Kutya

2022. / 7. szám

Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasó!

Még nem is volt ilyen víg mosolyú, bölcs tekintetű, kajla bajszú Bátor-kutyánk, amikor már régóta tervezgettem, hogy ha majd bárhol a kultúránkról kérdeznek, a kutyákról fogok beszélni. Ebben a lapszámban összegeztünk pár gondolatot, amelyek szempontokat kínálnak az életünk számos vetületéhez – ugyanis a kutyákkal való viszonyunk tanulságaira alapozhatunk akkor is, amikor oktatási, nevelési kérdésekben fogalmazunk meg érveket és célkitűzéseket, esetleg szorongással tölt el a klímaváltozás, vagy épp az öregedés tényével békülgetünk, a mulandósággal vagy a kötődések megannyi furcsaságával szembesülünk.

A kutya volt az első állat, aki az emberhez szegődött – az ősét nem háziasítottuk, ők maguk döntöttek úgy, hogy velünk tartanak. Sok elmélet kering arról, hogy évezredekkel ezelőtt miért ment ez végbe, és meglehet, csupán a könnyű táplálékszerzés reményében indultak el a vadak az emberek nyomán, de aztán történt valami. Ezek az állatok meglátták az emberben azt, ami miatt méltatlan utódaikat is alázattal szolgálják, hűséggel szeretik, állhatatosan és makacsul érteni próbálják.

Milyen lehetett az a vágy és mi lehetett az a paktum, amely ezt a két fajt ilyen erővel összekötötte? Ötezer évig egyetlen más állattal sem sikerült az embernek hasonló kapcsolatba lépnie, és azóta sem tudta semmi elszakítani ezt a kötődést, hiába a feláldoztatás, láncra veretés, éheztetés, megannyi gyötrés – bizony, a kutyák gyakran megtapasztalhatták, mily borzadályosan leleményes és kitartó tud lenni az ember a gonoszságban is… És mégis azt látjuk a tekintetükben, hogy ők tudnak rólunk valamit, amire talán mi már nem is emlékszünk. Ők felismernek minket ma is. „Minden kutyánál, aki megérkezett hozzám, volt egy pillanat, amikor megállt, mélyen a szemembe nézett, és leolvasott belőlem valami olyan dolgot, amiről azt mondom, ha meghalok, és akárki előtt kell majd számot adnom az életemről, azt szeretném, hogy azt a részemet lássa, amit a kutyáim láttak, amikor elfogadtak” – írja Farkas Adrienne kulturális újságíró, rádiós műsorszerkesztő, aki felkérésünkre vizslamentő tapasztalatait osztotta meg velünk.

Az ember és kutya viszonya régóta foglalkoztatja a magyar és a világirodalom nagy egyéniségeit, számtalan gondolatot idézhetnék tőlük, de – szenzációhajhász ajánlattal élve – most azt mondom, ha idén ön csak egyetlen kutyás verset olvas el, akkor Dsida Jenőé legyen az: Kóborló délután kedves kutyámmal – Lírai riport öt fejezetben. A kéziraton ez a keltezés: 1932. szeptember 8. Az Angyalok citeráján című kötetben jelent meg 1938-ban – a költő ugyanebben az évben halt meg harmincegy évesen. Egy beteg szív zakatol a mellkasában, amikor őszinte örömmel írja: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” Ettől a fiatal költőtől és az ő Tintijétől tanultam meg figyelni a kutyákra és annyi minden másra is. Pontos korrajz ma is ez az álnaiv tanács:

„Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró,
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tinti kutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.”

Csitrikorom óta olvasom ezt a hatalmas verset, minden intése, huncut örömöt idéző képe elkísér. Ezért kértem arra a kollégáimat, hogy segítsenek most – még ha csupán töredékesen is – érzékeltetni, mit tud ma a kutyákról a tudomány, mit őriz róluk a történetírás, hogyan kalauzolnak minket az önismeret útvesztőiben, hogyan inspirálnak, hogyan tanítanak. És a kutyák társait is megkérdeztük, hogy betekintést engedhessünk ebbe a különleges viszonyba – ahol ül az ember a maga gondjai közepette, görnyed a sok semmivel szemközt, és jön egy ragyogó tekintetű lény, aki könyökcsócsálással, tenyérbe-bajuszkázással jelzi, hogy ehelyett birkózni kéne, sétálni nagyokat, futkosni árnyas ligetekben, vagy egymás szuszogását fülelve hallgatni nagyokat. Mint a kisgyerekek, ők is megajándékoznak bennünket a jelen idő megtapasztalásának lehetőségével.

Dsida Jenő soraival, ezzel a megfontolandó életprogrammal ajánlom ezt a lapszámot:

„Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet (…)
Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra futásnak ered. – Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
tartani felnevető, komor emberek arca elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?”

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő

A kiadványból

Farkas Roland: Macesz óriási szeretetenergiát sugároz magából

Azt gondoltam, szükségem van kutyára már csak a felelősségtudat miatt is

A homoki szarvasgomba hungarikum lehetne.

Farkas Szilvia azt szeretné, hogy a különlegesség kerüljön vissza a magyarok asztalára

Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal (részlet)

Visszapillantunk a multra s az rendkivül mulatságos Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű, bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr, csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték. Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom, hosszura nyújtom a nyelvemet én is, […]