Főszerkesztői beköszöntő

Kedves Olvasók!

– Az iskola az életre nevel. Arra van, hogy megszokd, hogy az egész napodat olyanokkal töltöd, akikhez semmi közöd, és olyan dolgokat csinálsz, amiknek semmi értelmük – hallom, ahogy egy tizenkét éves épp kiokosítja az öccsét. Ellenérveket kellene sorolnom, de mivel csak véletlenül jutott el hozzám ez a beszélgetésfoszlány, inkább elidőzöm e kijelentés okozta döbbenetben. Nem is az üt szíven, amit az iskoláról mond vagy amit a saját hétköznapjairól gondol, hanem amilyennek a felnőttek életét látja. Amilyennek az én életemet látja.

Ha az iskola szóba kerül, a legtöbben panaszkodnak. Panaszkodnak a tanárok, panaszkodnak a szülők, és olykor a diákok is szóvá tesznek ezt-azt, de ilyenkor sok felnőttből kitör a „bezzeg az én időmben” monológ, és mint nyertes hadjáratról számol be arról, hogy ő még pofonokat kapott, nagyobb mennyiségű tananyagot jelesre sajátított el vérverítékes munka mellett is, mert a pénzért mindig megdolgozott, ezért nem lett olyan kis puhány senki, mint a mai laptopos ficsúrok és nőcik. És már el is jutottunk oda, ahol nincs miről beszélgetni, mert így nem lehet.

De ha osztálytalálkozókon kerülnek szóba az iskolai évek, valahogy többségében jó sztorik hangzanak el – nem a tanulásról, nem az intézmény sikereiről persze, hanem az életről magáról. A távolság, amit az idő adományoz, a diákkor lényegét jobban látni engedi. Semmi tétje nem lesz az iskolai teljesítménynek később – ugyan mit számít, hogy ki hányasra zárt bármelyik tanévben?

Mindig örömmel lapozok bele Csiffáry Gabriella „Magyarázom a bizonyítványom…” – Híres magyarok az iskolában című könyvébe, melyben a magyar kultúra és tudományosság nagyjainak tanulmányi eredményeit ismerteti. Weöres Sándor például így emlékezik a diákéveire: „…gyakran inkább az iskola mellé jártam, mint bele. Így aztán annak ellenére, hogy a tanárok részben szerettek és becsültek, mégis rúgtak egyik iskolából a másikba, mint a futball-labdát. Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák.” De Csontváry Kosztka Tivadar bizonyítványát sem posztolná ma a szülők többsége büszkén a közösségi oldalán: „Kisszebenből b. atyám Szerednyére költözött, s mi négy fiúk az ungvári gimnáziumba kerültünk. Emlékszem jól, hogy Ungváron a játéknál, a kirándulásnál, a vadászat, úszás s a korcsolyázásnál legelöl jártam; no, meg a selyemtenyésztéssel is nagyban foglalkoztam, – így azután érthető, hogy az iskolai bizonyítvány sem lehetett valami kitűnő”. De legdöbbenetesebb a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert visszaemlékezése: „Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom […] én nagyon későn kezdtem fejlődni, így a családban énrám általában, mint egy hülyére néztek.”

Ebben a lapszámban mi nem arra vállalkoztunk, hogy megoldásokat kínáljunk rendszerszintű problémákra, hanem működő modelleket mutatunk be. Olyan emberek szólalnak meg, akik hitelesek abban, amit vállaltak, és következetesek a döntéseikben – van köztük tanítónő, iskolaigazgató, szülő, író. Ha van közös pont a beszámolóikban, akkor az a tér – mindannyian meggyőződéssel vallják: a működő modellek titka, hogy agyonszabályozás helyett teret kell hagyni. Teret engedni arra, hogy a pedagógus és a diák is kibontakozhasson. Teret kell biztosítani arra, hogy közük legyen egymáshoz, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, aminek van értelme. A kötelező olvasmányok bevett értelmezési gyakorlatát rákényszeríteni bárkire – haszontalan és kártékony időtöltés. De az irodalomról gondolkodni, a szövegeket elolvasni és megérteni nemcsak értelmes, hanem izgalmas feladat is. A tananyagot biflázni fölösleges, megérteni, hasznosítható tudássá alakítani viszont az alkotás alapja. És mindez nem egy külső rendszer függvénye. Mindez az egyszeri ember saját döntése. Mindenki maga dönt arról, hogy ahelyett, hogy épülne, szidja az oktatási rendszert, szidja a szülőt, szidja a tanárt, szidja a diákot. Az iskolai rendszer szereplői közül mindenki maga dönt arról, hogy úgy éli meg ezt a több mint tíz évet, hogy nincs köze azokhoz, akik őt körülveszik, vagy közösséget épít és értelmet ad az együtt töltött időnek. Tisztelet és alázat kell ehhez. Meg bátorság és olykor pimaszság is. Ebből lesznek a jó sztorik.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő