Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

Egy különleges könyvet szerkesztettem, miközben kollégáimmal ezen a lapszámon dolgoztunk. A Magyar Kultúra magazin Petőfi tricentenáriumi antológiáját, amelyet egy időkapszulába zárunk azzal a reménnyel és bizakodással, hogy száz év múlva a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója kibontja a dobozt és megjelenteti ezt a verseskötetet. Sokféle hit munkál ebben a vállalásban: hiszünk abban, hogy bármi is történjék a következő évszázadban, 2123-ban a Kárpát-medencében Petőfi Sándor születésének 300. évfordulóját fogják ünnepelni – tehát magyarok élnek itt, akiknek fontos a költészet is. Reménykedünk abban, hogy az intézményeink is átvészelik ezt a száz évet. Bizakodunk, hogy sikerül eljuttatni ezt az üzenetet azokhoz az emberekhez, akiknek szánjuk.

Mi mondható ma a világról, ami száz év múlva biztosan érvényes lesz? Mi arra jutottunk, hogy verseket zárunk az időkapszulába: mai verseket válogatunk Petőfi költeményei mellé. De melyek az időtálló versek? Az elmúlt évszázad elejéről különösen sok olyan szöveget tudnánk felsorolni, amelyeken nem fogott az idő. Vajon akkor, amikor ezek íródtak, az akkori olvasók felismerték rögtön, hogy ezek a korszak nagy művei? Mi tudjuk, melyek ma a legnagyobb kortárs versek?

Több mint hetven költőt, irodalommal foglalkozó alkotót kértünk meg, hogy ajánljon a figyelmünkbe öt olyan időtálló verset, amelyet ma is élő költő írt. Izgalmas volt belelátni, hogy milyen versek hagytak maradandó nyomot egy másik költőben, ki tud azonnal mondani akár tíz olyan verset is, amely rá nagy hatással van, ki az, akinek sokat kell töprengenie, hogy kiválassza a számára legfontosabbakat, ki az, aki nem jut el öt szövegig, mert csak háromról meri bizonyossággal állítani, hogy ezek nem kopnak el. Ezért tartom ezt egy igazán különleges könyvnek, mert olyan kortárs versekből állt össze az antológia, amelyek ott élnek a mai költők lelkében. Talán ez garancia száz évre.

Egy évszázad nem nagy idő, mégis akkora távolság, hogy fejtörést okoz bebiztosítani azt, hogy majd ne felejtsék el megkeresni ezt a kéziratot – a legtöbb időkapszula ugyanis feledésbe merül vagy elkallódik. Az sem egyértelmű, melyik a legbiztosabb módja egy szöveg átmentésének – nyomtatva vagy kézírással kerüljön a papírra, melyik a legmegfelelőbb papír, milyen dobozba tegyük, hogyan zárjuk le azt a dobozt úgy, hogy a tartalma ép maradjon, hova helyezzük el, hogy száz év múlva biztosan megtalálják, addig viszont háborítatlan maradjon?

De ezt a kérdéshalmazt le is egyszerűsíthetjük: hogyan juttassunk el a dédunokánkhoz egy egyszerű üzenetet? Mit tehetünk azért, hogy a dédunokáink tudják, mit tartunk mi fontosnak?

Amikor a közös témájú lapszámot szerkesztettük, ezek a kérdések is irányították a figyelmünket – nagy
biztatás látni azt, hogy ahol az üknagypapa 1896-ban vendéglőt nyitott, ott ma is vendégeket fogad az a család, ahol apáról fiúra öröklődött a tenni akarás és a felelősségérzet. De azt is megnéztük, milyen történeteket találunk ott, ahol a család jelentését és szerepét újra kell gondolni: amikor egy tizenéves gyerek maga kéri, hogy inkább intézetbe kerüljön, vagy amikor egyszülős családként kell szembesülni a hétköznapokkal és az ünnepekkel. Azt is láttuk, hogyan születik ezekből a megpróbáltatásokból adni tudás. Testvérnek lenni szintén egy sajátos közös tapasztalat, ikernek lenni pedig különösen az – felkerestük azt az orvos ikerpárt is, akik a hazai legnagyobb ikerkutatás kezdeményezői, és azt vizsgálják, melyik az a betegség, amely inkább örökölhető és melyik vezethető vissza az életmódra. A zene, a honvédelmi és a gasztrorovatunkban is azt kérdeztük, hogyan adható át bármi egy másik generációnak. Mitől lesz valami generációs élmény? A rajongás közösséget teremt vagy épp elszigetel azoktól, akik nem osztoznak ebben a rajongásban?

A yamik történetét azért tartottuk fontosnak elmesélni, mert példázza, milyen ereje van az ősök énekének, mégis mennyire sérülékeny az emberi tudás: egy kőkorszaki körülmények között élő törzs hitrendszere, vezetők nélküli társadalmi berendezkedése az ősök énekében összefoglalt mítoszokon, szabályokon és tabukon alapul. Amikor egy kolerajárvány miatt az öregek közül sokan meghaltak, hiányossá vált ez a tudás, amelyet csak azért lehetett rekonstruálni, mert korábban számtalan véletlen
folytán odavezetett a Gondviselés egy magyar kutatót, aki megtanulta a nyelvüket és rögzítette ezt az ősi éneket. A yamik társadalma, amelyben nem létezik az általunk ismert értelemben vett magántulajdon, sajátos példázat a hit erejéről is. Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg? – ezzel a kérdéssel szembesít a yamik története. Ezt a kérdést ajánljuk most
az év végi számvetések mellé ugyanúgy, mint azokra az időkre, amikor a jövőt fürkésszük.

Áldott ünnepet!

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő