Főszerkesztői beköszöntő

De miért készítünk képeket? És főként miért fotózzuk le saját magunkat? Mit kezdünk ezekkel a képekkel? Ezek valóban az emlékeink? Akkor is fel tudnánk idézni ezeket a pillanatokat, ha nem örökítené meg őket fénykép? Mit kezdjünk az örökölt fotókkal? A telefonjainkon vagy az online térben tárolt képeink, illetve a rólunk készült portrék saját tulajdonunk? Ezeket is örökölhetik a hozzátartozóink? Egyáltalán mit kezdjünk mások emlékeivel, például a családtagjaink többezer fotójával, ha ők már nincsenek velünk? 

Nem válaszokat hoztunk most, inkább csak gondolkodásra hívjuk az olvasót. Ehhez kínáljuk szempontként az önarcképek történetét. Ugyanis nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról, de csak mostanában ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők. Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. 

A szelfi egyszerű önkifejezés. Nyilván nem tekinthetjük bármely tinédzser pucsító vagy és behúzott hasú szelfijét identifikációs kísérletnek, de az kétségtelen, hogy az énképek és profilképek összevetése számos korjelenség sajátosságait is feltárhatná.

Az első ismert fotóönarcképet egy holland származású kémikus, Robert Cornelius (1809–1893) készítette 1839 őszén Philadelphiában. Robert Cornelius a családja lámpaüzlete mögött próbálta ki először fényképezőgépét, odaállt a hosszú exponálási idővel működő masina elé, majd a kép hátoldalára ezt írta: „Az első fénykép, ami valaha készült.” 

A fényképezőgép feltalálása előtt viszont csak a képzőművészek kiváltsága volt az önarckép, gyakran „csempészték” be képmásaikat csatajelenetekbe vagy mitologikus ábrázolásokba. A legkorábbi festett önarckép meghatározása még vita tárgya. Többen feltételezik, hogy Jan van Eyck 1433-ban készült Turbános férfi című festménye önarckép. De az első ismert önábrázolás, amely már nem tömegjelenetekbe és freskókra csempészett önportré, hanem a művész műfajt teremtve, önálló képként festi meg a saját képmását, az Jean Fouquet 1450 körüli miniatűr önarcképe. A legkorábbi fennmaradt önábrázolás Berlinben látható: Bek és felesége, Taheret szobra. Bek (Bak néven is ismert, a szó jelentése szolga) egyiptomi udvari főszobrász volt Ehnaton uralkodása alatt.

De ha tényleg a legeslegelső önábrázolást kutatjuk, akkor talán elég tükörbe néznünk, hiszen Mózes első könyvében ez áll: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre”. (Persze kérdéses, hogy Isten, ha ma ránk néz, felismeri-e önmagát ezen a képen.)

Meglehet, hogy ez a késztetés, hogy az ember a maga képére formáljon valamit a világból, és akár egy életen át foglalkozzon azzal, milyen is ez a kép valójában, már a teremtés óta ott van az emberben. Meglehet, hogy épp ez az a képesség (!), amely valójában megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. 

A fényképezés elterjedésével egy új eszközt kaptunk, amely által meg tudjuk mutatni azokat a képeket, melyeket érdekesnek tartunk. Az önkifejezés egyik alapeszköze lett – a legtöbben ma már nem dalokban, táncokban, szövegekben mutatjuk meg magunkat, hanem fotók által. Úgy tűnik, 2023-ra a fénykép a kortárs népművészet egyik legfontosabb ágává vált. A mobiltelefont ma már elsősorban nem hangtovábbításra alkalmas eszköznek tartjuk, hanem olyannak, amely képek készítésére, megtekintésére, továbbítására, vizuális üzenetek célba juttatására alkalmas. Ez befolyásolja a kommunikációnkat, ami a gondolkodásunkra is kihat.

Ebben a lapszámban igyekeztünk áttekinteni a fénykép közel két évszázados történetét, a mai megítélését, megszólaltatni azokat a kortársainkat, akik életét meghatározzák a fotók, és akiknek a munkája megalapozza azt, ahogyan ma a fényképekről gondolkodunk – ilyenek azok a művészek, akik szemtanúként a világ változásait érték tetten, akik portrék által mutatják meg az ember erejét vagy épp gyarlóságait, ilyen a kutató, aki fotók által igyekszik érthetővé és láthatóvá tenni a 20. század hétköznapjait, vagy épp a világűr titkait faggatja. 

Az Isten képére teremtett ember valamely ősi késztetés okán képeket alkot. Egészen különös érzés erre gondolva végiglapozni a családi fotóarchívumot vagy megnézni a közösségi médiában megosztott fényképeket.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő