztalásokat kémiai anyagok és elektromos kisülések nyelvére lefordítani, és vice versa? (…) Az agyban és a testben valami módon egy szubjektív perspektíva jön létre – szinte azt mondhatni, megidéződik –, de eddig még soha senki nem tudott meggyőző választ adni, akár csak elméleti szinten is arra, hogy miként zajlik ez a csoda.”

A lélek működése legszembetűnőbben az alkotásban érhető tetten. A nagy művekből felismerhető és megérezhető számos olyan összefüggés, amelyekhez nehéz más kapaszkodót találni. A vers is bizonyíték, hogy van lelkünk. Ezért szoktam szelíd mosollyal csodálni az embert, aki azt állítja, nem hisz a lélek létezésében, mégis dalt ír. 

A lélekről való gondolkodás óhatatlanul számba veszi a létkérdéseket, és alapvetésnek tűnő igazságok felülvizsgálatára késztet. Milyen az élő? Milyen a holt? Születésünkkor – vagy előtte? – van már tudatunk? Hogyan történik a halál folyamata – mikor szűnik meg a tudat? Mitől ember az ember? Az örökkévalóhoz vagy a gépekhez való viszonya miért teszi bonyolulttá ezt a kérdést? Miért félünk? 

Ha védőfaktorokat keresünk, akár a tudomány, akár a hiedelmek nyomvonalán indulunk el, a rítusokhoz jutunk. A „kizökkent idő” riaszt. A rend tapasztalata oldja a szorongást. De „A lelassulás önmagában nem eredményez fenn-költ időt. A fenn-költ idő olyan idő, amely nem hagyja magát sem felgyorsítani, sem lelassítani. Az aktuálisan agyonfuttatott úgynevezett akcelerácionizmus nem ismeri fel, hogy a jelenlegi időválság nem fogható meg sem a folyamatok lassításán, sem a gyorsításán keresztül. Egy új életformára, egy új narratívára van szükségünk, amelyből egy másik idő, az élet egy másik tartalma indulhat ki, egy életforma, amely megvált minket a száguldó bénultságból” – állítja Byung-Chul Han Fenn-költ idő – Ünnep az ünnepek nélküli korban című írásában.

Az, ahogyan élünk, az idővel való kapcsolatunkat is tükrözi. Aki ünnepel, az nem hadakozik az idővel, hanem szövetséget kötött vele. Jó hinni abban, hogy a lelkünk is ott van ebben a szövetségben.

Áldott ünnepet!

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő